Hétéves és száznapos

A Lucullus Bt., kedvenc kajálós társaságom, minden évben Wang mester éttermében tartja a születésnapját. Merthogyugyanis Wang mesternél vacsorázni jó. Nagyon jó. Én tavaly voltam először, amikor is ujgur ételeket ettünk jelentős mennyiségben és hibátlan minőségben, úgyhogy egy pillanatra sem merült fel bennem, hogy az idei (amúgy hetedik) szülinapot esetleg kihagyhatnám valami perverz okból.

Úgyhogy nem hagytam ki, elmentem, és piszok jól tettem, megint frenetikus vacsorát ettünk végig huszonegy fogással. Eleve jó volt az asztaltársaság, mert Sándorunk magával hozta a húgát meg Andit is, de csatlakozott hozzánk Blem meg Zsófi is, nem is beszélve a thaiföldi vacsorán megismert Ágiról, Orsiról és Zoliról, akikkel már akkor is jól telt a két nyelés közti idő. Ezúttal többek között arról próbáltam meggyőzni Zolit, hogy a South Park egyszerűen vacak (a Simpsonszal vagy a Family Guyjal ellentétben), és az amerikai foci se az a nagy hóbelevanc.

Szecsuáni erős-savanyú levessel indítottunk, amiben gomba volt meg zöldségek elsősorban, és igen szívesen mertem volna belőle még egy tányérral, de mire körbeért a középen forgó asztal, bizony elfogyott. Az egyetlen, amit alkalmasint felróhattunk a helynek, ugyanis az volt, hogy tizenkét fős asztalhoz tízemberes adagokat hoztak. De nem rójuk föl, mert a végén aztán simán visszakóstolhattuk a kedvenceket - az a veszély nagyon nem fenyegetett, hgoy bárki is éhen marad a környéken. Sorolnám az első kör ételeit:

• Tavaszi tekercs
• Édes savanyú oldalas.
• Wang féle csülök-roló
• Kou shui feipian（Ökörszív ,nyelv, pacal, marha, zeller stb.）
• Ízletes fafülegomba saláta
• 100 napos tojás zöldpaprikával
• Étvágygerjesztő zeller
• Házi húsos táska

Ha ki kéne választanom a legjobbat, hát nehéz helyzetben lennék.  Na jó, a kou shui feipian. Nem, a fafülegomba. Vagy a tavaszi tekercs. Esetleg bármelyik másik, például a száznapos tojás, amit amúgy három hónapig faszénben meg oltottmészben tárolnak, és ettől nyeri el a szivacsos, puha állagát meg a fekete-zöldes-sárgás színét. Az ember persze név alapján valami gusztustalanságra asszociálna, de egyáltalán nem az. Kifejezetten kellemes ízű, barátságos étel. Nyilván egy Wang-kaliberű igazi szakács kell hozzá, szóval itthon nem szívesen tárolnék kacsatojást faszénben. Miközben ezeket belapátoltuk, valahogy nyugodtabb volt a tempó, mint tavaly, aminek az lehetett az oka, hogy ennek az asztalnak lassabban forgott a közepe, úgyhogy több idő volt lehalászni a pálcikával az éppen kinézett kajadarabot, és a sör vagy a fényképezőgép se gurult messzire, ha véletlenül rossz helyre tettem le.

Egy föld alatti teremben ültünk mi tizenketten, úgyhogy az első kör után úgy szaladtak le értünk, hogy kezdődik a tésztanyújtó-bemutató. Tavaly is volt ugyebár, és igaz, hgoy miután Ágit sikerült az első sorba tuszkolnom, hogy ő is láthasson valamit, most is bambán bámultuk csak mit tud a néni, de a múltkori bácsi szerintem nagyobb király volt, és több mindent is csinált. Most ráadásul valamiért nem is volt akkora a vállalkozókedv a közönség részéről, hogy utánacsinálják. Még én se kaszaboltam a tésztát, mint tavaly.

A fogások közti második közbeeső programként egy kínai néni zenélt nekünk egy kínai hangszeren. Sajnos csak annyit sikerült megjegyeznem, hogy a néninek és a hangszernek a neve nagyon hasonlít egymásra, és mindig össze szokták keverni, de azt már nem tudom, mit kéne összekevernem. Akárhogy is, a kínai zene így helyben elég hangulatos volt, bár valószínűleg nem szeretném órákon át hallgatni. Sajna épp azelőtt kapcsoltam ki a gépet, hogy a néni átcsapott metálba, pedig legszívesebben azt raknám be ide videónak. Azért van helyette másik.

Plusz a kultúrainterface jegyében meghallgattuk A csitári hegyek alatt című közismertet is, amit komolyan érdekes volt egy kínai nő szájából. (Mindig izgi, ahogy egy amúgy akcentussal (vagy alkalmasint sehogy) magyarul beszélő külföldi énekelni kezd - és abban a pillanatban mintha anyanyelvi lenne.) Bár azt nem nagyon értem, miért nem jöttek ki a tűzoltók. Itt meg lehet hallgatni.

Mindezek után visszaszaladtunk a föld alá, és folytattuk a második körrel, miszerint:

• Csirkecomb-darabok illatos omlós kínai gombával
• Pekingi hogymás csirke
• Szecsuáni omlós kacsa
• Sertés ’Shui Zhu’ módra (csípős paprika, zeller, szójababcsíra)
• Wang nagymama steak marhája
• Édes savanyú sült rák
• Szecsuáni zöldbab
• Édesburgunya
• Piritott rizstészta
• Lanzhoui piritott tészta
• Tojásos-zöldséges pirított rizs

Jézusom, mit mondjak? A steak marha, amit salátalevélbe kellett volna tekerni (ha jutott volna mindenkinek salátalevél) kicsit túl szezámos volt nekem, de így is finom, a többi meg totál tökéletes. Még az édesburgonya is (a mélban kapott menü szerint "edésburgonya"), pedig azt többen halnak hitték. Ja, a zöldbabot nem kóstoltam; nem direkt, az valahogy kimaradt a kavalkádban. A személyes kedvencem a rák volt amúgy ezekből, és nem mulasztanám el megemlíteni, hogy még az imént a szemünk láttára gyúrt, és frissen elkészített tésztáknak is egészen zseniális íze volt.

Mindezek után jöttek még darált fekete szezámmaggal töltött tésztagombócok is, amikben a darált fekete szezámmag nem csak kinézetre, de ízre is kísértetiesen emlékeztetett a mákra. Én meg a mák az pedig ugyebár szerelem, úgyhogy ebből is jöhet bármennyi.

Na aztán még volt Lucullus születésnapi ajándékosztás meg offtopic tortácska, amiből lecsempésztünk néhány maradék példányt magunkkal a föld alá. Ahová időközben megérkezett a visszakóstolni való adag a rákból, a tavaszi tekercsből meg a húsos táskából. Szerettünk volna még az istenien csípős ökörbelsőségekből is, de arról időközben lemaradtunk.

Aztán még Vérnyúltól megtudtuk, hogy Wangnak van háromoldalnyi olyan, kínai krikszkrakszokkal írt étlapja, amiről gyakorlatilag semmit nem hajlandó kihozni európaiaknak.

És hazamentünk. És kurva sokat ettünk, de nem voltunk hülyére eltelve, és másnap már szinte éhes voltam. Aztán azért mégsem ettem estig.