Mondatról mondatra

A jelentősebb hírügynökségek asszem, nem fognak róla beszámolni, de tegnap este befejeztem a világ egyik legkreténebb regényének fordítását, ma még módosítgattam rajta, amit kellett, és elküldtem. Persze sorozat, úgyhogy nem úszom meg a folytatásokat, de nem is baj igazából, munkának nem volt olyan borzasztó nehéz. Majd a hétvégén írok egyet arról is, hogy mi minden bajom volt vele, de most nem azt akarom.

Inkább elmondom, hogy lehet az, hogy egy könyvtől a falnak megyek, de nem találom különösöbben nehéz melónak a fordítását. Esetleg the other way around, mert olyan is volt már, hogy egész tetszett egy könyv, de azt mondtam a kiadónak, hogy márpedig én ezt nem, adják másnak.

Az, hogy az ember szeret-e egy könyvet, gondolom, elég sok mindenen múlik - hangulaton, karaktereken, történeten, mittomén, egy irodalmár erről sokkal értelmesebben tud beszélni sötét garbóban és szódásszifonszemüvegben, de nekem csak beleírták az egyik diplomámba, hogyaszongya "bölcsész", viszont sosem éreztem magam annak. Szóval a fentieken meg a nem említett egyebeken kívül van még valami, ami nekem mindig borzasztó fontos egy könyvben:

a mondatok. Mondatfetisiszta vagyok. Hogy a legbanálisabb példát vegyem, imádok Shakespeare-t olvasgatni csak úgy (bár hol van arra nekem időm?), de valahogy nem a helyzetek, a figurák, a bölcsességek meg a nagy igazságok villanyoznak föl, hanem az egészen frenetikus mondatok. (And all our yesterdays have lighted fools/The way to dusty death - hú.) Ha író lennék, csak mondatokat írnék, nem történeteket, annak meg nem tudom, mi lenne a vége. Nincs kizárva, hogy jó, hogy nem vagyok író.

Szóval (térek gyorsan a lényegre, jó lenne egyszer félig kialudni magam legalább) amikor fordítok, isten igazából ez az egy aspektus számít. Ahogy haladok mondatról mondatra, tojok én cselekményre, karakterekre (jó, azért nem árt a megfelelő szókincset és a megfelelő stílust a szereplők szájába adni, Nabukodnozor mégse szólalhatott meg úgy, mint a legutóbbi könyv háromgyerekes elvált anyukája vagy az azt megelőző sorozatgyilkosa): a világ alanyokból, állítmányokból, tárgyakból meg ilyesmikből áll.

És például ennél a könyvnél az alanyok, az állítmányok meg a tárgyak valahogy a helyükön voltak. Ez leginkább, gondolom, azt jelenti, hogy a csávó stílusa (N.B. továbbra is mondatszerkesztésről beszélek és semmi másról) nem állt oly messze az enyémtől, minek következtében nem kellett folyton erőszakot tennem magamon. Persze volt már olyan is - és rémes volt -, amikor minden egyes mondattal vért kellett izzadni, mert egyszerűen nem jött természetesen. És ettől még lehet, hogy tetszik a könyv amúgy. Agyrém?

(Azért ezt most kissé végletesen leegyszerűsítettem - a mostani könyvben például okozott némi nehézséget, hogy egy-egy katyvaszt, önellentmondást, ezt-azt kifordítsak belőle bepótolva ezzel némi szerkesztői munkát, amit az amerikai kiadáson félsikerrel végeztek el. De ezek mellékesek.)

A séf

Not for Granted

The problem seems to be that she takes me for granted. And no, that's not how it works.

And of course today I met L, who I haven't seen much of recently. And she waited some so she could see me and she took me to see her éreccségitablókép (she looked beautiful at 18), and we talked and she was cold so I held her for moment and she didn't mind. And I was an idiot, but sod it, I won't always be one.

Táncevála répka sz mákom

Nohát megvolt a szalagavató meg a táncolás is. Esztétikailag nem lehetett valami ütős, de túléltem. Sőt még jól is esett, mert hát vannak ezen a világon tündéri 18 évesek, ha ki is nőttem belőlük. Mindenesetre jobban jártam, mint D, az ifjú tornatanár (15, bazmeg, 15 évvel fiatalabb nálam - vén vagyok, akár a föld), akire egy kissé idegesítőbb 18 éves van rákattanva, és kénytelen volt vele letudni a keringőt (már ha ezt annak lehetett nevezni, nyilván leginkább nem). Szegény szökött volna, de gonosz kolléganők kivették a kezéből a kabátját meg a cuccait, hogy ők majd fogják addig, és a csaj karjaiba taszajtották.

No mindegy, azt akarom én mondani, hogy ezek az apró butaságok a tanárkodás legjobb dolgai közé tartoznak. Mert az, hogy H-nak fontos volt, hogy a kezét nyújtsa felém, és mosolyogva elragadjon, az úgy kábé azt jelenti, hogy kapott tőlem valamit, hogy nem bánja, hogy két évig (vagy mennyi) heti négy órát velem töltött az életéből. Hogy szeret. És az fontos ám. Nekem legalábbis biztos.

Éreccségitime

Azt, hogy közeledik az éreccségi, többek között onnan lehet tudni, hogy napi egy-két ember talál ide, aki azt ütötte be a gugliba, hogy "daily routine", sőt mi több "daily routine tétel". Persze sokra nem mennek velem, ugyebár erre lelnek. Meg most már gondolom majd erre is itten. Kalappal, ifjú barátaim.

(Meg onnan is lehet tudni persze, hogy pénteken délután szalagavató, és majd nem úszom meg, hogy táncolnom kelljen a lányokkal. De az ideiek édesek különben, és szeretem őket, úgyhogy bármennyire is tojok a táncolásra mint olyanra, majd nem menekülök el (szoktam pedig).)

O-goshi

Negyven kilóra hitelesítve

Volt ma munkavédelmi meg tűzvédelmi oktatás. Hatalmas élmény volt. Megtudhattuk például az előadó hölgytől (aki dicséretesen rövidre fogta), hogy nők maximum 20 kg-ot cipelhetnek, férfiak meg 40-et, és legfeljebb hatvan méterre.

Na de most tényleg. Mennyire életszerű egy szabály ez? Mondjuk a max terhelésem talán egy kiló, ha nálam van a magnó is, de valahogy nehezen képzelem el, hogy adott esetben nekiállok lemérni egy izét, hogy megüti-e a 41 kilót, és aszerint döntöm el, hogy odébbcipelem-e vagy sem.

Na most a tűzvédelmi oktatáson meg azt tudhattuk meg, hogy azért mentsük embertársainkat, ha úgy hozza a sors. De - kérdem én - mi a helyzet, ha a tűz közeléből egy negyven kilónál nehezebb kollégát kell elcipelnem? A probléma feloldhatatlannak tűnt, de elmeséltem aztán apámnak, és szerinte egyszerűen meg kell várni, amíg kiolvad belőle elég zsír, aztán mehet.

No, szóval értem én, hogy szükség van valamilyen szintű szabályokra munkavédelmileg is, de hát azért ami hülyeség, az mégiscsak hülyeség. Ezzel az erővel vonatkozhatna valami szabály a vécédeszkára is, hogy ne csípje be a pöcsömet.

Nem akarom a magyar hülyéket kiröhögni, mert simán lehet, hogy uniós hülyék ötlete az egész, de már megint mér kell engem megvédeni tőlem?

Ja, és reggel köteles vagyok kipihent állapotban megjelenni a munkahelyemen. Esélytelen.