Egy ideje már figyelem, hogy Lóci fiam rendszeresen olyanokat mond, hogy [tízes]. (A szögletes zárójel most azt óhajtja jelölni, hogy a benne foglaltak a kiejtést tartalmazzák, nem a helyesírási konvencókat, még ha a kettő alkalmasint egybe is esik.) Na most magyar dialektológiát sose tanultam bár, de amennyire tudom, a keleti határ mentén előfordul ugyan nyelvjárásokban ez a kiejtés, de a köznyelvben biztosan nem.
Nem volt nagy művészet rájönni, hogy a tanítónéni a ludas a dologban. Már úgy értem, a régi tanítónéni, az új ez alatt a három hét alatt még nem lehetett ekkora hatással (de tuti, ő se lesz jobb ebből a szempontból) . Sajnos ma Magyarországon az anyanyelvi műveltség olyan szinten van a béka segge alatt, hogy még a tanítónők is azt hiszik, hogy ami hosszú í-vel van írva, azt pedig hosszú [í]-vel kell ejteni, különben rosszul beszélünk magyarul. Külön vicc, hogy természetesen spontán beszédben ő se mondja [tízes]-nek, viszont nyilván azt hiszi magáról, hogy igen.
Hát ez nagyon nagy gáz. Ha van olyan, hogy valami "magyartalan", ez az. Egészen röhejes ilyeneket hallani, hogy [tízes] meg [színész] meg [óvoda]. Ezek a magyar köznyelvben [tizes], meg [szinész] meg [ovoda]. Fordítva is működik ám: [únió], [pacsírta].
Vajh miért olyan nehéz kevésbé olvasott embernek megkülönböztetni egymástól az áru meg az árú szavak írásmódját például? Megmondom, ezek homofónok. Szóval a különböző írásmód ellenére a kiejtésük teljesen azonos. Magyarban ugyanis eleve nem végződik egy szótagnál hosszabb szó hosszú [ú]-ra. Nincs mese, a suliban azt kell megtanulni, hogy melyik szavak a kivételek, azaz azok, amelyeket nem csak rövid [u]-val ejtünk, hanem rövid u-val is írunk.
Mire a gyerek besétál az iskolába (nem pont Lóci, bármelyik gyerek), az anyanyelvtudás a nagyjából rendben van. Aztán durr bele, jön egy tanítónéni, aki nekiáll tökéletes sületlenségre javítani azt, amit otthon a szüleitől megtanult. Hát ha van, ami kurvára rosszat tehet a nyelvi kompetenciának, az éppen ez.
(Boncolgatnám tovább, de még meg kell találnom ma este egy felkoncolt hullát.)
Nem volt nagy művészet rájönni, hogy a tanítónéni a ludas a dologban. Már úgy értem, a régi tanítónéni, az új ez alatt a három hét alatt még nem lehetett ekkora hatással (de tuti, ő se lesz jobb ebből a szempontból) . Sajnos ma Magyarországon az anyanyelvi műveltség olyan szinten van a béka segge alatt, hogy még a tanítónők is azt hiszik, hogy ami hosszú í-vel van írva, azt pedig hosszú [í]-vel kell ejteni, különben rosszul beszélünk magyarul. Külön vicc, hogy természetesen spontán beszédben ő se mondja [tízes]-nek, viszont nyilván azt hiszi magáról, hogy igen.
Hát ez nagyon nagy gáz. Ha van olyan, hogy valami "magyartalan", ez az. Egészen röhejes ilyeneket hallani, hogy [tízes] meg [színész] meg [óvoda]. Ezek a magyar köznyelvben [tizes], meg [szinész] meg [ovoda]. Fordítva is működik ám: [únió], [pacsírta].
Vajh miért olyan nehéz kevésbé olvasott embernek megkülönböztetni egymástól az áru meg az árú szavak írásmódját például? Megmondom, ezek homofónok. Szóval a különböző írásmód ellenére a kiejtésük teljesen azonos. Magyarban ugyanis eleve nem végződik egy szótagnál hosszabb szó hosszú [ú]-ra. Nincs mese, a suliban azt kell megtanulni, hogy melyik szavak a kivételek, azaz azok, amelyeket nem csak rövid [u]-val ejtünk, hanem rövid u-val is írunk.
Mire a gyerek besétál az iskolába (nem pont Lóci, bármelyik gyerek), az anyanyelvtudás a nagyjából rendben van. Aztán durr bele, jön egy tanítónéni, aki nekiáll tökéletes sületlenségre javítani azt, amit otthon a szüleitől megtanult. Hát ha van, ami kurvára rosszat tehet a nyelvi kompetenciának, az éppen ez.
(Boncolgatnám tovább, de még meg kell találnom ma este egy felkoncolt hullát.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése