Egyfelő Natalie Dormer iszonyatosan jó színésznő. Az elején, amíg csábítja Henriket elfele, irdatlan gyönyörű és kívánatos nő, az embernek kedve lenne iskolás lelkesedéssel szerelmesnek lenni bele, és szent meggyőződése, hogy ezért a nőért bőven megérte összebalhézni a pápával meg fél Európával. Aztán amikor kissé stresszesebb körülötte a helyzet, sikerül elfelejtetnie mindent, ami valaha vonzó volt benne, és éppen olyan meggyőzően hozza a szarban lévő, már hisztérikus nőt, aki tudja, hogy nem csak a férje, de az élete, a gyereke, mindene kockán forog, amit tétnek tettek föl a nem kispályás játszmában.Még sosem voltam lenyakazás előtt álló királynő, szóval nem könnyű megítélni, de ott, a Towerben is tudott egyszerre kétségbeesett, beletörődő és méltóságteljes lenni.
Kár, hogy olyan rövid még rövid az a filmográfia.
Aztán itt van Natalie Dormer eredetije, Boleyn Anna, aki kétszer járt a Towerben. Egyszer a koronázása előtti éjszakát töltötte ott, aztán a kivégzése előtti három hónapot. Hogy poénosabb legyen, ugyanabban a lakosztályban.Na szóval milyen lehetett már arra kelni reggel, hogy viszik az embert lenyisszantani a fejét, aztán megtudni, hogy bocs csak délután, aztán megtudni, hogy bocs, csak holnap? Milyen lehetett már aztán tényleg arra kelni, hogy indulás van, és jön a francia kardja? Milyen lehetett már fölállni az emelvényre, végignézni a tömegen, és tudni, hogy mindjárt vége mindennek? Milyen lehetett félteni az árván maradó hároméves kislány életét - és nem tudni, hogy ez a hároméves kislány lesz az, aki nem sokkal később igazi nagyhatalommá teszi Angliát?
Milyen lehetett az végtelenül rövid pillanat, amikor meghallotta a kard suhanását, megérezte a hideg fémet a nyakán?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése