Ötven

Apukám is eljött a diplomaosztómra annak idején, meg láttam, hogy fontos is neki, hogy ott legyek, úgyhogy én is elmentem tegnap az övére.

Így 72 felé persze nem most végzett. Igazából 59-ben járt a főiskola végére, úgyhogy most az aranydiplomáját kapta meg néhány korabeli évfolyamtársával együtt.

Egy ilyen diplomaosztó persze eleve tűrhetőbb, mint egy általános iskolai tanévzáró - határozott előnye vele szemben, hogy itt nem csacsascsáznak az ötödikesek -, de külön aranyos volt, ahogy az elején elmondták az öregek életét, és a kezükbe nyomták a cuccost. Mongyuk volt, aki érdekes érdekes felolvasandó életrajzot adott le magáról - "az 56-os forradalom hőse voltam" -, de hagyjuk.

Apám életrajzából persze kimaradt a legmagasabb szakmai elismerés meg a Magyar Köztársaság Arany Érdemkeresztje, ami van neki (pedig ő állítólag beleírta), plusz épp lemerült az elem a fényképezőgépemben, de hát sebaj.

Majd remélem, Lóci is eljön, amikor én kapom meg az aranydiplomámat. 2043-ban. Az azér elég valószínű, hogy nekem nem lesznek olyan kitüntetéseim, amikről meg lehet feledkezni majd, de asse baj.

Az úgy jó lenne, ha a fiamnak is olyan apja lenne, amilyen nekem van.

HP

Keveset írok mostanában, nyár van meleg, nem történik semmi, valahogy ihlet se nagyon van, meg persze dolgoztam is sokat. Oly annyira, hogy ma kitettem a javítások utáni utolsó pontot is a Night Road végére, holnap mesélek róla, hogy milyen volt.

De most csak azt említeném meg gyorsan, hogy a lehető legnagyobb tisztelettel, barátsággal és szeretettel nyugdíjaztam öreg laptopomat Bélát. Miután a két éve utólag vásárolt töltő is befosott, úgy döntöttem, nem új töltőbe fektetek be, hanem akkor már veszek egy új gépet, ami megfelel a mai kor követelményeinek (ezt nagyon szépen mondtam, azt hiszem).

Béla Toshiba, és mivel viszonyunk többé-kevésbé felhőtlennek volt mondható az utolsó pillanatig, márkahű akartam maradni, de aztán találtam egy tök megfelelő HP-t ócsóbbért, úgyhogy Hewlett Packardom van.

Egyébként egy vállveregetést kaptam magamtól, amiért a rafinált SATA-PATA problémák ellenére, meg annak ellenére, hogy rohadtul nem úgy működtek a dolgok, ahogy a rendszergazdánk meg a net mondta, telepítettem az XP-t (eszembe nincs Vistával szarozni, és a Linuxból is elegek voltak az eddigi kísérletek), sőt még a drájvereket is mindenhez, pedig se telepítő cédé (bezzeg volt egy tele liceszszerződéssel meg jótanácsokkal, hgoy ne gépeljek görbe háttal), se egy tisztességes manual. Akárhogy is, most frankón megy, egy dolog nincs rendben, a kábelen keresztül nem találja a gép a routert valamiért, de az nem baj, mert a WiFi hasít még a földszinten is, ami jó, mert ott sokkal hűvösebb van, úgyhogy holnap délután le is megyek oda dolgozni. Ja, meg valamiért a külső monitort nem bírom normális felbontásra állítani, pedig az fontos lenne. De majd megoldom.

Bélát meg majd ha lesz új töltő, Lócinak adományozom, hogy írhassa rajta tovább a zombis meg másmilyenes regényeit, amiket kitalált magának. Továbbá a HP naming rightja is őt illeti majd, ha a jövő héten hazajön végre az ország túlfeléről.

Bocs, tudom, hogy a kutyát nem érdeklik a számítógépeim. Csak két sort akartam, de I got carried away.

Rigó

Vele találkoztam a minap az udvaron. Halálra rémített, amikor felszállt az orrom előtt, aztán visszahuppant a földre. Repülni tanult. Anyarigót nem láttam sehol, pedig barátom még nagyon kezdőnek tűnt. Aztán másnapra eltűnt, bízom benne, hogy sikerült elszállnia oda, ahová szeretett volna. Nagyon jó fej volt.

Lóci a tengernél (meg én)

If this isn't nice I don't know what is.

Tizenöt

Amióta rendszeres közvetítések vannak, két olyan évre emlékszem, amikor egyetlen pillanatot sem láttam a wimbledoni döntőből. Az egyik 1999. július 4-én volt (Sampras - Agassi 6-3 6-4 7-5), és gondolom, bocsánatos bűn, hogy lemaradtam róla, mert aznap született Lóci fiam. Mongyuk nem lehetett nagy meccs az eredmény alapján.

Lóci vastagon benne volt abban is, hogy idén megint nem láthattam élőben a dolgot, merthogy együtt ugráltunk a tengerbe éppen vasárnap délután meg este, amikor Federer meg Roddick egymást gyűrte a délnyugati 19. kerületben. Sejthető volt persze, hogy tenisztörténelem lesz a dologból - kicsit bántam is, hogy elmulasztom -, de basszus, hogy ilyen meccsen, azt ki gondolta volna?

Kicsit a régi idők tértek vissza, amikor az ember csak másnap reggel vagy valahogy úgy szerzett tudomást róla, hgoy ki nyert - ami ma, a neten pontról pontra követett meccsek idején marha frusztráló bír lenni -, és amikor végül sms-ben megkaptam az eredményt, percekig bámultam szerintem bambán.

5-7 7-6 7-6 3-6 16-14.

Most nézem éppen három nappal később a döntő játszmát, és így már persze nem az igazi, de azt kell megállapítanom, hogy Federer furcsán töketlen volt Roddick adogatójátékaiban, pedig szerintem ha úgy játszik, ahogy az előző fordulókban, most is simábban nyerhetett volna annak ellenére, hogy ilyen piszok jó Roddickot sem ő, sem mi nem láthattunk korábban. A két korábbi döntőjükben sem, meg máskor, mások ellen sem. És akármennyire is örülök, hogy történelmet láthatok felvételről éppen, közben nagyon sajnálom Andy barátunkat, és drukkolok neki, hogy eccer - talán amikor már végképp senki nem számít rá, mint annó Ivanisevics esetében- ő is nyerjen egy Wimbledont. Jár neki.

Szóval 15. Sampras rekordja megdöntve. Különben imádom, ahogy együtt bír mosolyogni három olyan ember, aki szóba kerülhetett a valaha volt legnagyobbként, azzal, aki most már talán végleg és kétségbevonhatatlanul a valaha volt legnagyobb. (Bár az az alacsony ott a kép jobbszélén...)


Hatalmas egyébként, hogy Sampras eljött megnézni, hogyan nem ő már minden idők legtöbbszörös Grand Slam-győztese, ez a Nike-reklám meg mindent visz. A legjobb persze, mint mindig, most is McEnroe. "Double what I've got".