Spock katartikus szakálláról

És akkor most nekiállok pótolni mindazt, amit az elmúlt egy hónapban nem bírtam megírni, mert úgy nagyjából hajnali háromig voltam általában elfoglalva kedvenc charlestowni bankrablóimmal. Már amikor nem vettem ki magamnak szabadnapot.

Szeptember 28-án például szabadnapot vettem ki magamnak, és Spock's Beard koncertre mentem az A38 állóhajóra. Nem vagyok egy nagy koncertjáró amúgy, sok olyasmit is kihagytam, amihez amúgy kedvem lett volna, tán ez a vidéken lakás egyik hátránya. Persze vacsorákra azért mindig elindulok, meg ki tudja még mire, a koncertekkel viszont az van, hogy nemigen akad társaságom hozzá, de hát így jár az, aki folyton mindenféle rétegzenéket hallgat britniszpírsz helyett.

Azért van nekem Tamás barátom, akivel most már jó sok éve focizunk együtt, és ugyanúgy progrock megszállott, mint magam, ráadásul zenéstársai, meg egyikük húga, Judit is beszálltak a buliba, úgyhogy ötünkkel kellemesen megtelt a Szuzuki. Nem mellékes körülmény, hogy a társaság egészen remeknek bizonyult, amin még az se rontott picit se, hogy egyedül én mint autótulajdonos és sofőr maradtam végig józan.

A világ pedig annyira kicsi, hogy a helyszínen még Adeptussal mag Annatarral is összefutottam, akik maguk is megírták a dolgot még azon frissiben, szerintem inkább őket érdemes elolvasni. 

Előzenekarként az Enochian Theory nevű, számomra eddig ismeretlen háromfős társulat tolta. Róluk erősen megoszlottak a vélemények utólag. Magam annyira nem voltam oda értük, de azért rossznak sem találtam őket egyáltalán, itthon utólag meghallgatva a legújabb lemezüket (George bácsi küldte Portsmouthból természetesen) viszont kifejezetten szerethetőnek gondolom a cuccot. Élőben tán nem szóltak olyan jól, az (oké, nem túl fergeteges) énekhang például alig hallatszott. Aztán viszont az jött, hogy:



És bizony a lényegnél, a Spock's Beardnél már egyáltalán nem lehetett a hangzásra panaszkodni. A szűk színpadon felsorakoztattak két teljes dobfelszerelést, vagy hat billentyűs dolgot meg egy rakat gitárt és mikrofont. Ezek aztán mind rendesen hangosítva is voltak, sokkal mesésebben szólt a cucc, mint remélni mertem.

Vannak, akik szerint a Spock's Beard addig volt az igazi, amíg köztük volt (a később zeneileg fantasztikus, bár az én ízlésemnek szövegileg szinte elviselhetetlenül ájtatos keresztény szólóalbumokat produkáló) Neal Morse is, de nemtom, én a későbbi lemezekért is odáig vagyok. A legújabbért, az X (márminthogy ez a tizedik) címűért meg aztán végképp. Spock's Beard szűzek a MySpace-en hallgathatnak bele a videókon túl is. Ez itt például A császár ruhája.



A koncert első részében éppen ezt az új lemezt játszották el az elejétől a végéig (kivéve az amúgy csak bonus track Their Names Escape Me-t). A fantasztikus az, hogy ezt a hihetetlenül összetett, tempó- és hangulatváltásokkal teli negyedórás dalokból álló anyagot úgy adták le, hogy nyoma nem hallatszott csúszásoknak, bökkenőknek, semminek. Egyszer nem stimmelt csak valami Nick D'Virgilio billentyűivel, akkor odaszaladt a hihetlen fazon Ryo Okumoto cuccához, bebújt a kis japán hóna alá, és ott nyomta le a rá kiosztott három billentyűt.



D'Virgilio amúgy elképesztő. Énekel, aztán az instrumentális részeknél rohan hátra a dobokhoz (hiszen gyárilag ugye ő dobol a lemezeken, csak a turnékra hozzák magukkal Jimmy Keegant), de itt-ott a kanyarban gitározik meg billentyűzik is kicsit. Mindezt hibátlanul. Okumoto is könnyed csuklóval billentyűzik, ha kell, hogy aztán gond nélkül váltson a húzósabb témákra, és a show kedvéért meg is mássza a hangszerét. Komolyan nem tudom felfogni, miért nem vittem magammal a fényképezőgépem. Ne feledkezzünk meg azért ám Dave Meros basszusgitárosról meg a meglepően vicces arc Alan Morse-ról (Neal tesója) sem a szólógitárjával meg a narancssárga koponyákkal díszített ingével (megtekinthető a Man Behind The Curtain akkusztikus változatában).

Az X élő verziója után D'Virgilio és Keegan páros dobszólót vágott le, aztán fordított időrendben következtek számok régi lemezekről. Elhangzott az On a Perfect Day, a zúzós Surfing Down the Avalanche, a mindenkitől összehangolt vokálprodukciót igénylő mesés Thoughts és a világ egyik legnagyszerűbb dala, a Doorway (ehhez sajnos nincs koncertvideó), hogy aztán ráadásként meghallgathassuk az éteri szépségű June-t is.



El lettünk varázsolva rendesen. Zseniális zenészek borzasztóan komoly kompozícióit hallgattuk borzasztó magas színvonalon előadva. Amúgy lehettünk talán háromszázan maximum. Egyfelől tök jó lenne, ha az ilyen igazi zenék töltenék meg a stadionokat, másfelől viszont egészen faszagányos volt centikről látni D'Virgilio arcát, Morse ingét, Okumoto őrült fejét.

Jártak már itt 2007-ben is, talán jönnek még később. Ha jönnek, én is megyek, az hótziher.

(Azért kicsit sajnálom, hogy Ozzy több szempontból sem fért bele egy hétre rá. Ő másért lett volna jó.)