2007. augusztus 31., péntek
Poszt helyett
Most lenne mit írnom. És nem fogok. Túl személyes, túl zavaros, túlságosan fogalmam sincs. Van valami, az biztos, hogy van valami. És mégsem tudom, hogy lesz-e valami. Szikrázik a levegő, de talán jobb lenne, ha nem tenné. Fájni fog ez még, a tücsök rúgja meg. Azt az érzést meg ismerem. Ehh.
2007. augusztus 26., vasárnap
Szávay
Á, úgyse tudok mit mondani. Kéne itt áradozni jó sokat, mert kellett ez a lány nekünk magyar teniszbuziknak nagyon, és áradozom is magamban, de írásban az nem az igazi.
Azt azért megjegyezném, hogy Magyarországon valahogy még most is sokadrangúnak tűnik a tenisz. Nincs statisztikai kimutatásom, de az a benyomásom, hogy kábé kétezer olyan sportág van, amelyikkel könnyebb a címlapra kerülni, mint a tenisszel (bár most olvasom, hogy valami csoda folytán ma a NS szép nagy képpel mégis kitette előre). Amit Ági csinált ezen a héten, ahhoz fogható kevés történt a magyar sportban mostanában. Mert hogy mondjuk a kajakosok megnyerik a vébét ebben vagy abban a számban, az tök nagy dolog, de hát hála az égnek, megszoktuk, úgy mentek oda, hogy esélyesek, és megcsinálták, vagy másodikak lettek, vagy ilyesmi. Le a kalappal nyilván.
De ez a lány a selejtezőből ment el a döntőbe egy tier II-es tornán, basszus. Ha nem szórakozik vele a dereka, ahogy kinézett, meg is nyerhette volna minden további nélkül, olyat pedig még soha senki nem csinált. Itt van a brék, amit aztán sikerült végigvinnie az első szett megnyeréséhez, valami jótét lélek feltette:
Marha jó az is, hogy megvertük az olaszokat szerdán, de Ági mostani teljesítményéhez az lesz fogható, ha mondjuk a Honvéd elmegy legalább a nyolc közé az UEFA-kupában. Legyen így, de vannak kétségeim.
Jut eszembe focisták. Ez a lány egy hét alatt 10 óra 14 percet töltött a pályán. Mér van az, hogy egy focista zokog, ha két meccse van egy héten, ami ugye kerek 3 óra? Oké, egy teniszező utána lehet, hogy két hétig nem indul el tornán, és igaz, ami igaz, senki nem csúszik be a sípcsontjára stoplissal, de akkor is. Ráadásul most pihi se igen van, kedden kezdi a US Opent. Hát, jó lenne, ha a hát rendben lenne addigra.
És különben még jófej is, amennyire a weboldalán lévő bejegyzéseiből kiderül. Meg a meccs utáni interjúból.
Azt azért megjegyezném, hogy Magyarországon valahogy még most is sokadrangúnak tűnik a tenisz. Nincs statisztikai kimutatásom, de az a benyomásom, hogy kábé kétezer olyan sportág van, amelyikkel könnyebb a címlapra kerülni, mint a tenisszel (bár most olvasom, hogy valami csoda folytán ma a NS szép nagy képpel mégis kitette előre). Amit Ági csinált ezen a héten, ahhoz fogható kevés történt a magyar sportban mostanában. Mert hogy mondjuk a kajakosok megnyerik a vébét ebben vagy abban a számban, az tök nagy dolog, de hát hála az égnek, megszoktuk, úgy mentek oda, hogy esélyesek, és megcsinálták, vagy másodikak lettek, vagy ilyesmi. Le a kalappal nyilván.
De ez a lány a selejtezőből ment el a döntőbe egy tier II-es tornán, basszus. Ha nem szórakozik vele a dereka, ahogy kinézett, meg is nyerhette volna minden további nélkül, olyat pedig még soha senki nem csinált. Itt van a brék, amit aztán sikerült végigvinnie az első szett megnyeréséhez, valami jótét lélek feltette:
Marha jó az is, hogy megvertük az olaszokat szerdán, de Ági mostani teljesítményéhez az lesz fogható, ha mondjuk a Honvéd elmegy legalább a nyolc közé az UEFA-kupában. Legyen így, de vannak kétségeim.
Jut eszembe focisták. Ez a lány egy hét alatt 10 óra 14 percet töltött a pályán. Mér van az, hogy egy focista zokog, ha két meccse van egy héten, ami ugye kerek 3 óra? Oké, egy teniszező utána lehet, hogy két hétig nem indul el tornán, és igaz, ami igaz, senki nem csúszik be a sípcsontjára stoplissal, de akkor is. Ráadásul most pihi se igen van, kedden kezdi a US Opent. Hát, jó lenne, ha a hát rendben lenne addigra.
És különben még jófej is, amennyire a weboldalán lévő bejegyzéseiből kiderül. Meg a meccs utáni interjúból.
2007. augusztus 3., péntek
Harminchét
Ma vagyok 37. Érdekes, nem érdekel. Az érdekel, hogy több mint két hete nem láttam a fiamat, de holnap végre együtt leszünk; az érdekel, hogy délelőtt nyertem egy tragikusan szar teniszmeccset; az érdekel, hogy eltöltöttem néhány órát egy teniszedzővel, és sokat segített; az érdekel, hogy kaptam ma egy kedves sms-t meg egy kedves levelet; az érdekel, hogy pár korsó sör mellett kiválókat röhögtünk két barátommal, és megszületett a The Artin' of Fartin' című cédé alapgondolata (rajta a Breaking the Wind of Change című számmal). Ilyesmi.
2007. július 28., szombat
Nyóc
Kellemes esti zsibbadtság. Fájó térd (de marhára). Sohatöbbénemakarokvizetlátni-fíling. Vörös, kiszáradt, égő szem. Na, ez van mindig Balatonátúszás után. Most is. Ma volt a nyolcadik.
Edmund Hillary mondta ugye a legenda szerint, amikor megkérdezték tőle, miért mászta meg a Mount Everestet, hogy "mert ott volt". Így vagyok én évről évre a Balatonnal. Muszáj átúsznom, mert ott van. Nem igazán szeretek úszni pedig; az uszodában, ha néha elvetődöm, egy kilométer után általában kimászom, mert veszettül unom. Az úszás monoton, és én rosszul tűröm a monotóniát. No de mindegy, a Balatonátúszás nem az úszásról szól. A megérkezésről.
A hajóút a déli partról jópofa, ha az ember nem egyedül megy. Hajócsavar-fordulatról hajócsavar-fordulatra nehezebb elhessegetni a tudatot, hogy mindjárt ott fogunk evickélni a vitorlások mellett a marha nagy izé közepén, de azért szar poénok segítségével egyelőre megoldható. Révfülöpön még mindig nem szoktam tisztában lenni vele, mennyire hülye is vagyok voltaképpen, mert a nyüzsiben valahogy remek a hangulat, ahogy az ember némi harc árán tollat szerez a nevezési lap kitöltéséhez, vérnyomást méret (idén egy egész aranyos fiatal csaj állapította meg a 140/90-et, és horrorborzalom: magázott) meg Ben Gay-t szerez. (Merthogy a cég szponzorál, és van dögivel. Pár éve még csajok kenegették az embert, most már csak ki van rakva egy csomó, aztán hajrá.) Egyébként ehelyütt is szeretném felhívni a kedves sporttársak figyelmét a kenés fontosságára. Én azt csinálom, hogy a baromi zsíros kenőcsbe, amit az orvos szokott felírni a gyerek száraz bőrére, és exszel csak disznózsírként emlegetünk, belenyomok egy csomó Ben Gay-t. A kettő együtt mesés kombináció, még 5,2 kilométer után is ragad az ember, és működik az izomlazító effekt is. (Kivéve, hogy a közepe felé begörcsölt a jobb vádlim, de nem volt gond.)
Aztán nevezés után külön kaland az úszás előtti pisilés - olyan nincs, hogy nekem ne kelljen, és a vízbe talán mégse. Az ember ugye egyszál fürdőgatyóban meg vonalkódos csuklópántban áll, és bemenne a budiba. De hát százas persze nincs nála e célra. Legutóbb (ami sajna három éve volt, két éve elmaradt, tavaly meg nem értem rá) a vécésbácsi el akart hajtani, de egyszerűen áttörtem a védvonalát, és elintéztem, amit el kellett. Idén a vécésnéni anyai mosollyal intett, hogy menjek, amiért ismeretlenül is hálás vagyok neki.
Na szóval, az ember ott áll a lépcső előtt sorba, hogy beleférjen a vízbe, olvassák le a vonalkódját meg minden, hallgatja az erőltetetten jópofáskodó hangosbemondót, és a tömegeffektus miatt még mindig hepi, főleg ha nem egyedül van. Ma délelőtt külön hecc volt, hogy mikor máskor szakadt volna el az úszószemüvegem madzagja, ha nem csobbanás előtt két perccel. Úgyhogy versenyző szemüveget gatyába behelyez, madzagot eldob, szemáztatásra felkészül.
Aztán be a vízbe. Hideg. Mindig hideg. Ha a Balaton meleg, mint ma volt, a felkavart félig mély víz a kikötőben akkor is hideg, ráadásul fekete az iszaptól. És egyetlen pillanat alatt megszűnik a tömegpszichózis. Az ember egyedül marad. Előtte valami irdatlan messze a túlsó part. Vannak, akik végig cseverészve úszkálnak, de nekünk sose sikerült, bár tán nem is próbáltuk, ilyenkor a koncentrálásnak jön el az ideje. Az első kábé 250 méter, amíg az ember iránybaáll, belövi folyosót, akklimatizálódik a vízhez, bemelegedik, talál magának pár négyzetméter területet a kéz- és láberdőben, rendben van. Addig nincs nagy gondolkodás. Aztán felveszi a ritmust, megteszi az első komoly tempókat, és nincs mivel elfoglalnia magát többé, kénytelen belegondolni, hogy már megint mire vállalkozott. Ubazmeg, fogalmazódik meg a krédó, ami a következő órácskákat uralni fogja.
Az ötszáz méteres bója marha nehezen jön el. Addigra általában sikerül végiggondolni mindent, ami az embert foglalkoztatja éppen (miért dobtam el este az utolsó körben azt az ász-ötöst, a rohadt életbe, megnyertem volna a nevezési díjamat vele, ha merészebb vagyok; de kedves volt M, hogy felhívott tegnap; pillanatok alatt mennyit javult a röptém, hogy egy edző adott pár tanácsot; ilyesmi). Érdekes módon az 500 méterhez az egy kilométer sokkal közelebb van, mint a parthoz az ötszázas. Vagy pszichés a dolog, vagy valóban, nyilván nem baromi akkurátusan rakják ki azokat a bójákat. Akárhogy is, az első kilométer valahogy eltelik. Meg szoktam fogadni, hogy megtanulok mindenféle verseket, és azokat szavalom magamnak a vízben, hogy jobban teljen az idő, de hát sose jutok el idáig. Még tíz éve emlékeztem a Hamlet-nagymonológra angolul, meg megvoltak a kedvenceim, Randnóti Negyedik eklogája meg what not, de mára ezek is nagyrészt elröppentek. Ez azért nem jó, mert az ember jobb híján elkezd a testére figyelni. Feszül a vádlim, mindjárt begörcsöl - mondja magának, és ha egyébként nem görcsölt volna be, ettől előbb-utóbb tuti be fog (megtette ugyebár).
A második kilométer rémes, akkor nincs mivel vigasztalni magunkat. Egy nagyon tuti: nem szabad hátranézni. Lótné sóbálvánnyá vált például, az meg nem lenne jó, mert feloldódnánk a vízben. Amihez mondjuk kedvet lehet kapni, ha meglátjuk, milyen közel van még az északi part, miközben a déli... Hát, az nincs közel.
Két kilométer után már lehet filózni, hogy mindjárt itt a fele, hamar fel is sejlik a távolban a kettőfeles bója, azt nyugodtan lehet félútnak tekinteni. Egy finom és óvatos hátrapillantás ott belefér, lehet nyugtázni, hogy tényleg, most már egyforma homályos mind a két part: a Balaton közepén vagyunk. És onnan kifelé úszunk, az pedig már egészen más, tisztább, szárazabb érzés.
Meg is jön hamarosan a 3 km-es bója. Az jó hely, mert a következő már a négyes lesz, az meg az utolsó komoly. Háromtól négyig ezzel a vigasztaló gondolattal elvan az ember valahogy, bár közben azon emészti magát, hogy tuti ő a leglassabb, hiszen mindenki utoléri, ő meg senkit nem ér utol. Ez persze nyilván baromság, de tény és való, hogy akadnak tizenegypár éves gyerkőcök, akik úgy húznak el mellettem, mint a csík. Ez különösebben amúgy nem zavar, felteszem, úszók, és a napi edzésadagjukat se feltétlen teszi ki, ami nekem évi egyszeri gyűrődés. Ami zavar, az az, amikor fejüket a vízből kitartva csevegő társaságok kábé olyan tempóban haladnak, mint én a korrekt, szerintem jó tempójú mellúszásommal. A legdemoralizálóbbak persze a középkorú, vörösre fejtett és kontyba turbózott hajú nők, akik a fejüket véletlenül se teszik be a vízbe a séró miatt - viszont lehagynak. Azért ez nem jellemző, de megtörtént már egyszer-kétszer, és gőzöm nincs, hogy csinálják.
No de elértünk a 4 km-es bójához. Csudálatosan közel van már Boglár, meghajtjuk kicsit. Persze nyolcadszorra már tudom, hogy ez a közelség csalóka. Csak telik-telik az idő, mennek a tempók, de Boglár továbbra is ugyanannyira van közel. Iszonyatosan lassan telnek az utolsó százméterek, csak nem akar jönni az utolsó bója, a strand, a pihi.
Aztán persze egyszer csak jön. Megvan az 5 km-es bója, még néhány tempó, és az ember már leteheti a lábát. Mivel lábujjhegyen ér még csak le, a vádlija azonnal begörcsöl, de ki nem szarja le - szilárd a talaj a lábam alatt. Gyors tipródás a fürdők között a lépcsőig, kilépés, és egy hosszú, édes pillantás vissza Révfülöpre. Hú, de kurva messziről jöttem. Epifánia. Azt mondtam az elején, az átúszás a megérkezésről szól. Ezért a pillanatért, a pillantásért a lépcsőről, az egész megéri. Meg a pólóért persze.
És akkor leolvassák a karszalagot, megmondják az időt. Sokk, 2 óra 52 percet mentem az idén, ami a második legrosszabb időm. Ennél sokkal pocsékabb körülmények között, hullámban, hidegben is úsztam már sokkal jobbat. A legjobb a 2001-es 2 óra 18 perc, de hát akkor egy delfin áramvonalasságával rendelkeztem (előtte fogytam 18 kilót), meg sokkal erősebb voltam. Állandó úszóbarátom 16 perccel előzött meg, pedig szerintem én vagyok jobb kondiban. Biztos szar a vízfekvésem (és akkor ez magyarázza a kontyos néniket is!). Igazából az hagy le, aki akar. Megvan a nyolcadik. A többi nem fontos.
A következő negyedóra maga a csoda. Teának csúfolt meleg cukros lötty sose esik ilyen jól. Lemegy vagy egy liter meg sok szőlőcukor - mennyivel jobb, mint a szponzorfornetti, amiért fölfoghatatlan hosszúságú sorok kanyarognak. Aztán pólóátvétel (XXL), pólófelvétel, pólóhordás büszkén, és vége. Valami kaja a környéken meg sör, és indulás haza.
És kellemes esti zsibbadtság, fájó térd (ki volt az az ökör, aki azt mondta, hogy az úszás jót tesz az egész testnek?), sohatöbbénemakarokvizetlátni-fíling, vörös, kiszáradt, égő szem.
Azt meg, hogy valahol 1732 méternél, mint mindig, idén is megfogadtam, hogy soha, soha de soha többé (cross my heart and hope to die), már rég elfelejtettem.
Edmund Hillary mondta ugye a legenda szerint, amikor megkérdezték tőle, miért mászta meg a Mount Everestet, hogy "mert ott volt". Így vagyok én évről évre a Balatonnal. Muszáj átúsznom, mert ott van. Nem igazán szeretek úszni pedig; az uszodában, ha néha elvetődöm, egy kilométer után általában kimászom, mert veszettül unom. Az úszás monoton, és én rosszul tűröm a monotóniát. No de mindegy, a Balatonátúszás nem az úszásról szól. A megérkezésről.
A hajóút a déli partról jópofa, ha az ember nem egyedül megy. Hajócsavar-fordulatról hajócsavar-fordulatra nehezebb elhessegetni a tudatot, hogy mindjárt ott fogunk evickélni a vitorlások mellett a marha nagy izé közepén, de azért szar poénok segítségével egyelőre megoldható. Révfülöpön még mindig nem szoktam tisztában lenni vele, mennyire hülye is vagyok voltaképpen, mert a nyüzsiben valahogy remek a hangulat, ahogy az ember némi harc árán tollat szerez a nevezési lap kitöltéséhez, vérnyomást méret (idén egy egész aranyos fiatal csaj állapította meg a 140/90-et, és horrorborzalom: magázott) meg Ben Gay-t szerez. (Merthogy a cég szponzorál, és van dögivel. Pár éve még csajok kenegették az embert, most már csak ki van rakva egy csomó, aztán hajrá.) Egyébként ehelyütt is szeretném felhívni a kedves sporttársak figyelmét a kenés fontosságára. Én azt csinálom, hogy a baromi zsíros kenőcsbe, amit az orvos szokott felírni a gyerek száraz bőrére, és exszel csak disznózsírként emlegetünk, belenyomok egy csomó Ben Gay-t. A kettő együtt mesés kombináció, még 5,2 kilométer után is ragad az ember, és működik az izomlazító effekt is. (Kivéve, hogy a közepe felé begörcsölt a jobb vádlim, de nem volt gond.)
Aztán nevezés után külön kaland az úszás előtti pisilés - olyan nincs, hogy nekem ne kelljen, és a vízbe talán mégse. Az ember ugye egyszál fürdőgatyóban meg vonalkódos csuklópántban áll, és bemenne a budiba. De hát százas persze nincs nála e célra. Legutóbb (ami sajna három éve volt, két éve elmaradt, tavaly meg nem értem rá) a vécésbácsi el akart hajtani, de egyszerűen áttörtem a védvonalát, és elintéztem, amit el kellett. Idén a vécésnéni anyai mosollyal intett, hogy menjek, amiért ismeretlenül is hálás vagyok neki.
Na szóval, az ember ott áll a lépcső előtt sorba, hogy beleférjen a vízbe, olvassák le a vonalkódját meg minden, hallgatja az erőltetetten jópofáskodó hangosbemondót, és a tömegeffektus miatt még mindig hepi, főleg ha nem egyedül van. Ma délelőtt külön hecc volt, hogy mikor máskor szakadt volna el az úszószemüvegem madzagja, ha nem csobbanás előtt két perccel. Úgyhogy versenyző szemüveget gatyába behelyez, madzagot eldob, szemáztatásra felkészül.
Aztán be a vízbe. Hideg. Mindig hideg. Ha a Balaton meleg, mint ma volt, a felkavart félig mély víz a kikötőben akkor is hideg, ráadásul fekete az iszaptól. És egyetlen pillanat alatt megszűnik a tömegpszichózis. Az ember egyedül marad. Előtte valami irdatlan messze a túlsó part. Vannak, akik végig cseverészve úszkálnak, de nekünk sose sikerült, bár tán nem is próbáltuk, ilyenkor a koncentrálásnak jön el az ideje. Az első kábé 250 méter, amíg az ember iránybaáll, belövi folyosót, akklimatizálódik a vízhez, bemelegedik, talál magának pár négyzetméter területet a kéz- és láberdőben, rendben van. Addig nincs nagy gondolkodás. Aztán felveszi a ritmust, megteszi az első komoly tempókat, és nincs mivel elfoglalnia magát többé, kénytelen belegondolni, hogy már megint mire vállalkozott. Ubazmeg, fogalmazódik meg a krédó, ami a következő órácskákat uralni fogja.Az ötszáz méteres bója marha nehezen jön el. Addigra általában sikerül végiggondolni mindent, ami az embert foglalkoztatja éppen (miért dobtam el este az utolsó körben azt az ász-ötöst, a rohadt életbe, megnyertem volna a nevezési díjamat vele, ha merészebb vagyok; de kedves volt M, hogy felhívott tegnap; pillanatok alatt mennyit javult a röptém, hogy egy edző adott pár tanácsot; ilyesmi). Érdekes módon az 500 méterhez az egy kilométer sokkal közelebb van, mint a parthoz az ötszázas. Vagy pszichés a dolog, vagy valóban, nyilván nem baromi akkurátusan rakják ki azokat a bójákat. Akárhogy is, az első kilométer valahogy eltelik. Meg szoktam fogadni, hogy megtanulok mindenféle verseket, és azokat szavalom magamnak a vízben, hogy jobban teljen az idő, de hát sose jutok el idáig. Még tíz éve emlékeztem a Hamlet-nagymonológra angolul, meg megvoltak a kedvenceim, Randnóti Negyedik eklogája meg what not, de mára ezek is nagyrészt elröppentek. Ez azért nem jó, mert az ember jobb híján elkezd a testére figyelni. Feszül a vádlim, mindjárt begörcsöl - mondja magának, és ha egyébként nem görcsölt volna be, ettől előbb-utóbb tuti be fog (megtette ugyebár).
A második kilométer rémes, akkor nincs mivel vigasztalni magunkat. Egy nagyon tuti: nem szabad hátranézni. Lótné sóbálvánnyá vált például, az meg nem lenne jó, mert feloldódnánk a vízben. Amihez mondjuk kedvet lehet kapni, ha meglátjuk, milyen közel van még az északi part, miközben a déli... Hát, az nincs közel.
Két kilométer után már lehet filózni, hogy mindjárt itt a fele, hamar fel is sejlik a távolban a kettőfeles bója, azt nyugodtan lehet félútnak tekinteni. Egy finom és óvatos hátrapillantás ott belefér, lehet nyugtázni, hogy tényleg, most már egyforma homályos mind a két part: a Balaton közepén vagyunk. És onnan kifelé úszunk, az pedig már egészen más, tisztább, szárazabb érzés.
Meg is jön hamarosan a 3 km-es bója. Az jó hely, mert a következő már a négyes lesz, az meg az utolsó komoly. Háromtól négyig ezzel a vigasztaló gondolattal elvan az ember valahogy, bár közben azon emészti magát, hogy tuti ő a leglassabb, hiszen mindenki utoléri, ő meg senkit nem ér utol. Ez persze nyilván baromság, de tény és való, hogy akadnak tizenegypár éves gyerkőcök, akik úgy húznak el mellettem, mint a csík. Ez különösebben amúgy nem zavar, felteszem, úszók, és a napi edzésadagjukat se feltétlen teszi ki, ami nekem évi egyszeri gyűrődés. Ami zavar, az az, amikor fejüket a vízből kitartva csevegő társaságok kábé olyan tempóban haladnak, mint én a korrekt, szerintem jó tempójú mellúszásommal. A legdemoralizálóbbak persze a középkorú, vörösre fejtett és kontyba turbózott hajú nők, akik a fejüket véletlenül se teszik be a vízbe a séró miatt - viszont lehagynak. Azért ez nem jellemző, de megtörtént már egyszer-kétszer, és gőzöm nincs, hogy csinálják.
No de elértünk a 4 km-es bójához. Csudálatosan közel van már Boglár, meghajtjuk kicsit. Persze nyolcadszorra már tudom, hogy ez a közelség csalóka. Csak telik-telik az idő, mennek a tempók, de Boglár továbbra is ugyanannyira van közel. Iszonyatosan lassan telnek az utolsó százméterek, csak nem akar jönni az utolsó bója, a strand, a pihi.
Aztán persze egyszer csak jön. Megvan az 5 km-es bója, még néhány tempó, és az ember már leteheti a lábát. Mivel lábujjhegyen ér még csak le, a vádlija azonnal begörcsöl, de ki nem szarja le - szilárd a talaj a lábam alatt. Gyors tipródás a fürdők között a lépcsőig, kilépés, és egy hosszú, édes pillantás vissza Révfülöpre. Hú, de kurva messziről jöttem. Epifánia. Azt mondtam az elején, az átúszás a megérkezésről szól. Ezért a pillanatért, a pillantásért a lépcsőről, az egész megéri. Meg a pólóért persze.
És akkor leolvassák a karszalagot, megmondják az időt. Sokk, 2 óra 52 percet mentem az idén, ami a második legrosszabb időm. Ennél sokkal pocsékabb körülmények között, hullámban, hidegben is úsztam már sokkal jobbat. A legjobb a 2001-es 2 óra 18 perc, de hát akkor egy delfin áramvonalasságával rendelkeztem (előtte fogytam 18 kilót), meg sokkal erősebb voltam. Állandó úszóbarátom 16 perccel előzött meg, pedig szerintem én vagyok jobb kondiban. Biztos szar a vízfekvésem (és akkor ez magyarázza a kontyos néniket is!). Igazából az hagy le, aki akar. Megvan a nyolcadik. A többi nem fontos.
A következő negyedóra maga a csoda. Teának csúfolt meleg cukros lötty sose esik ilyen jól. Lemegy vagy egy liter meg sok szőlőcukor - mennyivel jobb, mint a szponzorfornetti, amiért fölfoghatatlan hosszúságú sorok kanyarognak. Aztán pólóátvétel (XXL), pólófelvétel, pólóhordás büszkén, és vége. Valami kaja a környéken meg sör, és indulás haza.
És kellemes esti zsibbadtság, fájó térd (ki volt az az ökör, aki azt mondta, hogy az úszás jót tesz az egész testnek?), sohatöbbénemakarokvizetlátni-fíling, vörös, kiszáradt, égő szem.
Azt meg, hogy valahol 1732 méternél, mint mindig, idén is megfogadtam, hogy soha, soha de soha többé (cross my heart and hope to die), már rég elfelejtettem.
2007. július 8., vasárnap
Egy darab isten
Ritkán van, hogy úgy érzem, megingok hithű ateizmusomban. Kitűnő alkalom azonban erre, amikor Federer egyszercsak belejön. Észbontó a könnyedség, az elegancia, amivel mozog és üt hihetetlenebbnél hihetetlenebbeket. Igen, mintha benne lenne isten keze. Valamiféle pogány, természeti nép istenéé persze, csakis.
Huszonegypár éve nézek teniszt, mikor mennyit lehetett. Láttam McEnroe-t (odáig voltam és vagyok érte meg vissza), láttam Lendlt (mindenidők legtúlértékeltebb teniszezője, fájt nézni), láttam Beckert, Edberget, láttam Agassit (imádtam), láttam Samprast (minden tiszteletem mellett untam kicsit), de ilyet nem láttam. Nem vagyok mongyuk vele egyedül a jelek szerint, mert valaki összeállította ezt is. Az a címe, hogy Thank God for Roger Federer.
És hát volt nekünk most egy 2007-es wimbledoni döntőnk. Majd beszartam, az a helyzet, de hát ezért jó a magamfajta teniszbuzinak Federerrel és Nadallal egy korban élni. Félelmetes volt, ahogy Federer egyszerűen szarul játszott jó darabig (önmagához képest nyilván), aztán a döntő szett közepén egyszercsak kattant valami. Nem tudom, hogy lehet ekkorát váltani fél pillanat alatt, mert az rendben van, hogy én nem vagyok képes megcsinálni, de hát nagyok között se sokszor látni ilyet. Mondom én, hirtelen mintha valami felsőbb hatalom kezdte volna mozgatni a lábait, a kezét, visszatért a rugalmas, kecses, hibátlan mozgás - isten keze, mondom én. Asszem, erre a meccsre is emlékezni fogunk sok-sok év múlva, mint Borg ötödik címére, mert hát az se volt semmi meccs azzal a negyedik szett tájbrékkel.
Lehet tulajdonképpen azon filózni, hogy milyen nagyszerű Nadal is, mert az, semmi kétség. De hát ő egy Grand Slamet nyert meg háromszor, Federer meg kettőt. A harmadikat meg ötször. Ma ötödször. És Borgnak megvolt a kellő drámai érzéke, mert úgy tudom, most másodszorra dugta ide az orrát, amióta 80-ban utoljára nyert. De ma eljött, mert tudta, hogy van valaki, aki utánacsinálja. És jófej volt, és mosolygott, és utána mosolyogtak is egyet közösen a dicsőségtábla előtt.
Két okból drukkoltam Federernek ma különben. Az egyik általános, amiért máskor is drukkolok neki. Egyszerűen mesélni akarom az unokámnak (aki szintén teniszbuzi lesz nyilván), hogy igen, én végignéztem, ahogy ez a svájci gyerek végigdöntögette a rekordokat. Veszettül szeretnék egy Grand Slamet látni, de nem fogadnék rá, hogy meglesz. Nadal egyre-egyre jobb füvön is, maga Federer jókat mondott a tavalyi és az idei Nadal közti különbségről a sajtótájékoztatón a meccs után. Szóval mint azt ő is sejti, és a mai meccs után nyilvánvaló, Nadal most már bárhol megcsípheti - persze ez fordítva is igaz, Hamburgban már ő is elkapta hosszúgatyás barátunkat salakon.
A másik ok, amiért ma Federernek drukkoltam, az a puszta külsőség. Marha liberális gyerek vagyok, de Wimbledon az Wimbledon, itt belőlem is kitör az őskonzervatív. Iszonyat tetszik ez a régi idők tenisze imidzs a hosszúgatyával és a fehér zakóval. Egyszerűen idevaló. A másik meg a seggét turkálja. Arra azért kíváncsi lennék, kézfogásnál finoman odasúgta-e: "Ne szagold meg, Roger".
De akárhogy is, minden tiszteletem Nadalé is, és alig várom, mit művel még ez a kettő ezután. Jujj, de jó lesz.
Búcsúzóul még egy klip:
Huszonegypár éve nézek teniszt, mikor mennyit lehetett. Láttam McEnroe-t (odáig voltam és vagyok érte meg vissza), láttam Lendlt (mindenidők legtúlértékeltebb teniszezője, fájt nézni), láttam Beckert, Edberget, láttam Agassit (imádtam), láttam Samprast (minden tiszteletem mellett untam kicsit), de ilyet nem láttam. Nem vagyok mongyuk vele egyedül a jelek szerint, mert valaki összeállította ezt is. Az a címe, hogy Thank God for Roger Federer.
És hát volt nekünk most egy 2007-es wimbledoni döntőnk. Majd beszartam, az a helyzet, de hát ezért jó a magamfajta teniszbuzinak Federerrel és Nadallal egy korban élni. Félelmetes volt, ahogy Federer egyszerűen szarul játszott jó darabig (önmagához képest nyilván), aztán a döntő szett közepén egyszercsak kattant valami. Nem tudom, hogy lehet ekkorát váltani fél pillanat alatt, mert az rendben van, hogy én nem vagyok képes megcsinálni, de hát nagyok között se sokszor látni ilyet. Mondom én, hirtelen mintha valami felsőbb hatalom kezdte volna mozgatni a lábait, a kezét, visszatért a rugalmas, kecses, hibátlan mozgás - isten keze, mondom én. Asszem, erre a meccsre is emlékezni fogunk sok-sok év múlva, mint Borg ötödik címére, mert hát az se volt semmi meccs azzal a negyedik szett tájbrékkel.
Lehet tulajdonképpen azon filózni, hogy milyen nagyszerű Nadal is, mert az, semmi kétség. De hát ő egy Grand Slamet nyert meg háromszor, Federer meg kettőt. A harmadikat meg ötször. Ma ötödször. És Borgnak megvolt a kellő drámai érzéke, mert úgy tudom, most másodszorra dugta ide az orrát, amióta 80-ban utoljára nyert. De ma eljött, mert tudta, hogy van valaki, aki utánacsinálja. És jófej volt, és mosolygott, és utána mosolyogtak is egyet közösen a dicsőségtábla előtt.
Két okból drukkoltam Federernek ma különben. Az egyik általános, amiért máskor is drukkolok neki. Egyszerűen mesélni akarom az unokámnak (aki szintén teniszbuzi lesz nyilván), hogy igen, én végignéztem, ahogy ez a svájci gyerek végigdöntögette a rekordokat. Veszettül szeretnék egy Grand Slamet látni, de nem fogadnék rá, hogy meglesz. Nadal egyre-egyre jobb füvön is, maga Federer jókat mondott a tavalyi és az idei Nadal közti különbségről a sajtótájékoztatón a meccs után. Szóval mint azt ő is sejti, és a mai meccs után nyilvánvaló, Nadal most már bárhol megcsípheti - persze ez fordítva is igaz, Hamburgban már ő is elkapta hosszúgatyás barátunkat salakon.
A másik ok, amiért ma Federernek drukkoltam, az a puszta külsőség. Marha liberális gyerek vagyok, de Wimbledon az Wimbledon, itt belőlem is kitör az őskonzervatív. Iszonyat tetszik ez a régi idők tenisze imidzs a hosszúgatyával és a fehér zakóval. Egyszerűen idevaló. A másik meg a seggét turkálja. Arra azért kíváncsi lennék, kézfogásnál finoman odasúgta-e: "Ne szagold meg, Roger".
De akárhogy is, minden tiszteletem Nadalé is, és alig várom, mit művel még ez a kettő ezután. Jujj, de jó lesz.
Búcsúzóul még egy klip:
2007. június 28., csütörtök
Jáááááj
Tizenvalahány éve unatkozom végig éreccségiket várva arra a néhány szerencsétlen angolosra, úgyhogy hallottam már irdatlan mennyiségű hülyeséget. A sztereotíp szőke nő egyszer például olyat bírt szólni valami töritétel közben, hogy "a keresztények Krisztus előtt 400-ban elfoglalták Rómát". És persze ilyenkor mégis ciki elröhögni magad az asztal végén. (Bár idén ez is sikerült, amikor a vizsgázó a szemembe nézett, és így szólt: "We go to the kultúrhouse".) Szóval ez az év alulmúlt mindent a hülyeségek számában. Kafkáról megtudtuk, hogy 19. századi francia író volt, de láttam egy embert, akinek Hitler neve gyakorlatilag semmit sem mondott. Nem óhajtok mai fiatalozni, mert az marhaság, ez egy ritka rossz eresztés volt, és ennyi. (Meg hát vannak más iskolák, ahol finoman szólva is jobb a felhozatal nyilván.)
Amiért nekiálltam írni, az pedig az a lány volt, aki informatika éreccségi keretében nem tudta bedugni a laptopba az egeret. Fogta az usb-t az egyik kezében, kétségbeesetten pillantgatott a gép seggére, és a végén nekem kellett odaosonnom hozzá kisegíteni.
De komolyan röhej, nem?
Amiért nekiálltam írni, az pedig az a lány volt, aki informatika éreccségi keretében nem tudta bedugni a laptopba az egeret. Fogta az usb-t az egyik kezében, kétségbeesetten pillantgatott a gép seggére, és a végén nekem kellett odaosonnom hozzá kisegíteni.
De komolyan röhej, nem?
2007. június 19., kedd
Hát ezt tényleg le kéne rendezni
Ideje lenne lerendezni ezt a dolgot.
Ez a mondat az éreccségi egy szóbeli nyelvtantételében szerepelt a suliban, ahol jómagam angolból szórakoztattam a jelenlévőket, és szerencsétlen vizsgázónak azt kellett volna megállapítani, hogy mi vele a baj. Izzadt is rendesen, az ideje lennével próbálkozott, de mondták neki, hogy nem ott a gond. A helyzet az, hogy nekem se esett le.
Aztán a tanárnő elárulta, hogy az igekötőbe szeretne belekötni.
Ja, hogy az igekötő. De hát a tücsök rúgja meg, miért? A magyartanár úgy gondolta, fölösleges, és helyesen így lenne: Ideje lenne rendezni ezt a dolgot. Nem volt kedvem huzakodni vele (mert különben tök kedves csaj, és abszolút bírom, és az éreccségi közepén mégse), úgyhogy nem tőlem kell megtudnia: bezony a rendez és a lerendez nem egészen ugyanazt jelenti.
Na most itt litániákat lehetne zengeni a nyelvművelő ökörségekről, amikor minden értelmes magyarázat nélkül bélyegeznek meg nyelvi jelenségeket (sőt: beszélőket, de erről máskor). De hát könyörgök, használják a magyar emberek ezt a szót, hogy lerendez? Igen. Akkor meg miről beszélünk? Van ilyen magyarul, és punktum. Majd ha összeszedettebb leszek, írok erről egy hosszú posztot jó sok linkkel, de most maradjunk a maiaknál.
Szóval: a mellettem ülő némettanárnővel kezdtem sugdolózni, ő persze izibe kiállt a nyelvművelő sületlenségek mellett, és azt mondta, nyilván nem jó a lerendezni. Na miért? Mert nincsen felrendezni! - közölte. Áááááááááááááááááá. Akkor nyilván leesik sincsen, lelke rajta. Felmerül a kérdés, hogy mi a helyzet a lecsinállal, mert felcsinál ugye van, de hát mégiscsak nagyon mást jelent.
No de komolyan. Megmondom, mikor fog a nyelvtannak csúfolt tantárgy azzal foglalkozni, amivel kéne neki. Ha az éreccségin nem az lesz a kérdés, hogy miért fölösleges a lerendezben az igekötő, hanem az, hogy mi a különbség a rendez és a lerendez között. Megoldás a vízszintes vonal alatt.
(Azt azért tegyük hozzá gyorsan, hogy a magyartanárok nem azért nem értenek a nyelvtanhoz, mert hülyék volnának, szerencsétleneknek ezt tanították.)
_____________________________________________________________________________________
Elárulom: a lerendez befejezett. Gondoljunk például az olvas-elolvas párra. Ilyen egyszerű. Robi a bácsikád.
Ez a mondat az éreccségi egy szóbeli nyelvtantételében szerepelt a suliban, ahol jómagam angolból szórakoztattam a jelenlévőket, és szerencsétlen vizsgázónak azt kellett volna megállapítani, hogy mi vele a baj. Izzadt is rendesen, az ideje lennével próbálkozott, de mondták neki, hogy nem ott a gond. A helyzet az, hogy nekem se esett le.
Aztán a tanárnő elárulta, hogy az igekötőbe szeretne belekötni.
Ja, hogy az igekötő. De hát a tücsök rúgja meg, miért? A magyartanár úgy gondolta, fölösleges, és helyesen így lenne: Ideje lenne rendezni ezt a dolgot. Nem volt kedvem huzakodni vele (mert különben tök kedves csaj, és abszolút bírom, és az éreccségi közepén mégse), úgyhogy nem tőlem kell megtudnia: bezony a rendez és a lerendez nem egészen ugyanazt jelenti.
Na most itt litániákat lehetne zengeni a nyelvművelő ökörségekről, amikor minden értelmes magyarázat nélkül bélyegeznek meg nyelvi jelenségeket (sőt: beszélőket, de erről máskor). De hát könyörgök, használják a magyar emberek ezt a szót, hogy lerendez? Igen. Akkor meg miről beszélünk? Van ilyen magyarul, és punktum. Majd ha összeszedettebb leszek, írok erről egy hosszú posztot jó sok linkkel, de most maradjunk a maiaknál.
Szóval: a mellettem ülő némettanárnővel kezdtem sugdolózni, ő persze izibe kiállt a nyelvművelő sületlenségek mellett, és azt mondta, nyilván nem jó a lerendezni. Na miért? Mert nincsen felrendezni! - közölte. Áááááááááááááááááá. Akkor nyilván leesik sincsen, lelke rajta. Felmerül a kérdés, hogy mi a helyzet a lecsinállal, mert felcsinál ugye van, de hát mégiscsak nagyon mást jelent.
No de komolyan. Megmondom, mikor fog a nyelvtannak csúfolt tantárgy azzal foglalkozni, amivel kéne neki. Ha az éreccségin nem az lesz a kérdés, hogy miért fölösleges a lerendezben az igekötő, hanem az, hogy mi a különbség a rendez és a lerendez között. Megoldás a vízszintes vonal alatt.
(Azt azért tegyük hozzá gyorsan, hogy a magyartanárok nem azért nem értenek a nyelvtanhoz, mert hülyék volnának, szerencsétleneknek ezt tanították.)
_____________________________________________________________________________________
Elárulom: a lerendez befejezett. Gondoljunk például az olvas-elolvas párra. Ilyen egyszerű. Robi a bácsikád.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
