Van ugye egy olasz testvériskolánk Rómától délre 60 kilométernyire. Most vannak itt az ő embereik, és ippeg engem ért az a frenetikus megtiszteltetés, hogy péntek-szombat-vasárnap elkísérjem őket a Balatonhoz, Pestre meg Szentendrére. Nem akarok én mostan töviről hegyire elmesélni mindent, csak elmondom össze meg vissza, ami eszembe jut.
Naszóval.
Ezek a gyerekek aranyosak voltak. Úgy 16 körüliek, lelkesek, élvezték, hogy kirándulnak, nem a vállukat vonogatták, hanem megtalálták mindenhol, ami érdekes volt nekik. Azt gondoltam volna, hogy egy francot érdekli őket az operaház, de még kérdeztek is mindenfélét az idegenvezetőtől. Meg megették a kaját az éttermekben meg a koliban, ahol megszálltunk, ami váratlanul szép teljesítmény, mert a két évvel ezelőttiek előszeretettel fintorogtak, és inkább neki se álltak a teljesen jó bakonyi sertésszeletnek, amikor vacsoráztam velük.
Különben édes, ahogy levonják a következtetéseket. Vasárnap virslitvacsoráztunk reggeliztünk, amiből izibe biztosak lettek benne, hogy ilyen nép ez a magyar: minden reggel virsli. De mondtam, hogy én még az életben nem reggeliztem virslit.
Márminthogy mutogattam. Nyelvtudásilag az olaszok (a dél-olaszok biztosan) lényegesen siralmasabbak nálunk. A mi tanári karunkból azért elég sokan elvannak valamilyen szinten angolul, ott gyakorlatilag senki - illetve két éve Latinában járva két tanárral tudtam angolul beszélgetni a sokból, de hát persze ezek most nem jöttek. És hát a diákok se jobbak. Két éve egy nem volt, aki vagy velem, vagy a némettanárnővel képes lett volna szóba állni, és most is csak egy Silvia nevű kiccsajnak eredt meg a nyelve Szentendre felé tartva a hajón, igaz, őt idős kollégámmal izibe megtanítottuk tízig számolni magyarul is.
Akárhogy is, elhatároztam, hogy mire jövőre jönnek, valaim minimálszinten megtanulok olaszul, mert marhára frusztrált, hogy nemigen tudtam velük beszélni. Részben közismert kommunikációs kényszerem (miszerint szófosás) miatt, de azért is, mert marha nehéz úgy megtárgyalni bármit, hogy a tolmácsnő a vállát vonogatja, és közli, hogy ő márpedig nem mondja meg nekik pölö azt, hogy féltízkor kéne indulni. Ha én ezt csinálnám, hát legközelebb nem hívnának a mindenféle színészekhez tolmácsolni, az is tuti. De hát neki persze lehet, mert már idős és haver és ő csinálja majd húsz éve mindig. Ha szóvá teszem a főnökségnek, nyilván én leszek a hülye. Azért finoman célozgatok majd. Mindegy.
Különben meg az ember rá tud jönni ilyenkor, hogy mennyi szép dolog van körülötte. Hogy szép a Balaton egy őszi délutánon, hogy Budapest is szép este a Citadelláról meg ilyesmi. Valahogy más szemmel nézem a saját világomat, ha 42 külföldi van velem. Az ő szemükkel próbálom vagy mi. Tök jó.
Naszóval.
Ezek a gyerekek aranyosak voltak. Úgy 16 körüliek, lelkesek, élvezték, hogy kirándulnak, nem a vállukat vonogatták, hanem megtalálták mindenhol, ami érdekes volt nekik. Azt gondoltam volna, hogy egy francot érdekli őket az operaház, de még kérdeztek is mindenfélét az idegenvezetőtől. Meg megették a kaját az éttermekben meg a koliban, ahol megszálltunk, ami váratlanul szép teljesítmény, mert a két évvel ezelőttiek előszeretettel fintorogtak, és inkább neki se álltak a teljesen jó bakonyi sertésszeletnek, amikor vacsoráztam velük.
Különben édes, ahogy levonják a következtetéseket. Vasárnap virslit
Márminthogy mutogattam. Nyelvtudásilag az olaszok (a dél-olaszok biztosan) lényegesen siralmasabbak nálunk. A mi tanári karunkból azért elég sokan elvannak valamilyen szinten angolul, ott gyakorlatilag senki - illetve két éve Latinában járva két tanárral tudtam angolul beszélgetni a sokból, de hát persze ezek most nem jöttek. És hát a diákok se jobbak. Két éve egy nem volt, aki vagy velem, vagy a némettanárnővel képes lett volna szóba állni, és most is csak egy Silvia nevű kiccsajnak eredt meg a nyelve Szentendre felé tartva a hajón, igaz, őt idős kollégámmal izibe megtanítottuk tízig számolni magyarul is.
Akárhogy is, elhatároztam, hogy mire jövőre jönnek, valaim minimálszinten megtanulok olaszul, mert marhára frusztrált, hogy nemigen tudtam velük beszélni. Részben közismert kommunikációs kényszerem (miszerint szófosás) miatt, de azért is, mert marha nehéz úgy megtárgyalni bármit, hogy a tolmácsnő a vállát vonogatja, és közli, hogy ő márpedig nem mondja meg nekik pölö azt, hogy féltízkor kéne indulni. Ha én ezt csinálnám, hát legközelebb nem hívnának a mindenféle színészekhez tolmácsolni, az is tuti. De hát neki persze lehet, mert már idős és haver és ő csinálja majd húsz éve mindig. Ha szóvá teszem a főnökségnek, nyilván én leszek a hülye. Azért finoman célozgatok majd. Mindegy.
Különben meg az ember rá tud jönni ilyenkor, hogy mennyi szép dolog van körülötte. Hogy szép a Balaton egy őszi délutánon, hogy Budapest is szép este a Citadelláról meg ilyesmi. Valahogy más szemmel nézem a saját világomat, ha 42 külföldi van velem. Az ő szemükkel próbálom vagy mi. Tök jó.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése