Olvasom, hogy meghalt Sir Edmund Hillary. Sosem tudtam róla sokat, most utánaolvasgattam (idő hiányában kissé felületesen) azért, de mindegy is. Mindig is az ő mászása a számos nyelven beszélő, de írástudatlan Tenzig Norgayjal (aki már 1986-ban meghalt) volt az egyik leghátborzongatóbb "milyen lehet már" dolog bennem, azt hiszem.
Balatonátúszás után szokott eszembe jutni, amikor azon filózom, miért kellett nekem végigszenvedtem azt a két-három órát a vízben: because it was there. Erre persze basszus most kell megtudnom, hogy ezt nem is Hillary mondta, hanem George Mallory (de lehet, hogy ő sem), aki 1924-ben vagy feljutott az Everestre, vagy nem, le mindenesetre nem jött, 1999-ben találták meg a holttestét. (És 95-ben Mallory unokája felment - ez szép, ha ő lett volna a nagyapám, szerintem én is megcsinálom bármi áron.)
No de maradjunk Hillaryéknál.
Szóval milyen lehetett már ott állni 1953 május 29-én a legeslegmagasabb hegy legeslegtetején, és lenézni a világra?
Hátborzongató belegondolni, mit érezhetett az a két ember. Jó, hát biztos ma se semmi, de amikor tucatjával járnak expedíciók odafent, és 25 000 dolláros engedély megváltása után amatőröket is felvisznek (felteszem, azért nem akárkit), az már mégse ugyanaz.
Ilyenkor persze megint előjön az emberben rejlő kisfú: ha nagy leszek, majd én is, mondja valami odabent, és a franc se akar tudomást venni róla, hogy nem úgy megy a.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése