I

I a legeslegjobb tanuló volt az idén nálunk éreccségizők közül. Intelligens, szorgalmas, elbűvölő csaj, ennél sokkal jobb iskolában is bőven megállta volna a helyét. Az angollal kezdett, persze ötös with flying colours, nem volt kétségem felőle előzetesen sem. Magyar sima ügy, töri sima ügy. És jött a biológia.

Amikor leült, még mondtam is neki valami vicceset, mert neki lehet, úgyse zökken ki, úgyis csípőből mondja majd. És így is volt. Amíg valahogy össze nem kevert két izét egymással. Nem nagyon figyeltem addig, megint mondtam valami barátságost a sarokból, és ahogy visszanézett rám, csillogott a szeme. Aztán némi visszafogott sírdogálás és tanári vigasztalás után vett egy mély levegőt, és a lehető legvilágosabban felépítve és a lehető legpontosabban lenyomta még a B-tételt is.

Amikor kiment, kimentem utána megnézni, mi van vele. Elkenődött smink, oldódó feszültség. Olyan édes volt, hogy még picit meg is öleltem, aztán elzavartam lovagolni, merthogy állítólag az nyugtatja meg.

Tulajdonképpen az egészben az az érdekes, hogy mennyire nem ismeri az ember a diákjait még pár év után sem. Merthogy I-ről azt el tudtam volna képzelni, hogy mosolyogva, a feszültség legkisebb nyoma nélkül leéreccségizik, esetleg azt is, hogy ha tele van a töke, odacsapja a cuccait, és kirobog a teremből. De azt, hogy elpityergi magát felelet közben, hát, sose gondoltam volna.

Vannak pedig, akiket nagyon is jó lenne nem csak diákként, de emberként is sokkal jobban ismerni. I ilyen.