Differential Object Marking

Van nekem ez a nem egészen fél PhD-m nyelvészetből, ami már úgy is marad, mert hát erősen máshogy alakult az élet aztán (amit tulajdonképpen nem bánok, mert szeretek fordító lenni, de kicsit meg mégis bánok, mert jó lenne tényleg érteni kedvenc tudományomhoz). Azért így is marha sokat tanultam, nem kérdés, de ez persze csak arra jó, hogy a környezetem nyelvi kérdésekben tudja, hogy hozzám lehet fordulni.

Néha persze ez rohadtul kevés, hogy tudják, hiszen a nyelvhez mindenki ért, és simán nem hisznek el nekem semmit se. Idióta vérmérsekletem miatt sajna bosszantani szokott (pedig nem kéne), és ezt most csak azért mondom, hogy ennek apropóján felvezethessem életem főművét. Kicsit elfeledtem már az évek során, de a minap eszembe jutott, amikor lehülyéztem Grétsy Lászlót, és valaki megkérdezte, hogy milyen alapon, és én szerénytelen módon kénytelen voltam felhívni az illető figyelmét arra, hogy nekem bizony több komoly nyelvészeti publikációm van, mint hivatkozott nyelvművelőnek.

Nekem ugyanis van egy.

Az ELTE The Even Yearbook című, tanszéki oktatók és PhD hallgatók műveinek publikálására megalkotott, kétévente megjelenő kiadványában jutott neki hely (sajna abban az évben nem volt pénz nyomtatásra, úgyhogy csak onlájn), és a differenciált tárgyjelölésről szól többek között olyan egzotikus nyelvekben, mint a csicseva, a pityantyatyara, a malajalam, vagy egy különös kis közép-európai országban használt nyelv, amit beszélői magyarnak neveznek. Ez azt jelenti, hogy ezek a nyelvek hol kirakják a tárgyragot, hol nem, és egy Aissen nevű holland néni dolgait továbbgondolva én megpróbáltam erre valamiféle magyarázatot keresni. Optimalitáselméleti keretben.

Nincsenek ám illúzióim, hogy bárki elolvassa (intelligencs, érdeklődő outsider ezt-azt tán ki tudna hámozni belőle előképzettség nélkül is, ha érdekelné az ilyesmi, de hát a kutyát nem érdekli nyilván), csak most úgy jól esett hirtelen nagy arccal felidézni, hogy ilyet is tudtam egykor.

Török gyerek megvágta, magyar gyerek felfalja

Olyan már volt, hogy az előétellel jóllaktunk, na de hogy az üdvözlő falatkákkal? Hát jelentem, ennek is eljött az ideje. Szokásos Lucullus bt-s vacsoránkon most nem egy flancos vagy barátságos vagy valamilyen étterembe vettük be magunkat, hanem a VIK Vendéglátóipar Iskola tanéttermébe mentünk török ételeket kóstolni. Ami viszont nem változott, az az autentikusságra való törekvés, aminek a jegyében teljesen valódi török szakácsok vették be magukat említett iskola konyhájába három ifjú hölgy személyében, akiket a török felmenőkkel is rendelkező Varga Detre hozott össze nekünk. Szívesen megemlíteném a lányok nevét is, mert megérdemelnék, de az a helyzet, hogy egy hallás után valami oknál fogva nem sikerült megjegyeznem (ki érti?).

Sándorral persze 20 perc késéssel szoktunk megérkezni, most azonban én technikai okokból a kezdés előtt egy órával ott voltam, úgyhogy amikor a többiek a cipőjüket húzták otthon, én már kaptam két töltött szőlőlevelet (yaprak sarmasi) üdvözlés gyanánt, meg elüldögéltem békében a felnévtáblázott helyemen, és courtesy of valami szomszéd étterem wifije, elütöttem az időt a társaság érkeztéig.

És akkor most el kéne kezdenem a fogások felsorolását, és nem is fogok kihagyni semmit, de csak mert van puskám. Jubileumi tizedik (ha jól számolom) Lucullusos vacsorám ugyanis méltó volt személyes jubileumomhoz, és borzasztó gazdagnak bizonyult. Szóval az idejekorán elfogyasztott töltött szőlőlevelek után jöttek a valódi üdvözlő falatkák. A kicsinyítőképző ugyan nem tudom, mire utalt a menüben, mert a frissen sült, meleg, kelt ramadáni kenyérből bőven jutott mindenkinek, és még sütöttek is utólag. Négyféle cuccot kentünk rá, amiket alant felsorolnék:

• joghurtos, fűszeres répapüré (havuclu haydari)
• padlizsánkrém (patlican salatasi) - (nyomokban sem hasonlított a nálunk ismert tesójára
  
• hummusz (hummus al tahini)
• diós szezámpüré (tarator)

Ja nem, ötöt, de az ötödiknek nem tudom a nevét, mivel nem szerepelt a menüben. Mindenesetre egy paradicsomos, paprikás, fűszeres, gránátalmaszirupos szósz volt az illető, amit tudok bizonyítani, mert a lopott csészéből kilöttyenve összekente a farmerdzsekimet hazafelé menet. Talán a répapüré volt a legfinomabb, de a fene tudja, mert mind nagyon ízlett, és nem tudtam visszatartani magam, úgyhogy jó pár darab ramadáni kenyér végezte a gyomromban.

Esküszöm, teljesen jól voltam lakva, mire a végére értem, és bizony ekkor tudatosult bennünk, hogy oké, megvoltak az üdvözlő falatkák, most jön a vacsora mint olyan.

Jött. Előbb a leves (kirmizi mercimek sorbasi), ízletes, gazdag vörös folyadék vöröslencséből, krumpliból, répából, olajjal. Be bírtam volna belőle lapátolni pár tányérral, de tekintettel voltam a későbbiekre, úgyhogy egy közepes adaggal megelégedtem. Ezt sem úgy kell elképzelni, mint a magyar lencselevest, hiszen az összetevők homogén masszává alakultak, és persze a fűszerezés sem hasonlított a mienkre. Mint mindennek, Detre ennek is borzasztó lelkesen adta elő a receptjét, de sajna nem jegyeztem meg. Sándor sokat jegyzetelt, talán ha ő is megírja majd, megosztja a nagyérdeművel a dolgot.



Szép komótosan meg is érkeztünk, na hova? Az előételekhez. Ebből is akadt vagy három. Az egyik az általam már jól ismert töltött szőlőlevél, a második pedig töltött paprika, aminek sajna nem tudom a török nevét, mert szintén nem szerepelt a menüben. A szőlőlevél is jó volt, de a paprika meg még jobb. Utóbbiban fűszeres rizs volt, hús egy szál se, és ha az ember leöntötte az üdvözlőfalatkákból maradt gránátalmás szósszal, egészen frenetikus kombinációt kapott (bár lehet, hogy Szulejmánt el lehetett volna vele kergetni Szigetvár alól, akkora pofont adtunk az autentikusságnak, nem tudom).

Az előételek között külön kategóriát képviselt a pizzaszerű török húsos lepény (lahmacun), amihez Detre szerint órákig kellett válogatni a petrezselymet a vásárcsarnokban, mert a török lányok nagyon nem elégedtek meg akármivel. Ezt frissen kisütve, csíkokra vágva hordozták körbe, úgyhogy amint az újabb részletek érkeztek, több adagban ettünk volna belőle, ha nem akartunk volna még némi helyet hagyni a főételnek is a gyomrunkban. Tartok tőle, hogy hagytunk is belőle, pedig rossz érzés volt, higgyétek el.

Ennyit még sosem fogalmaztam a főételek előtt esküszöm, de csak elérkeztünk ide is. Előbb egy tálon befutott a török húsgombóc (köfte) zöldséges bulgurpiláffal (sebzeli bulgur pilavi). Utóbbit simán rizsnek nézte az ember, de belekóstolva egyértelmű lett, hogy tényleg nem az. Külön tálban kaptunk még török csirkepaprikást is, ami persze megint zseniális volt, és az ember tényleg sajnálta, hogy már inkább csak csipegetett belőle a korábbiak során megtelt hasával.

Az mondjuk kész szerencse volt, hogy profi felszolgálók nem lévén jelen (a két felbérelt pincér csak az italokról gondoskodott, meg leszedni segített), nyugis tempóban kerültek az asztalra az ételek, mert csak így lehetett győzni. Gyorsan megjegyzem, hogy a felszolgálásbéli profizmus amúgy sem hiányzott egy cseppet sem, Detre és a török lányok kedvessége és lelkesedése bőven pótolt mindent, ami bökkenőnek számíthatott volna esetleg máshol. Szakácsászati profizmusban meg garantáltan nem volt hiány.

Így leírva sem rövid a dolog, de esküszöm, a végén még volt desszert is. Olyannyira, hogy a grízes-mézes helvából megettem másfelet, mert érdemes volt rá, és a rewani nevű grízes-csokoládés is elfogyott.

Asszem, mennyiségre többet ettünk, mint legutóbb a bajor oktoberfestes vacsorán, mégsem teltünk meg annyira. Egyrészt azért a csülök meg a kolbász jelentősen töményebb, mint a török ételek voltak, másrészt azért a sok kisebb fogással jobban tudtunk játszani, és persze tényleg sokkal nyugisabb tempóban ettünk.

Na, azt akartam itten pár szóban elmondani, hogy jó volt.

(Disclaimer: annyira ügyes voltam, hogy otthon hagytam a fényképezőgépemet, úgyhogy a diavetítás Sándor barátom fotóiból készült.)

Szuri

Úgy vagyok ezzel az influenza dologgal, hogy nem lenne értelme különösebben fosni tőle. Az emberek szeretnek parázni valamitől, legyen az koleszterinszint, globális felmelegedés vagy H1N1. Oké, alapja persze van ezeknek a dolgoknak, de ettől még elenyészően kicsi a valószínűsége, hogy sertésinfluenzában fogok megpurcanni. Egyrészt ahogy elnézem, jelen állás szerint semmivel sem durvább a halandósági ráta, mint a sima influenzánál. Az utóbbi időben lényegesen többen haltak meg például a világon maláriában, meg sokkal többen fulladtak vízbe, mint ahány emberrel jó öreg H1N1 barátunk végzett. Jó, a lepra négyszáztízzel kevesebb hullát termelt.

Ráadásul a sima influenzát sem kaptam el ezer éve szerencsére. Erősen elgondolkodtam tehát, hogy oltassam-e be magam, valahogy a fenyegetést nem bírom komolyan venni, de tényleg. Az összeesküvés-elméletekre mindazonáltal kevéssé vagyok fogékony, és amikor elkezd terjedni a nagy össznépi marhaság, hogy ez meg az a baj, és így meg úgy csinálnak ki bennünket, én leginkább a fejem fogom, úgyhogy az ilyen meg olyan oltásellenes dumák nem bírnak meghatni. De aztán megláttam valahol ezt a videót (nem visz rá a lélek, hogy beágyazzam), meg olvastam a gyönyörű bőr alá ültetett csipes agymenéseket, amikhez most juszt se keresek linket.

És akkor azt mondtam, hogy ó, bassza meg, én a józan észre hallgatok, és beoltatom magam. Legföljebb még tutibb lesz, hogy nem kapom el a cuccot, és nem fertőzök meg vele senkit, és biztos senki nem fog összekeverni az elborult agyú idiótákkal.

A szakácsművészet ifjú mestere

Kajának kaja, de nem Lucullus. Gyermekem valamilyen obskúrus tévéműsorból kinézett magának egy elég idétlen receptet, és a minap nekiállt főzni. Mongyuk nem először, már együtt is csináltunk kaját, a nagyanyja instrukciói alapján meg már sütött sütit is tök egyedül.

Most is inkább csak sertepertéltem körülötte, de egészen keveset segítettem. Répát vágott, zellert vágott, narancsot facsart, fűszerezett, lisztben forgatott, sütött.

Aztán a zőccség nem ízlett neki (nem voltam meglepve), de a húst tisztességgel betermelte.

Gordon Ramsay nézhetett így ki tízéves korában (már ha ő is az apja régi, szakadt pulcsijában próbálkozott).

Mr. Creosote goes to Octoberfest

Októberben persze mi más is lehetne soron gasztronómiailag, mint egy kis Lucullus Bt-s mini Oktoberfest. Szóval bajor vacsorára igyekeztünk a Chili bárba. (Persze egy marhaságnak tűnhet, hogy mit keres a Chili bárban a bajor konyha, és ha a linken megvizsgáljuk az étlapot, nyomát se találjuk, de most szereztek egy rakat csapolt búzasört, és belevágtak a dologba, és hadd siessek a dolgok elébe, jól tették.)

Persze menetrend szerint elkéstünk Sándor barátommal, de szintén menetrend szerint nem maradtunk le semmiről, mert a felvezető beszéd is csak azután kezdődött, hogy a kiírt időpont után majd félórával beestünk. Biztos annyira lényegesek vagyunk, hogy nélkülünk már enni se bírnak a többiek.

Az ital ugye általában nem szokott a vacsora szerves része lenni, azt mindenki úgy rendeli magának. Ezúttal azonban mégiscsak Oktoberfestet ültünk, tehát azzal indultunk, hogy mindenki elé letettek egy pohár csapolt Edelweiss szűretlen búzasört. De nemúgyvana! Egyharmad liternyi sörrel nem játszunk, és olyan ritkán téved az ember olyan helyre, ahol literes korsó is akad, úgyhogy nem kispályáztam, egyből egy marmonkannával hozattam magam elé.

(Ide tartozik minapi Monty Python-jelenetünk a pincércsajjal egy kaposvári étteremben:
Mi: "Literes korsótok van?"
Pincércsaj (lelkes mosollyal): "Igen, van."
Mi: "Jó, akkor kérünk két literes korsóval."
Pcs: "Literes korsó az nincs.")

Miközben elégedetten végeztem a liter sör fogyasztásával együtt járó kemény csuklógyakorlatokat, befutott az előétel is: Obatzer, azaz camambert-es bajor körözött barna kenyérrel. Ugye alaptétel, hogy mindig az előétel a legfinomabb, és persze ez szerintem most sem dőlt meg - bár ezúttal holtversenyt hirdetek gyakorlatilag az összes fogás között, merugyanis igencsak egyenletes volt a színvonal. Próbáltak persze figyelmeztetni bennünket, hogy óvatosan, mert az előző napi vacsorázók a főfogás felét otthagyták, de mivel az összes kaja ezzel az intelemmel kezdődik (az M étteremben ugye még a szakács is feljött lehordani bennünket), mi sátáni kacajjal betömtük az előételt az utolsó falatig. Én még Kláriénak a felét is felzabáltam, annyira jó volt.

Az előételt leves követte, mégpedig Bayerische Scwammerlsuppe, azaz bajor rókagombaleves. Sándor szerint ez volt a legjobb gombaleves, amit valaha evett, és nálam is csak azért nem, mert anyám különösen jó gombalevesben, de én is amondó volnék, hogy ez ott volt anyám műalkotásaival egy szinten. Jami, mondhatni. (Érdekes amúgy, hogy nemrég még nem voltam egy nagy gombafan, de az utóbbi egy-két évben egyre jobban szeretem, és pont a rókagomba az egyik, ha nem a kedvenc.)

Mitnemongyak, már nem voltunk különösebben éhesek, amikor megérkezett a bajor gizi tál, ami azért már vizuálisan sem volt semmi. Két bitang nagy adag sült csülök, négy szál (virslinyi) nürnbergi kolbász, fehérboros párolt káposzta, bajor perec. Mindehhez kaptunk barátságos, édes bajor mustárt is. Persze Bajorország itt van egy köpésnyire tőlünk, és mindannyian ettünk már ilyesmit, úgyhogy az ízek ezúttal nem számítottak igazán különlegesnek, de ez a kutyát nem érdekelte: minden úgy volt isteni, ahogy volt. Jó, kivéve a párolt káposztát, de ott is én vagyok a hibás, mert a káposztát igazából csak nyersen szeretem, káposztasaláta formájában. Szóval mire betoltuk az egészet, már kezdett erősen megtelni a poci, de a társaságban akadtak olyan eszetlenek, akik meghagytak a maguk adagjából, és ezt nem tűrhettük, úgyhogy Sándor benyomott még egy csülköt, én meg még jó pár fincsi kolbászt. Ebben az volt a legjobb, hogy kértünk hozzá még perecet, és frisset sütöttek nekünk - ne olyannak képzeljük el, mint a mi roppanós perecünk, ennek egészen lágy, omlós tésztája volt, és forrón egészen felséges íze. Kár, hogy nem fért több belém.

Időközben elfogyott a liter sör, második körben pedig előrelátóan csak egy félliteres korsóval kértem - nem az alkoholmennyiség lett volna sok, csak annyi folyadékot már nem volt hová burítani. Főleg, hogy a korsóval együtt befutott az "Apfelstrudel mit Vanillensosse" is. Valszeg alapfokú német nyelvvizsga sem kell hozzá, hogy megfejtsük: itten almásrétesről van szó vanilíaszósszal. Sok almásrétesről, mert nem lévén képesek tovább strapálni bendőjüket, többen is ránk hagyományozták a desszertet. Szóval még ebből is megettem kettőt - isteni volt, komolyan, megint csak anyám réteséhez tudom hasonlítani, pedig ő fekete öves rétessütő mester (legalább nyolc dan).

Na, akkor kezdtem érezni azt a feszítő érzést odabent, ami azért annyira nem esik jól - de igazából a kaja egyetlen falatjáról sem mondtam volna le szívesen utólag, hogy elkerüljem, annyira jó volt az egész. Ha valakinek nem lenne ismerős a címbe foglalt Mr. Creosote neve, hát íme ő, amint híven szemlélteti állapotomat a Chili bárban elköltött bajor vacsora után:

A fizetés és a búcsúzkodás a szokásos társaságtól - Gábortól, Janitól, Kláritól meg a férjétől - komoly nehézséget okozott, aztán Sándorral úgy döntöttünk, a hazaút egy részét jobb lesz gyalog megtenni, és a metróról leszállva átballagtunk az Árpád-hídon, ekképp megszabadulva az este felszedett kalóriák egy kétszáznegyvenheted részétől.

A következő vacsora elvileg török lesz, de az már kevesebb, mint egy hónap, és nem biztos, hogy addigra éhes leszek megint.