Tréler

Most meg Chuck Hogan Prince of Thieves címűjét csinálom. Boston, bankrablás, sok bankos duma, meg még több bostoni szleng, amivel bizony akadnak problémáim. Egyelőre azért szimpi a könyv, majd írok még róla később nyilván.

Ez a kurta poszt most csak azért van születőben, mert a regény a jelek szerint megtetszett Ben Afflecknek (kiről tudjuk, hgoy második keresztneve Géza), ugyanis nekilátott filmet csinálni belőle. És akkor én most beágyaznám a trélert, enjoy:

Mielőtt után

Az van, hogy egy hónapja nem írtam ide. De hát jártam itt, jártam ott, közben nagyon be kellett már fejeznem Abercrombie 2-t, úgyhogy dolgoztam is rendesen.

Olyannyira rendesen, hogy végre a végére értem Joe Abercrombie The First Law trilógiája második kötetének. Amit az első kötetről, A penge magá-ról írtam, továbbra is érvényes: a könyv remek, szórakoztató, vicces, dugig zseniális karakterekkel. Így, összesen közel 60 ívnyi szöveg után mongyuk már leginkább azt mondanám, hogy azért egy erős húzás nem tett volna rosszat neki. Így is pörög a történet voltaképp, de bőven vannak olyan részek, amik kimaradhattak volna, hogy feszesebb legyen az egész. Akárhogy is, soha rosszabb melót.

Ami viszont érdekes annyira, hogy itt megosszam, az a könyv címe. Az eredeti keresztségben Abercrombie ugye azt találta ki, hogy Before They Are Hanged. Mielőtt felkötik őket, tök jó. Igen ám, csakhogy a mottó egy Heine-idézet, ami angolul így szól: "We should forgive our enemies, but not before they are hanged".

"Bocsássunk meg az ellenségeinknek, de azelőtt ne, mielőtt felkötik őket"? Nem jó.

Variáltam ide meg oda, és a végén úgy adtam le, hogy "Bocsássunk meg az ellenségeinknek, de csak miután felkötötték őket."

Úgyhogy nálam egyelőre az a könyv címe, hogy Miután felkötötték őket.

Greg! Help!

(Mobilnettel a nemzet félkarú óriás, a poszthoz tartozó képeket csütörtök este vagy pénteken töltöm fel, ha hazaértem a Balatonról.)

Nem először tolmácsoltam most már mindenféle színészeknek, hiszen még a blogom előtti időkben volt alkalmam egy színpadon állni Mira Furlannal, Gerald Home-mal és Garrick Hagonnal, aztán pedig Julian Glovernek segítettem a feltett kérdésekre válaszolni, legutóbb pedig Ethan Pillips és Vaughn Armstrong voltak a pácienseim. Így utólag visszagondolva meg nem mondanám, ki volt a legjobb fej közülük, de vagy szerencsém volt velük, vagy eleve csak a jófejek járnak conventionökre, de mindegyikükkel nagyon jól éreztem magamat én is, meg mindenki más is a környezetükben.

Most viszont azt hiszem, egészen új szintre jutottak a kapcsolatok David Nykllel és Rick Worthyvel. Amikor megtudtam, hogy Jun és Sándor őket hívták meg, cöccögtem kicsit magamban, mert sem a Stargate Atlantisból, sem a Battlestar Galacticából nem láttam még egy epizódot sem soha, ráadásul tudtam, hogy nemigen lesz időm rákészülni a dologra. Aztán megtudtam, hogy a színpadra David Nykllel fogok felmenni, úgyhogy gyorsan elolvastam róla meg az Atlantisról, amit találtam, és Junnal, Matyival, a másik tolmáccsal, meg Csillával már mentem is eléjük a Keletibe.

Mire kiértünk az utcára a taxihoz, már a mind a ketten tudták a számukra legfontosabb magyar kifejezéseket. Ez David esetében a "még egy sört", Ricknél pedig a "kérem a telefonszámod" volt. Jókedv, móka kacagás az első pillanattól.

Az első este a mongol étteremben meg a Trombitásban ismerkedéssel telt, úgyhogy mire másnap reggel összeszedtük őket a Novotelnél, hogy városnézzünk kicsit, már igen jóban voltunk. Felsiklóztunk hát a várba, ott ebédeltünk meg söröztünk egyet, körül is néztünk jól, sőt Ricky még egy fagyira is meghívott, ráadásul gyorsan kiderült, hogy van egy közös kedvenc melegszendvicsezőnk Chicagóban.

Mindeközben a kelet-európai lélek David Nykllel sikerült annyira egy húron pendülni, hogy már kismilliószor röhögtünk össze, és tényleg kezdett olyan lenni, mintha régi ismerősök lennénk. Ez aztán azt hiszem, nagyon jól is jött a délutáni színpadi fellépésnél, mert most először nem bútordarabnak éreztem magam a színpadon (az nem baj, ha úgy van, az a dolgom), hanem a műsorszám részének. Ha olyan volt a helyzet, David simán belevett a bolondozásba, és pontosan lehetett érezni a rezdülésein, hogy mikor fér bele, hogy egy kis saját poént is belecsempésszek a dologba. Egyszer még elemet is cserélt bennem.

Aztán persze arra is rá kellett érezni, mikor fordul árnyalatnyit komolyabbra a dolog, és mikor kell visszahúzódnom, és visszafogott tartozékká válnom a teremben. Szerintem meg a visszajelzések szerint sikerült, remélem, hamarosan meg tudom nézni a felvételt, kíváncsi vagyok rá. Majd azért szörnyülködöm kicsit az akcentusomon, de voltaképp azt is üsse kő.

Különben a közönség java része tudott angolul, és a kérdéseknek szerintem több mint a fele külföldiül is jött. Furcsa mód ez kicsit nehezítette a dolgot, mert nem lehetett ráállni egy ritmusra, ráadásul így egy-egy lelkesebb kérdezőnél előfordult, hogy kissé csevegésbe kezdett volna hajlani a dolog, és legyeznem kellett, hogy hahó, most már én jövök.

A közönséget különben bírtam. Lehettünk volna mongyuk legalább másfélszer ennyien, de jó kérdések jöttek, amikre David jó válaszokat adott, szóval a hangulat remek volt a teremben, meg utána a dedikáláson is. Akadt olyan vendég, aki üzenetet vett fel a weboldala számára Daviddel, de olyan is, aki egy rajzot hozott róla, és arra kért aláírást.

Mindeközben persze Rick is ugyanilyen jól elvolt, de róla Matyi gondoskodott, és a színpadon is csak pár percre néztem bele, dedikálás közben meg egyáltalán nem is láttam. Utána azért megint összejöttünk mind, és Csillával visszataxiztuk őket a Novotelbe, ahol korábban nem kellett kifizetni egy kávét, mert savanyú volt hozzá a tej.

Csilla meg én továbbálltunk a Trombitásba, a két vendég viszont kért egy órát pihenni meg zuhanyozni. A meccs szünetében értek oda, hogy aztán David lelkesen kövesse a második félidőt (a németeknek drukkolt), miközben Rick megosztozott újdonsült ismerősünkkel, Judittal egy tányér tatárbifszteket. David később gulyást rendelt, és a terítőre mert komolyabb adag kivételével jóízűen el is fogyasztotta.

Időközben bájos szokásává vált, hogy valakivel nem értette meg magát, hangos "Greg! Help!" kiáltásokkal rendelt magához segíteni.

Az igazi kaland pár órával később jött, amikor úgy döntöttünk, bejárjuk az éjszakai Budapestet. Első körben a Trombitás lépcsőjéig jutottunk, majd miután ott eltöltöttünk vagy két órát, arra gondoltunk, keresünk egy közeli helyet, ahová beülhetünk. Úgyhogy beültünk a Trombitásba. Itt végre eljött a pálinkakóstolás ideje is. Davidnek semmi gondja nem akadt, azt mondta, olyan, mint a slivovica, de Rick igencsakelfintorodott, és később inkább a tequilát választotta.

Amikor két óra után kidobtak bennünket, inkább már a hotel felé indultunk - gyalog, hiszen igazán nem nagy távolság. Menetközben csárdással és capoeirával szórakoztattuk Budapest lakosságát. David "Greg! Help! What is the rhytm of csárdás?" kiáltását például garantáltan legalább három kerületben hallották.

Miután a rakparton nem sikerült újabb pálinkaárudát találnunk, David háromfele aludni tért, Sándorral, Kittivel, Judittal, Csillával és Rickkel pedig beültünk a Nagyi palacsintázójába a Batthányin. Rick lényegesen elégedettebb volt a túróssal, mint a pálinkával.

Mindezek után lassan hazaindultunk, és valamikor négy óra után, már ágyban is voltunk. Illetve én egy szivacson Sándornál a földön, de egészen remek volt az is.

Másnap délelőttre a fiúk szabadidőt kértek, David például egymaga járta be a várost gyalog meg metróval. Kettőre mentünk értük a hotelba, ahol kaptak egyet Sándor általam angolra fordított novellagyűjteményéből, illetve David még a fürdős panorámaalbumból is, mivel aszonta, legközelebb termálba menne. Meg persze aláírták az előző nap készült, frissen előhívatott fényképeket is, amik mennek a falra a többiek mellé. ("Wall of fame or wall of shame?" - kérdezte Rick.)

Rick annyira jól érezte magát, és annyira kíváncsi volt Magyarországra, hogy úgy döntött, annak ellenére, hogy várja otthon a labradorja, marad még egy napot magánszorgalomból (és azért ez végtelenül jó érzés). UPDATE: Péntekig marad, bakker.

Davidet várta a család Csehországba, úgyhogy őt ki kellett fuvarozni a Keletibe. Azt mondta, tökéletesen megfelel neki az én kocsim is taxi helyett, úgyhogy bepattant az előzőleg a fecskeszar vastag rétegétől megpucolt Szuzuki anyósülésére, és már indultunk is. A vonat persze késett egy csomót, de végül csak búcsút intettünk Davidnek, majd Junnal és Sándorral még betoltunk egy gyrost, és este már a Balatonban fürödtem Lócival.

Csuda jó két fazonnal találkoztam, kénytelen is leszek nekiállni Stargate Atlantist meg Battlestar Galacticát nézni. Meg Sándor jövőre esedékes filmjét, amiben ha minden stimmel, David rosszfiút fog játszani. Teljesen komolyan beszélt, amikor megígérte.

Mindenesetre mondtam neki, hogy ha legközelebb átlépi a határt, csak bődüljön el: "Greg! Help me!", és én máris jövök.

Ha érted, amit szájal, nem talján, ha nem érted, talján

Van nekünk ez az olasz testvériskolánk Rómától 60 kilométerre délre. A dolog szuper, minden évben mehetnek a tizenegyedikesek egy hétre, onnan meg ősszel jön a cserecsapat. Én már voltam egyszer négy évvel ezelőtt, és mivel ippeg tizenegyedikes osztályfőnök vagyok, megint rám került a sor.

Nem köll izgulni, egészen biztosan nem fogom én itt felidézni az egészet, csak egy-két dolgot említenék meg amúgy random.

1. A kevesebb néha több. Mesésebbnél mesésebb dolgokat láttunk, és eljutottunk olyan helyekre is, ahová turisták talán ritkábban, hiszen a fossanovai apátság, Sperlonga vagy főleg Sermoneta városa nem tartoznak a sűrűn emlegetett látványosságok közé. Csakhogy hat nap alatt végigrohanni mindazt, amit végigrohantunk, szinte embertelen. Fájt volna a szívem bármit is kihagyni, mégis azt mondom: egy-két dolgot ki kellett volna. Akkor a diákokban is több maradt volna az élményekből és kevesebb a fáradtságból.

Mert azért jó fejek voltak, és igenis értékelték, amit láttak, csak hát a tempó azért nem tett jót. Erre csak rátett egy lapáttal, hogy a Colosseumot meg a Forum Romanumot hőségriadó idején sikerült bejárni, simán 40 fokban.

2. Imádom a gyerekemet. Végig bírta a tempót, nem nyafogott egy picit se, és imádta, hogy azokon a helyeken járhat, amikről annyi mindent látott meg olvasott. A Colosseumban konkrétan olyan előadást rittyentett, hogy a fele az ezerszer arra járt idegenvezetőszerűségnek is új volt. Marhára élvezem, hogy érdemes elvinni kirándulni bárhová, mert tudja, hová megy, érdekli, hová megy, és mindent tudni akar.

Azon kicsit meglepődtem, hogy nem a lányok istápolgatták, hanem a fiúk szórakoztak vele nagyszerűen. De hát végül is már nagyfiú, szóval tökéletesen be tud szállni a tengerben hancúrozásba, és ha nem is ő hajigálja a nagyobbakat, őt magát remekül lehet hajigálni. A lányok észre se nagyon vették, de hát persze ez nem baj egyáltalán.

Ha meg már Lóci meg nagyfiú, vasárnap, éppen a búcsúvacsoránk napján lett 11. éves. Erre akkora születésnapi tortát kapott az olaszoktól, hogy életében nem lesz neki méretben ehhez fogható - persze vagy 40 emberre készült, nem csoda. Iszonyú jó fejek voltak, és Lócinak is marha jól esett a dolog. Csak azért haragszom magamra, mert nem videóztam le, ahogy vagy húszan éneklik neki a Happy Birhtdayt - olaszul.

3. Irdatlan nehezen viselem az autokrata embereket. Márpedig a kolléga, aki a csoport vezetésével volt megbízva, az volt. Senkit semmiről meg nem kérdezett, csak közölte a döntéseit, és nem volt hajlandó tárgyalni róluk. Bejelentette például, hgoy 11-kor takarodó - aztán nem tudom, mennyire csodálkozott, hogy mi nem foglalkozunk vele, és ő kergeti a diákokat a folyosón. Miután elaludt, és a gyerekek előkerültek megint, elég jól elvoltunk velük.

Nemtom, azért szerintem őrültség hosszú és fárasztó napok után gyakorlatilag megfosztani a diákokat attól, hogy kicsit lazuljanak, biliárdozzanak, beszélgessenek, ne adj isten, borozzanak egy kicsit. Persze, amikor az egyik igen bebaszott, azt én is helyreraktam. A határokat meg kell találni, de nem túlzott és komolyan nem vehető szigorral. Ráadásul a kollégákat sem kéne úgy kezelni, mintha egyszerű alárendeltek lennének a Magyar Néphadseregben.

Azért kedvenc csoportvezetőnket végül sikerült lebeszélni róla, hogy frissen vásárolt Mussolinis kötényében mondja el a búcsúbeszédet magát Benito bácsit is belekeverve.

4. Dilisek ezek a rómaiak. Szóval jó gyerekek meg minden (bár az a faszi, aki Rómában körbekergetett minket, nemigen vette észre, hogy nem egyedül korzózik kedvére), de a lazaságuk bár voltaképp szimptaikus, néha bosszantó tud lenni. Sperlongában teszem azt, közölték, hogy ötre jöjjön vissza értünk a busz. Olyan negyed hat körül oda is ért a csapat a megbeszélt helyre, a busz is ott volt, csak a kolleganők meg a velük együtt hátul érkező olaszok tűntek el a balfenéken. Mint kiderült, beültek kávézni. Miután megtaláltuk őket, szóltunk vagy háromszor, hogy a rendőrök már el akarnának kergetni bennünket a helyijáratú busz megállójából, de ők higgadtan kávéztak tovább, mondván, hgoy a busznak nem ötkor kellett jönnie, hanem öt körül. Otthagytuk őket a picsába, nem volt más választásunk, aztán a városon kívülről visszamentünk értük. Öt körül, vontak vállat ismét szeretetreméltó (tényleg) házigazdáink.

Ekkor negyed hét volt.

Hetven-hatvannyolc

Van mottó is:

Q. Do you think the two of you will now have an affinity for the rest of your playing careers and long into your retirement?
NICOLAS MAHUT: That's for sure, yes.

John Isner d. Nicolas Mahut 6:4 3:6 6:7 7:6 70:68.

Hú.

Nicolas Mahut annyira gyönyörű teniszt játszik, mint csak kevesen, és legszívesebben én is így játszanék, ha tudnék. Isner elképesztően nagyot fejlődött az utóbbi egy-két évben, már egészen tisztességes tenyerese is van, feltéve, hogy nem mozgásból kell ütnie, de azért alapvetően még mindig egy szervamasina. Úgyhogy Mahut-nek drukkoltam, nem is lehetett kérdés.

Hát ez most tök mindegy volt.

Tenisztörténelmet láttam, biztos vagyok benne, hogy ilyen az én életemben ilyen nem lesz még egyszer. 11 óra 5 perc, 183 gém. Csak a döntő szettet 8 óra 11 percig játszották, ami ezért vicces, tekintve, hogy az eddigi leghosszabb meccs tartott 6 óra 33 percig.

Ez a meccs külön életet élt, saját levegője, saját ritmusa, saját hangulata volt. A Sport1 ugye tegnap kapcsolódott be döntő játszma 20:20-nál, onnan én is csak bámultam, miközben a többi pályán ötszetteseknek lett vége, meccsek kezdődtek és végződtek Dél-Afrikában is.

De Mahut és Isner csak szerváltak rendületlenül, láthatólag a break leghalványabb esélye nélkül. Rég elfelejtettem, kinek drukkolok, kicsit olyan volt, mintha a két ember nem egymás ellen, hanem vállt vállnak vetve, együtt küzdött volna valamilyen célért.

A végén nyilván az döntött, hogy egy 206 centis ember könnyebben szerválja ki magát a szarból, mint egy alacsonyabb, és Mahut-nek ez egyszer, egyetlen egyszer nem sikerült. Hát nem csoda, hatvannegyedszer adogatott a meccsben maradásért (mongyuk az összes adat közül nekem ez a legdöbbenetesebb szám).

I don't know. I guess it was just meant to be or whatever. You know, I mean, in a way I'm kind of glad it happened, although I am pretty tired. It's pretty nice to be a part of that match.

John Isner

Watch live streaming video from wimbledon at livestream.com

I just want them to remember that we were just two big fighters, and one of them just won.

Nicolas Mahut

Watch live streaming video from wimbledon at livestream.com

Vannak, akik ilyenkor azzal jönnek, hogy be kéne vezetni a döntő szett tie-breaket. Úristen, mit vesztettünk volna! Idézném Isner véleményét a fenti interjúból:

Q. Are you for the tiebreaker in the fifth set?
JOHN ISNER: At Wimbledon?
Q. Yes.
JOHN ISNER: No. I think you should play it out.

Végigjátszottátok, fiúk. Le a kalappal.

Ötös helyett öt sör

Hát hétfőn meg kedden lezavartuk az éreccségit, újabb remek példáját szolgáltatva annak, hogy kurva gyorsan mennek az évek. Tényleg mintha tegnap lett volna a tavalyi, hogy egy sablont is elsüssek.

Mindegy amúgy, csak azt akaratm mondani, hogy ekkora különbség soha nem volt még az angol meg a német között, mint idén. És nem az angol javára. Irigyeltem piszkosul a németes kolléganőt, akinek legalább három olyan embere volt, akivel folyékonyan társalgott a világ dolgairól, én meg ilyet nyomokba se láttam. Olyannyira, hogy a kétszintű éreccségi bevezetése óta (ami mellesleg egybe esett a suliba való igazolásommal) először fordult elő, hogy egyetlen egy darab ötöst sem tudtam adni. Oké, bukás közelében sem volt senki, de azért elég gyér volt az idei felhozatal.

Mindegy, azért volt olyan hármas legalább, aminek örülni tudtam (mer azér ha tudom, hogy valaki a maximumot kihozza magából, az akkor is jó, ha az illető nem épp őstehetség), meg én egy olyan vagyok, hogy mindig szeretem a gyerekeket - ezeket is szerettem.

Mondták különben sokan mindenfelé, hogy az írásbeli rohadt nehéz volt angolból, de szerintem csak a szövegértés az elején. Szóval erre én semmiképp se fognám a gyengébb eredményeket.

A szóbeli meg még mindig dögunalom. Valahogy kivétel nélkül rohadt meleg van ilyenkor minden évben, és azokért a néhányszor tízpercekért ott ülni két napot... (Vagy ha két éreccségiző osztály van, négyet.) Azért elszórakoztatom magam, idén is csendben neteztem, délután meg egyenest meccset néztem a netbookon a sarokban, ahol mindig helyet szerzek magamnak, miközben rém izgalmas feleleteket hallgattam félfüllel törin és magyaron kívül biológiából, informatikából, mezőgazdasági alapismeretekből meg testnevelésből.

Igen, testnevelésből. Aki nem tudná, abból is lehet éreccségizni. Ketten választották különben, az egyik az olimpiák történetéből felelt, a másikat meg elfelejtettem. B tétel címszóval meg valami gimnasztikai gyakorlatokat soroltak, amik erre meg arra jók.

Persze gyakorlati rész is akadt, reggel el kellett menniük egy másik suliba szertornázni (mer nálunk nincs gyűrű), a szóbeli után meg kivonultak a mi atlétikai pályánkra kislabdahajítani meg futni. Az egyik 60 métert választott, a másik kétezret. Jól el is húzódott, egy csomót csúszott miattuk a bizonyítványosztás.

Nekem mondjuk bőven megérte. A pálya mellett kacarásztunk páran ottlévő tanárok meg diákok, miközben a srác a kétezret futotta. Az elnök, aki amúgy az előző sulimban a főnököm volt, szóval régről ismerem, egyszer csak odaszólt, hogy fogad velem öt sörben, nem tudok egy kört így kapásból lefutni.

Szóval ötöst ugyan egyet sem tudtam adni az egész éreccségin, viszont az elnök jön öt sörrel.

Soppingolni nyilván jó

Az van, hogy ugye a suli most egy ilyen nyolc iskolából álló intézménymassza része, és a dolgok egyike, amivel ez együttjár, az nem más, mint évi egy kompetenciamérés (már hogy az országoson kívül, amit ugye a páros évfolyamokra járó ifjú titánok tolnak).

Viszont itt az országossal ellentétben van nyelvi cucc is. Na, az nagyon vicces. Tavaly egészen konkrétan öt minimum rút stilisztikai és nyelvtani hibát sikerült véteni a feladatösszeállítóknak egy olyan színvonalú feladatsorban, amit szerintem kábé nulla angoltudással is elég fáintosan meg lehetett volna amúgy oldani.

Idén viszont a diákok csináltak egy vicceset. Volt egy olyan feladat, amelyikben mindenféle tevékenységet kellett osztályozni aszerint, hogy housework vagy entertainment kategóriába tartoznak-e. A dolog nagyrésze nyilván a gyengébbeknek sem okozott túlzott nehézséget, de a felsorolt kifejezések között ott volt a "do the shopping" is.

Simán berakták szórakozásnak. Főleg a csajok nyilván.