Utolsó nap az iskolában

No hát megvolt az idei ballagás is, amiben csak az a rémisztő, hogy a tavalyi meg tegnap volt kábé. Tizenegyedikes osztályom lévén még extre feladatot is kaptam, meg kellett írnom a diákok búcsúztatóbeszédét, amit aztán ifjú versenyzőm, Bandi mondott el. Szegény nem egy kimondott színészpalánta, meg tán ráfért volna egy idegnyugtató feles, úgyhogy fergeteges szövegem varázsa tán elveszett kissé, de hát üsse kő, most már ilyenest is csináltam.

Úgyhogy gondoltam, közzéteszem.

Első nap az iskolában

Mennyi, mennyi érdekesség,

mennyi, mennyi izgalom,

a tanító néni belép,

fel kell állni? Nem tudom.

Emlékeztek még? Se vége, se hossza, fárasztó, embert próbáló, de mégis pompás időszak kezdődött el, amikor először hallottátok ezt a verset. És bizony ez az időszak itt és most, ideális esetben tizenkét évvel később, véget ér.

Drága Diáktársak, Tisztelt Tanáraink, Kedves Szülők és Vendégek!

Számos fontos, felejthetetlen esemény követi egymást mindannyiunk életében. Van közöttük olyan, amelyik egyszer csak megtörténik, és van olyan, amelyik kiszámíthatóan, egy hosszú folyamat végén jön el.

Most, amikor sülő mákosrétes illatát hozza a szél, egy ilyen állomáshoz érkeztetek, kedves ballagó tizenkettedikesek – vagyis így, az utolsó osztályfőnöki óra után talán már azt kell mondanom: volt tizenkettedikesek. Ünnepi alkalom ez természetesen, csupa megható pillanat, amikor annak van itt az ideje, hogy elegánsan, csinosan, büszkén feszítsetek barátaitok és tanáraitok, de elsősorban szüleitek, testvéreitek előtt, akik most vérmérsékletüktől függően mosolyogva, meghatottan, esetleg még egy könnycseppet is eldörzsölve azon elmélkednek, mekkora melák lett belőletek, pedig szinte tegnap volt, amikor az első tanévnyitón megszeppenve hallgattátok az imént idézett sorokat.

Búcsúznotok kell hát, így megy ez. Nem csak az iskolától, nem csak a tanároktól, nem csak tőlünk, itt maradó társaitoktól. Búcsúztok eddigi életetektől, merjem-e mondani, régi önmagatoktól is. Hiszen addig váltogatta egymást öröm és keserűség, derű és mélabú, siker és balsiker, amíg komótosan bejárva az ehhez szükséges állomásokat, lassan, de biztosan felnőtt ember lett belőletek.

Na jó, szinte felnőtt ember. Hiszen ahhoz, hogy munkába állhassatok vagy továbbtanulhassatok, még át kell esni néhány nehéz pillanaton. Nyugalom, nem foglak benneteket érettségivel vagy szakmai vizsgákkal riogatni, ez egészen biztosan nem az én feladatom. Én csak azt kívánom, hogy könnyedén vegyetek mindent akadályt, és valóság legyen abból, amit a ma biztosan sűrűn elhangzó „mi leszel, ha nagy leszel” kérdésre válaszoltok.

Egyelőre azért próbáljátok meg nem a frászt hozni magatokra a vizsgák miatt, élvezzétek a tavaszt, a napsütést, aztán vegyetek egy mély levegőt, és lássatok neki a nehezének.

A jövő hétre meg egy kalappal abból, amit ilyenkor kívánni szokás.

Hajrá!

Vulkanizálva

Az úgy volt, hogy szerdán éppen a diákigazgató-jelöltek kortesdumájához szerelgettem az aulában a technikát, amikor megállt mellettem az igazgatóhelyettes, és azt kérdezte, nincs-e kedvem elugrani Athénba. Persze igazán ritkán fordul elő, hogy ilyesmit kérdeznek az embertől csak úgy, úgyhogy gyorsan rá is vágtam, hogy de, aztán megkérdeztem, hogy mégis mikor és miért.

Kiderült, hogy másnap reggel, és a főnökömet kell a suli egyik sofőrjével kimenteni az athéni repülőtérről, ugyanis a vulkánpor miatti repülési káosz miatt max odáig tud eljutni hazafelé jövet Új-Zélandról, ahol a szántóvilágbajnokságon (ez nem valami hülye poén, tényleg) vett részt a magyar versenyző kísérőjeként, és egyben pontozóbíróként. (Kérdeztem, hogy megy ez: úgy, hogy a versenyző adott időre felszánt egy parcellát, a bíró meg amolyan ritmikus sportgimnasztikásan lepontozza, mennyire szépen.)

További komplikáció, hogy nem sikerült két olyan embert szerezni a küldetéshez, akinek útlevele is volt, bennünket pedig a személyinkkel nem engedtek volna be Szerbiába meg Macedóniába, úgyhogy súlyosbító körülményként a hosszabb és macerásbb Románia-Bulgária útvonal várt ránk.

A cél az volt, hogy péntek délután kettőre megérkezzünk, gondoltuk hát, hogy elindulunk csütörtök reggel, akkor lesz belőle valami. Csak azt bántam volna, hogy úgy tűnt, pont lemaradok a csütörtök koradélután esedékes tanár-diák meccsről, pedig az iszonyat jó szokott lenni mindig. Aztán csütörtök délelőtt kiderült, hogy várnunk kell az indulással egy megerősítő telefonigj, úgyhogy még a meccs is belefért (de micsoda meccs, külön poszt holnap felé).

Szóval indulás Gyuri bácsival az iskola sofőrjével kettesben Athénba csütörtök délután egykor. Jármű a suli Opel Vivarája, az út a Google szerint 1800 kilométer, ami csak az utolsó 500-on sztráda (little did we know!).

Szóval felpakoltunk sörrel, pálinkával, kolbásszal meg szalonnával, hogy legyen mit kajálni az Új-Zélandról (Bangkok és Dubai érintésével) Athénba érkezőknek, aztán nekivágtunk. Temesvárnál vettem át először a Vivarát, és igaz, hogy vezettem már ugyanennek a kocsinak a Nissan verzióját, de azt csak városon belül, úgyhogy még ismerkedni is kellett. Nem baj, tök jó volt, csak meg kellett szokni a hat sebességet, és hogy az ember sokkal kamarabb kapcsoljon föl, mint Suzukiban. Illetve nem is azt, hanem hogy amikor visszakapcsol, akkor hova. Ötösből négyesbe helyett, folyton négyesből hármasba akartam, és tapogatóztam a semmiben a sebváltó után. De megszoktam, és tényleg megszerettem, úgyhogy majd egyszer-kétszer próbálok ürügyet találni rá, miért én vezessek a sofőr helyett iskolai ügyekben.

Na szóval, gondoltuk, Romániát hamar lezavarjuk, úgy 250 kilométer az egész Kiszombortól Calafatig. Kivéve, hogy Romániában útjavítanak. Végig. A fél út baromi hosszú szakaszokon le van zárva, és egyszerre csak az egyik irányból engedi az embert a lámpa. Mindezt hegyek meg kamionok között, úgyhogy sokkal lassabban jutottunk át Románián, mint szerettünk volna.

Hajnali negyed három volt (ottani idő szerint, CET+1), amikor megérkeztünk Calafatba a határátkelőhöz. Na most ugyebár Románia és Bulgária határa az egy szép széles folyó, úgy hívják, Duna. Vidám keleti barátaink híddal meg ilyen hülyeségekkel nem szaroztak: komp jár. Előbb legomboltak rólunk egy vödör eurót mindenféle címeken, aztán megnéztük, mikor indul a komp, és az volt kiírva, hogy háromkor. Miután megetettem a kikötői kutyát, aki tekintete alapján a világ minden bajáért, ideértve a közel-keleti konfliktust is, engem okolt, elaludtam a hátsó ülésen.

Hétkor arra ébredtem, hogy megjött a háromkor induló komp, úgyhogy gyorsan fel is hajtottunk rá, és irány Bulgária a túlparton. Vidin (miszerint Bodony!) rögtön nem tett jó benyomást az emberre, mert csak csúf, kiégett, lepusztult, félig leomlott gyárépületeket láttunk. Meg valami katasztrófális utat. Bulgária felér egy szlalomversennyel, az ember a főútakon is a kátyúkat kerülgeti folyamatosan.

Amúgy vannak egészen remek utak is néhány tíz kilométeres szakaszokon. Négysávos, sztrádának beillő dolgok, ahol lehetne rendesen haladni, kivéve, hogy 90 a sebességhatár rajtuk, amit úton-útfélen 60-as táblák finomítanak, ha mondjuk egy fa látható az úttól 20 méterre, hiszen a kilencvennel száguldók nyilván nekimennének. Mindez hagyján lenne, de mérnek. Volt, hogy egymástól olyan 7-800 méterre állt két trafipax, úgyhogy sokkal lassabban jutottunk át Bulgárián, mint szerettünk volna.

Az igazsághoz azért hozzátartozik, hogy a görög határ közelében egészen csodálatos helyeken is jártunk hósipkás hegyek közötti szurdokokban, folyók mellett, és ott már az út is jó volt, és rendőrt se igen láttunk - na ja, az a turistaorientált rész.

A görög határtól Thesszalonikiig minden tökély volt, és mivel onnantól elvileg autópálya viszi az embert a maradék potom 560 kilométeren, azt hittük, révbe értünk.

Frászt. A pálya ilyen on and off megoldással működik, hol van, hol meg leterelik róla az embert valamiért. Szóval én nem mondom, hogy rossz dolog, amikor az ember úgy autózik, hogy a balján az Égei-tenger, a jobbján meg az Olümposz, de az út 26-27. órjában már nem ugyanaz a feeling, főleg ha Gyuri bácsi az útitárs, aki tényleg nagyon rendes ember, mert az, de el tudok képzelni szívmelengetőbb társaságot is egy ilyen heyre. Szóval sztrádán száguldás helyett szerpentineken kacskaringóztunk, úgyhogy sokkal lassabban jutottunk át Görögországon, mint szerettünk volna.

Szófiától majdnem teljesen a tengerig én vezettem, addigra már volt bajom rendesen, ha van tahográf, már felrobbantotta volna a kocsit, annyira nem lett volna ildomos kormányhoz engedni, úgyhogy gyorsan átadtam a hidat, és ha nem is aludtam el, navigáltam tovább, mert Gyuri bácsi szegény a két falu közötti egyenes szakaszokon is képes lett volna eltévedni nélkülem. (Egyszer itthon is eltévedt, amikor a fogorvoshoz vitt egy osztállyal, ami azért teljesítmény.)

Végül este kilenckor érkeztünk meg Athénba délután kettő helyett, úgyhogy az egész városból csak elkerülő autópályát, sötétet meg a repteret láttam az ott töltött idő alatt, kilenctől féltízig.

Miután az új-zélandi küldöttség besörözött meg pálinkázott a csomagtartóból, véget vetettünk a nyaralásnak, és hazaindultunk. Mondjuk innentől a főnök vezetett, aki az italokat ezért megvonta magától, mi meg Gyuri bácsival a hátsó ülésre behúzódva bevertük a szunyát - én Neil Morse-szal a fülemben és a törölközőmmel a fejemen, mert az ugye fontos, hogy az ember mindig tudja, hol van a törölközője.

Jut eszembe, a fent felvázolt ritmusból adódóan ilyen hülyeségekre, hogy mosakodás vagy átöltözés természetesen nem volt idő meg hely meg lehetőség, úgyhogy a törölköző kivételével minden holmit (úgy mint váltás cucc, fogkefe, ilyenek) teljesen fölöslegesen vittem magammal - és konkrétan törölközésre a törölközőt sem használtam.

Valamikor két-három óra elteltével félálomban érzékeltem, hogy a vezetést/navigálást átvevő - a főnökből és a magyar szántóbajnokból álló különítmény - faszán eltévedt, és éppen a pályára próbálunk rátalálni, de nem lehet, mert ebben az irányban is terelés van. Még több terelés. Annyi terelés, hogy az Athén-Thesszaloniki szakaszt több mint tizenkét óra alatt sikerült teljesíteni (jó, az eltévedéssel együtt).

Mindezek után Gyuri bácsi átvette a korványt, én a navigálást, és a GPS-re hagyatkozva nekünk is sikerült kétszer eltévedni Bulgáriában - azzal a különbséggel, hogy mind a kettőből jól jöttünk ki. Elkerültük a rendőröket, úgyhogy bár az utak ugyan szarok voltak, de nem szarabbak, mint a főútak, jobban haladtunk. A második esetben még 70 kilométert spóroltunk is, bár időt nem biztos, ugyanis 1450 méteres magasságig sikerült felkapaszkodni. Amúgy tök jó, hogy erre tévedtünk, egyszerűen gyönyörű volt, kivéve hogy mint fenyőfák között szokott, előjött az asztmám, amin az se segített, hogy a felhő közepében a páratartalom sem közelítette a nullát. Mindegy, élek.

Szóval ez volt végre az első szakasz, amit elfogadható szintidővel sikerült teljesíteni, ami azt jelentette, hogy este fél tízre visszaérkeztünk a vidini komphoz (melynek cirillbetűs bolgár neve - lásd a képen - engem nagyon megfogott). Izgultam, hogy kell-e reggel hétig várni, de éjfélkor feltereltek bennünket a fedélzetre. Arra gondoltam, mekkor baromság, áthajózni a balpartra, csak hogy majd a dunaföldvári hídon visszajöhessünk a jobbpartra, és akkor már egyszerűbb lenne komppal hazáig, de aztán inkább beültem a kormány mögé, és nekivágtam Romániának. Hát hétvége lévén kamion alig, meg hazafelé mindig más, úgyhogy hihetetlenül begyorsultunk.

Innentől a kihívást az ébren maradás jelentette a kormánynál - két kocsiban úgy négyórányi alvással eltöltött éjszaka után fittséggel nemigen lehetett vádolni. Amikor aztán Temesvár előtt már álmodtam vezetés közben, gyorsan elmenekültem a kormánytól, és miután válaszoltam Gyuri bácsi "melyik jön hamarabb, Szeged vagy a határ?" kérdésére (jó, hát ő is nagyon fáradt volt már), elszunyókáltam.

Aztán már a magyar határon ébredtem fel, örömmel konstatálva, hogy végre egy vámos, akinek nem kell a felemás angolsága ellenére megmagyaráznom, hogy Gyuri bácsi okmányának azért nincsen lejárati dátuma, mert ő már öreg. (A görög csávó eltűnt a személyivel, majd visszajött, és megkérdezte, az a sor azt jelenti-e, hogy "no expiry". Szerintem megnézte a Google Translate-ben.)

Szegeden lepasszoltuk az egyéb utasokat, aztán már a főnök elvezetett hazáig. Én egy darabig aludtam, aztán a szántóvetőversenyzés titkairól beszélgettünk (ami meglepően érdekes volt), és közel 72 óra után, amiből a kompot nem számítva talán ha másfelet töltöttem az autón kívül, putty, hazaértünk.

Szóval így jártam meg Athént nem turisztikai céllal. Egyszer tán vissza kéne menne úgyis, hogy nem csak autópályát meg repülőteret látok a városból.

Azért jó volt ám, nem hiszem, hogy nincs ez a jó kis marhaság, valaha is kompoztam volna a Dunán Románia és Bulgária között, vagy valaha is elkeveredtem volna a nagy büdös bolgár világvégére. Meg van mit mesélni az unokáknak meg a haveroknak meg itt, meg tulajdonképpen jó érzés, hogy sikerült teljesíteni egy ilyen túlélőtúrát.

Történt valami érdekes tyúxaros kis életemben.

And I always knew where my towel was.

A színigazgató esete Magilla Gorillával

A helyzet az, hogy az 1992/93-as tanévben én voltam a Diákiroda igazgatója (ezt mostanság HÖK-elnöknek hívják, de azok még forradalmi idők voltak) a festői Bessenyei György (aka Borsodi Sörgy) Tanárképző Kócerájban (ma a Nyíregyház Főiskola része), amikor pedig végeztem, és hazakerültem Kaposvárra, Sándor barátom követett e nemes pozícióban.

Ő mellesleg a Tanítani című helyi sajtótermék főszerkesztőjeként is funkcionált, amibe helyenként én is írogattam ezt-azt. Aztán amikor 94-ben Sándor is megkapta a diplomáját (én meg egy éve már oda se jártam, ugye), elérkezettnek láttuk az időt, hogy megírjunk egy-két sztorit, amit korábban esetleg nem lett volna - mondjuk így - ildomos.

Ebből a szamizdat Tanítaniból származik az alábbi iromány kedvenc M. tanár úrunkról, akinek fájdalmas szóvicceivel újabban a Facebookon aratok sikereket (szigorúan forrásmegjelöléssel persze!), meg egy azóta is közismert színigazgatóról.

Mielőtt átadnám a szót 16 évvel ezelőtti önmagamnak, előrehozott lábjegyzetként hozzáfűzném, hogy a FŐHE az a Főiskolások Hete volt, amikor különféle jelöltek és az őket támogató pártok versengtek a diákfőigazgatói címért, a szóban forgó pártok egy órája pedig amolyan minden esti programként funkcionált, amikor a legkülönfélébb marhaságokkal lehetett korteskedni.

No de minden további cicó nélkül:

A színigazgató esete Magilla Gorillával

Az 1993-as FŐHÉ-t szerveztük a Caritas & Co. színeiben. Próbáltunk neves embereket megszerezni az ügynek mind a főiskolán belülről, mind a városból. Így kerültünk kapcsolatba a népszerű M. tanár úrral és Verebes Istvánnal, a Móricz Zsigmond Színház igazgatójával. Ekkor még nem sejtettem, hogy a szálak egy számomra rendkívül kínos pillanatban összefutnak.

Az igazság az, hogy Verebest nem mi kerestük, hanem az ő titkárnője telefonált a Diákirodára, és adta át főnöke üzenetét, miszerint az találkozni szeretne a színház iránt érdeklődő hallgatókkal. Kaptunk az alkalmon, megbeszéltünk egy találkozót, és ketten elmentünk a színházba. Gondoltuk, rádumáljuk Verebest, hogy a komoly beszélgetés mellett hülyéskedjék is egy kicsit a C & C-nek. Nem gyütt össze. Egyikünk se az a kimondott nyuszi, és a beszélőkénk se kutya, de Verebes lesöpört minket a pályáról. Igenekre, perszékre és bólogatásokra voltunk kárhoztatva, ráadásul a felét nem értettük annak, amit mondott, annyi idegen szót használt, s mit sem ért, hogy ketten együtt nem egy világnyelvben voltunk járatosak némi latint is beleértve. Bár ekképp némileg megdolgozva távoztunk, a végső időpont-egyeztetésen mégis sikerült abban megállapodni, hogy lesz egy komoly beszélgetés a színház ügyes-bajos dolgairól szűkebb körben, előtte pedig egy kötetlenebb fellépés színpadon.

Ugyanerre az estére sikerült meghívni M. tanár urat is, akinek szerencsére a hangulatkeltéssel nem volt problémája, csak a hazajutással. De mi egy taxiszámla a pártkasszának?

Nem tudom, emlékeztek-e arra az estére a '93-as FŐHÉ-n, amikor a büfé fölötti részen a pártok egy óráját a Psyché és a Ladánybene 27 közé próbálták beszorítani a szervezők, aztán óriási csúszások voltak, a nézők között rengeteg városi ült, akiket még annyira sem érdekeltek a pártok, mint a főiskolásokat, Gyuszika részegen beszólt nekik a mikrofonba, egyszóval minden adott volt egy jó kis botrányhoz.

Tanár úr érkezett meg először. Ne szépítsük a dolgot: tisztességgel be volt rúgva. Néhány pártember a gondjaiba vette, mi, a két régi ismerős pedig vártuk Verebest, aki egy kis késéssel be is futott. Elméletben a nagyközönség előtti fellépéssel kellett volna kezdenie, de a dolgok állása szerint remény sem volt rá, hogy egy-másfél órán belül ránk kerülhet a sor. Levezettük tehát a Teaházba, ahol hamarosan összegyűlt egy kis társaság, akikkel ki is bontakozott a tervek szerinti beszélgetés a színházról. Verebes itt jól elvolt, tanár úr pedig eléggé részeg volt ahhoz, hogy ne zavarja a várakozás, úgyhogy egy darabig nem akadt semmi gond.

Aztán kémeink jelentették, hogy lassan sorra kerülünk a színpadon. Tanár úrral már készenlétben álltunk, és csodával határos módon sikerült Verebest is felcsalogatnunk. Csakhogy Gazsiék amúgy kiváló műsora – mint aznap este minden más – rendesen elhúzódott, és a közönség is meglehetősen barátságtalanul viselkedett, aztán meg a színházigazgató amúgy is inkább lent maradt volna, úgyhogy kissé felhúzta az orrát, és hamarosan visszarohant a Teaházba. A színpadra tanár úrral én mentem fel.

Miközben remek költőparódiáit olvasta fel, minden figyelmemet lekötötte, hogy a száját és a mikrofont egymás közelében tartsam valahogy (komolyabb feladat volt, mint amilyennek az első olvasásra tűnik), így aztán fogalmam sincs hová, de mire lejöttünk, az összes pártember elszivárgott. Miután lemásztunk a világot jelentőkről, kettesben találtam magam tehát Tanár úrral.

Előzőleg elkövettük azt a hibát, hogy megemlítettük neki az összekötő-folyosón található pártsörözőt és Verebest. Mind a kettő érdekelte. Már ekkor elkezdett emlegetni valamit a szinkronstúdióval, ahol húsz év előtt dolgozott, és Verebessel kapcsolatban, de még nem figyeltem oda. Elmentünk tehát sörért, aztán meg le a Teaházba Verebest hallgatni. Őszinte csalódásomra és döbbenetemre ott sem volt senki a pártból, egyedül maradtam tehát egy morcos színházigazgatóra és egy egyre részegebb tanárra.

Jó késő volt már, amikor véget ért a beszélgetés. Verebes felállt, kinyújtózott, és távozni készült a kocsija (sofőrrel) irányába. Az még hagyján lett volna, hogy mindkettejüknek nekem kellett volna megköszönni az együttműködést, könnyes szemmel búcsút inteni, és az egyiknek taxit hívni, de ekkor tanár úr odalépett a színházigazgatóhoz, és mondta neki, hogy vagy húsz éve egyszer már találkoztak. Verebes (ki érti?) nem emlékezett. Ekkor jött a java.

Képzeljétek el a következő szituációt: én, a megszeppent házigazda középen; tőlem balra egy országos hírű, rendkívül komoly és eleve kissé sértődött színházigazgató; tőlem jobbra egy apró emberke egy sörösüveggel a kezében, és számos másik tartalmával a vérében, amint rendkívül büszkén magyarázza az előbbinek, hogy amikor a szinkronstúdióban dolgozott, őt, az országos hírű, rendkívül komoly és eleve kissé sértődött színházigazgatót javasolta Magilla Gorilla magyar hangjának, mert pont erre jó az orgánuma.

„Igen?" - kérdezett vissza valami okból meglehetősen hűvösen Verebes, és miután tanár úr még háromszor megdicsérte az orgánumát Magilla Gorillával kapcsolatban, mondta nekem, hogy az a fönti fellépés egy félreértés volt, amúgy köszöni a lehetőséget, és a kocsiján elhúzott.

Pártpénz a közelben sehol, saját zsebből kellett adnom a tanár úr taxijára.

Sürgősen leittam a sörözőnkben.

-g-

(1994)