[í]

Egy ideje már figyelem, hogy Lóci fiam rendszeresen olyanokat mond, hogy [tízes]. (A szögletes zárójel most azt óhajtja jelölni, hogy a benne foglaltak a kiejtést tartalmazzák, nem a helyesírási konvencókat, még ha a kettő alkalmasint egybe is esik.) Na most magyar dialektológiát sose tanultam bár, de amennyire tudom, a keleti határ mentén előfordul ugyan nyelvjárásokban ez a kiejtés, de a köznyelvben biztosan nem.

Nem volt nagy művészet rájönni, hogy a tanítónéni a ludas a dologban. Már úgy értem, a régi tanítónéni, az új ez alatt a három hét alatt még nem lehetett ekkora hatással (de tuti, ő se lesz jobb ebből a szempontból) . Sajnos ma Magyarországon az anyanyelvi műveltség olyan szinten van a béka segge alatt, hogy még a tanítónők is azt hiszik, hogy ami hosszú í-vel van írva, azt pedig hosszú [í]-vel kell ejteni, különben rosszul beszélünk magyarul. Külön vicc, hogy természetesen spontán beszédben ő se mondja [tízes]-nek, viszont nyilván azt hiszi magáról, hogy igen.

Hát ez nagyon nagy gáz. Ha van olyan, hogy valami "magyartalan", ez az. Egészen röhejes ilyeneket hallani, hogy [tízes] meg [színész] meg [óvoda]. Ezek a magyar köznyelvben [tizes], meg [szinész] meg [ovoda]. Fordítva is működik ám: [únió], [pacsírta].

Vajh miért olyan nehéz kevésbé olvasott embernek megkülönböztetni egymástól az áru meg az árú szavak írásmódját például? Megmondom, ezek homofónok. Szóval a különböző írásmód ellenére a kiejtésük teljesen azonos. Magyarban ugyanis eleve nem végződik egy szótagnál hosszabb szó hosszú [ú]-ra. Nincs mese, a suliban azt kell megtanulni, hogy melyik szavak a kivételek, azaz azok, amelyeket nem csak rövid [u]-val ejtünk, hanem rövid u-val is írunk.

Mire a gyerek besétál az iskolába (nem pont Lóci, bármelyik gyerek), az anyanyelvtudás a nagyjából rendben van. Aztán durr bele, jön egy tanítónéni, aki nekiáll tökéletes sületlenségre javítani azt, amit otthon a szüleitől megtanult. Hát ha van, ami kurvára rosszat tehet a nyelvi kompetenciának, az éppen ez.

(Boncolgatnám tovább, de még meg kell találnom ma este egy felkoncolt hullát.)

Logout

Vége a Rákóczi-meccsnek (1:0-ra megverték a fiúk a Nyíregyházát), lassan a hangosbemondós emberek is hazamennek. Ezt onnan tudom, hogy az imént zengett végig az utca fölött néhány klasszikus Windows rendszerhang. Vicces volt.

Érinthetetlen

Mondanék néhány nevet a közelmúltból. Pete Sampras, André Agassi, John McEnroe, Ivan Lendl, Jimmy Connors, satöbbi (de főleg a satöbbi). Ezek az emberek egyetlen egy Grand Slam-tornát sem tudtak megnyerni zsinórban ötször. Náluk kicsit jobban áll bizonyos Björn Borg, ő Wimbledonban megcsinálta az ötöt egyhuzamban 1976 és 1980 között.

Olyan ember viszont nem volt, aki kettő darab Grand Slam-tornát bírt megnyerni ötször zsinórban. Már van. Roger Federer az előbb felmosta szegény jobb sorsra érdemes Andy Murrayvel az Arthur Ashe stadiont, és a US Open is meglett neki ötödször. Szépen sorban egymás után. (Bill Tilden 1925-tel bezárólag hatot is nyert, szóval e téren még van hová fejlődni.)

Federernek szar éve volt, mert hát ezidáig egy Grand Slam-elődöntő meg két döntőbeli vereség jutott neki, ráadásul már csak második a világranglistán, és az ő mércéjével ez nudli. Bárki máséval persze álom lenne, de RF nem bárki más. Végigcsinált egy pocsék nyarat - Simontól meg Karlovicstól meg az olimpián Blake-től kikapni elég gáz volt -, és az ember már kezdett beletörődni, hogy a rusnya, rakkolós teniszt játszó Nadal lenyomhatatlan lesz.

És akkor jött a US Open. RF nem kezdett valami fényesen, döcögött, bénázott, az önbizalma láthatólag továbbra sem volt sehol. Stepaneket azért úgy rendezte le, ahogy kell, de az Andrejev elleni meccs egyszerűen rémes volt. Aztán jött az elődöntő meg Gyokovics. És derengeni kezdett valami abból, amiért rendes teniszbuzinak boldogabb időkben elhomályosodott a tekintete, ha RF-et játszani látta. Mert ilyet nem tud senki más:



(Ugye volt Gyokovics mamának az Aus Open után az a szerencsétlen megjegyzése, hogy meghalt a király, és a gyerkőc lenne az utód. Nu, ez most szépen a helyére került.)

És a jött a döntő. A döntő első szettjében meg az a Federer. Asszem, amennyit a második szettben bizonytalankodott, annyi bármikor benne volt nála - de hát azt a keveset is tökéletesen feledtette a négynyerős (na jó, három és háromnegyed) brék 6-5 után, amivel vitte a játszmát. A harmadik meg formalitás volt, még ha a legeslegvégén jött is még egy döccenő.

A tegnap esti Federer az érinthetetlen Federer volt. Amikor azt műveli, amit az első szettben művelt, senki nem érhet fel hozzá - Nadal sem. Más kérdés, hogy játszott-e volna így, ha Nadal áll vele szemben. Tán igen, de igazából azt hiszem, megkönnyebbült, amiért egy rutintalan Grand Slam-döntős püfölte neki vissza a labdákat, és ez is hozzájárulhatott ahhoz a tenisznek álcázott költészethez, amit helyenként produkált. Sosem tudjuk meg, úgyhogy könnyen pofázom, de asszem, tegnap Nadal ellen is nyert volna, csak sokkal nehezebben. Viszont mennyivel nagyobb katarzis lett volna. Akárhogy is, várom a következő Federer-Nadalt.

13 GS-győzelem. Sampras 14-gyel a rekorder - tán még egy évig... 2002-ben fordult elő utoljára, hogy RF egyetlen egyet sem nyert.

(És ne menjünk el szó nélkül Andy Murray mellett: kurva jó. Megvert már mindenkit, aki számít, és úgy tűnik, a régebben mutatott mentális bizonytalanságán is túllépett. Szeressük őt is az állán pelyhedző legénytollal egyetemben. Nem ez volt az utolsó GS-döntője.)

Bájbáj, Kodály!

Elkezdődött Lóci fiam második hete az új iskolában. És hát persze volt bennem aggodalom, hogy hogyan lesz, hogy nem kerülünk-e csöbörből vödörbe vagy ilyesmi. Sejtettem, hogy az eddigi tanítónéninél gázosabb nem jöhet, és azért utánajártunk, hova visszük, szóval nem a vakvilágba indultunk vele, de a jövőbe akkor sem láthattunk.

Úgyhogy egy hét meg egy nap után baromi jó érzés, hogy ki merem jelenteni: jól döntöttünk. Lóci nem oldódott még föl teljesen, mert hát az ilyesmi őneki annyira könnyen sajnos nem megy (jó lenne, ha kicsit lazább lenne, de hát nem az - ő ilyen, micsinájjak), de az egész iskolát valami egészen normális légkör veszi körül, sokkal barátságosabb és emberibb könyvekből tanulnak, ami meg a legfontosabb: ennyi idő alatt több dicséretet kapott, mint a náci jégszobortól a régi suliban három év alatt. Mit tesz isten, nem jön rá többé a frász, ha matekházit kell csinálni, hanem leül, és különösebb kecmec nélkül lezavarja a dolgot (két pirospontnál járunk matekból!). Ha környezetből jelentkezik, hogy tud valami extrát a könyvben lévőkön kívül, mindenféle jutalmakat kap, nem pedig rideg elutasítást, hogy olyasmit mert mondani, ami nem való oda (a kedvencem az volt, amikor a Kodályban tavaly bevitt valamit környezetórára, ami kapcsolódott az anyaghoz, mire Kati néni, az állat nem megdicsérte, hanem gyorsan kihívta felelni, nehogy kedve legyen még egyszer bármi ilyes devianciához.) Satöbbi.

Egészen felfoghatatlan, hogy vannak pedagógusok (márpedig kurva sokan vannak, attól félek), akik szerint az az egészséges, ha a gyerek fél tőlük, mert akkor fogja megtanulni, megírni, megcsinálni. Az új tanítónéni is kellőképpen szigorúnak tűnik elsőre, csakhogy eközben úgy gondolja, hogy a kiccsávóknak kedvet kell csinálni a tanuláshoz, nem pedig szögletes szabályok közé kell szorítani őket. Lócinak, aki az istennek nem passzol bele semmilyen sablonba, tuti, éppen ilyen kell. Messze még a negyedik vége persze, de úgy érzem, rendben leszünk.

Aztán meg persze a régi suli a sarkon túl tanítónénitől eltekintve is szart a gyerekekre. Innen viszont rendszeresen viszik őket úszni, moziba, táborba, akármi, és még a nyelvoktatást sem szükséges nyűgnek tekintik (nem mintha az lenne a jellemző, hogy olyan veszettül penge németes/angolosokat képeznek bármelyik általánosban sajna).

Kapkodva ennyit, megyek vissza Tara Mosshoz. Arról nem is beszélve, hogy mindjárt Federer-Murray US Open-döntő. Vár rám a multitasking.

UPDATE:
Bazmeg, ma még a tökfőzeléket is megette a menzán. És újabb pirospont. Matekből. Meg énekből is. És nyelvtanból meg irodalomból. Több órája nem volt.