Érinthetetlen

Mondanék néhány nevet a közelmúltból. Pete Sampras, André Agassi, John McEnroe, Ivan Lendl, Jimmy Connors, satöbbi (de főleg a satöbbi). Ezek az emberek egyetlen egy Grand Slam-tornát sem tudtak megnyerni zsinórban ötször. Náluk kicsit jobban áll bizonyos Björn Borg, ő Wimbledonban megcsinálta az ötöt egyhuzamban 1976 és 1980 között.

Olyan ember viszont nem volt, aki kettő darab Grand Slam-tornát bírt megnyerni ötször zsinórban. Már van. Roger Federer az előbb felmosta szegény jobb sorsra érdemes Andy Murrayvel az Arthur Ashe stadiont, és a US Open is meglett neki ötödször. Szépen sorban egymás után. (Bill Tilden 1925-tel bezárólag hatot is nyert, szóval e téren még van hová fejlődni.)

Federernek szar éve volt, mert hát ezidáig egy Grand Slam-elődöntő meg két döntőbeli vereség jutott neki, ráadásul már csak második a világranglistán, és az ő mércéjével ez nudli. Bárki máséval persze álom lenne, de RF nem bárki más. Végigcsinált egy pocsék nyarat - Simontól meg Karlovicstól meg az olimpián Blake-től kikapni elég gáz volt -, és az ember már kezdett beletörődni, hogy a rusnya, rakkolós teniszt játszó Nadal lenyomhatatlan lesz.

És akkor jött a US Open. RF nem kezdett valami fényesen, döcögött, bénázott, az önbizalma láthatólag továbbra sem volt sehol. Stepaneket azért úgy rendezte le, ahogy kell, de az Andrejev elleni meccs egyszerűen rémes volt. Aztán jött az elődöntő meg Gyokovics. És derengeni kezdett valami abból, amiért rendes teniszbuzinak boldogabb időkben elhomályosodott a tekintete, ha RF-et játszani látta. Mert ilyet nem tud senki más:



(Ugye volt Gyokovics mamának az Aus Open után az a szerencsétlen megjegyzése, hogy meghalt a király, és a gyerkőc lenne az utód. Nu, ez most szépen a helyére került.)

És a jött a döntő. A döntő első szettjében meg az a Federer. Asszem, amennyit a második szettben bizonytalankodott, annyi bármikor benne volt nála - de hát azt a keveset is tökéletesen feledtette a négynyerős (na jó, három és háromnegyed) brék 6-5 után, amivel vitte a játszmát. A harmadik meg formalitás volt, még ha a legeslegvégén jött is még egy döccenő.

A tegnap esti Federer az érinthetetlen Federer volt. Amikor azt műveli, amit az első szettben művelt, senki nem érhet fel hozzá - Nadal sem. Más kérdés, hogy játszott-e volna így, ha Nadal áll vele szemben. Tán igen, de igazából azt hiszem, megkönnyebbült, amiért egy rutintalan Grand Slam-döntős püfölte neki vissza a labdákat, és ez is hozzájárulhatott ahhoz a tenisznek álcázott költészethez, amit helyenként produkált. Sosem tudjuk meg, úgyhogy könnyen pofázom, de asszem, tegnap Nadal ellen is nyert volna, csak sokkal nehezebben. Viszont mennyivel nagyobb katarzis lett volna. Akárhogy is, várom a következő Federer-Nadalt.

13 GS-győzelem. Sampras 14-gyel a rekorder - tán még egy évig... 2002-ben fordult elő utoljára, hogy RF egyetlen egyet sem nyert.

(És ne menjünk el szó nélkül Andy Murray mellett: kurva jó. Megvert már mindenkit, aki számít, és úgy tűnik, a régebben mutatott mentális bizonytalanságán is túllépett. Szeressük őt is az állán pelyhedző legénytollal egyetemben. Nem ez volt az utolsó GS-döntője.)