Induljon a bonsai

Úgy kezdődött, hogy a múlt héten valamikor felhívott unokatesóm, hogy a férje, Jani, aki kertész, és bonsaiokkal foglalkozik, kiugrana Hollandiába egy komolyabb szállítmányért a cuccból, és menjek már el vele, merthogy kéne valaki, aki tud külföldiül, és bónusz gyanánt még el is vezetget az út felén. Persze minden hülyeségre hajlandó vagyok, meg ilyesmit még úgyse láttam, úgyhogy mentem.

Ezernégyszáz kilométer oda, meglepő módon ezernégyszáz kilométer vissza. Persze idén már jól megjártam Atént is, ami kábé ennyi volt, csak hát kalandosabb körülmények között, mert akkor időnként úttalan útakon jártunk, most meg felhajtottunk a sztrádára Fonyódnál, és Utrechtnél lehajtottunk róla. Mongyuk ha a GPS-en múlik, szerintem még most is valahol Nagykanizsánál bolyongunk, de több eszünk volt szerencsére. Meg azért, hogy ne legyen egyszerű az élet, az osztrák alpokban faszán belefutottunk egy kis húzós hóba, kilométereken keresztül harminccal döcögtünk közvetlenül a hószóró mögött.

Elindultunk péntek délben, oda is értünk szombat hajnali négyre. Igazán minimális szerencsétlenkedéssel találtunk meg a Lodder Bonsai nevű baszott nagy bonsai lerakatot, amennyit meg szerencsétlenkedtünk, abszolút megérte. Az Utrecht közvetlen közelében lévő Harmelen egy futó pillantás alapján iszonyú szeretnivaló hely klassz házakkal, szűk, barátságos utcákkal és rengeteg csatornával. Mentünk olyan utcán, amelyiknek mind a két oldalán víz folyt - rajta csónakok, kisebb bárkák, kacsák, hattyúk, azonosítatlan víziszárnyasok garmadája.

A világ legkényelmetlenebb furgonjai közé tartozó Mercedes Sprinter komoly előnye, hogy amíg üres, a hátuljában faszán lehet aludni egy hálózsákban (feltéve, hogy jár a motor - odakint kemény hideg volt, a csatornák is befagytak részben). Negyed nyolckor ébredtünk - tök sötét volt, nem hiába kevertünk ilyen messze nyugatra. A sötét miatt, meg mert nemigen láttunk alkalmazottakat érkezni, az embernek az volt a benyomása, hogy sokkal hajnalabb van; aztán befutott egy autó, meg még egy, és még egy, de nem szálltak ki belőlük, csak ültek járó motornál. Akkor jöttünk rá, hogy ezek vevők.

És hogy, hogy nem, reggel nyolckor, amikor végül nyitottak, olyan tömegek álltak a böszme üvegházak előtt, hogy ha nem három teherautóbehajtásra alkalmas nyíláson lehet bejutni, hanem egy szűkebb ajtón, akkor esküszöm egymást taposták volna, mint mifelénk, ha új bálát bontanak a sarki turkálóban. Valahogy ez volt a legszürreálisabb élmény az egész kalandban: hogy bonsaiért ilyen tipródás bír lenni. Persze valami akció volt, azért.

Mi is hoztunk az akciósból is, de alapvetően nem azért mentünk, hanem Jani saját boltjába meg más boltokba hoztunk árut, elsősorban az olcsóbb, itthon könnyebben eladható példányokból, meg egy-két drágábból. Na nem az extrémekből, mert mi ott hagytunk a 300+ bonsaiért 2400 eurót (és féláron kaptunk mindent), de simán volt olyan max. 20 centi magas fa, ami egymaga került volna ennyibe (ha azt hozzuk haza, mehettünk volna a rendes kocsival, és mennyivel kényelmesebb lett volna). Persze az sem volt sehol a mezőny legdrágább darabjához, egy 11 000 euróba fájó példányhoz képest. Tél van, ez meg kültéri példány, úgyhogy levél éppen nem volt rajta, de tényleg gyönyörű fa volt (Jani mondta, milyen fajta, de simán elfelejtettem). És hát végül is hosszú évek belefektetett munkáját kell megfizetni. De hát ez akkor is laza hárommillió forint.

Különben a sokvendéges akciós nap alkalmából ingyé osztogatták a kávét meg a kekszet, Eric, aki intézte a dolgainkat, hulla jó fej volt, ahogy a pénztáros csávó meg a bonsaiok locsolgatásával foglalkozó kertész meg a kávét adagoló alkalmazott is. Azt mondanom sem kell, hogy egytől egyig folyékonyan beszéltek angolul. Mint a bácsi meg a néni is, akikkel kávézás közben beszélgettünk (a néni két éve járt Magyaroroszágon).

Ráment a délelőttünk, mire összeválogattunk mindent, amit hoznunk kellett, de esküszöm, megérte. Nem voltam soha nagy kertész, de olyan szívesen lennék bonsailocsoló ember Harmelenben, hogy na. Fel is vettem karrieropcióim közé (rögtön a jakartai garnihotelportás mellé) arra az esetre, ha tele lesz a tököm a fordítással meg az angoltanítással (utóbbival már többé-kevésbé tele van). Eszméletlen, de öt különböző irdatlan méretű üvegház volt tele növényekkel; szebbekkel, rondábbakkal, kicsikkel, nagyokkal, mindenfélével.  Jó volt új dolgot látni, meg olyasmit, amit máskor sose. Kiszakadni a proverbiális mókuskerékből.

Ha már akció, meg sok vendég, különben volt kiállítás is néhány igazán különleges darabbal. A cserépbe ültetett, mégis virágzó, illetve gyümölcsöket termő cseresznyefák látványa például abszolút prájszlessz volt.

Nadeztán fizettünk, bedobozolták a cuccot, begurultam a népek közé a Merdzsóval, bepakoltunk, és irány haza. Délután háromnegyedkettőkor indultunk, elkerült bennünket hó meg minden, úgyhogy rendesen tudtunk jönni végig, és hajnali négy óra tizenkilenc perckor az egyébként egészen szórakoztatóan hülye GPS azt mondta: "megérkeztél az úticélodhoz, balra". És tényleg.

Legközelebb azért szívesebben mennék olyan autóval, amelyikben valami minimális ergonómiai agymunkát fordítottak az ülés, a kormány és a pedálok egymáshoz való viszonyának megtervezésére, mert kábé darabokban voltam, mire megérkeztem. A sokkal rázósabb, és az utak miatt majd kétszer ilyen hosszú aténi kirándulást sokkal kevesebb fizikai gyötrelemmel sikerült letudni. Az utolsó kilométereken már iszonyatos kínokat okozott nyomni a gázt, annyira fájt a térdem meg az összes pedálnyomó izmom a lábamban (i.e.: az összes izmom a lábamban). Janinak mindeközben a nyaka készült ki.

Ehh, ötre ágyba kerültem, ma délután félháromkor fel is ébredtem, és egy órával később már könyvet meg Celebszemlét fordítottam (utóbbit a társadalom épülésére, írok róla nemsoká).

Jó emberekről

A ma délelőttöt történetesen a kaposvári kórház fülorrgégészetén töltöttem két olasz társaságában, merthogy az itt futkosó harmincöt talján vendégdiákból az egyiknek mikor máskor durrant volna be a füle, mint pont most és itt.  Merthogy van ugye nekünk ez a cserekapcsolatunk, és most éppen rajtuk volt a sor, hogy itt töltsenek egy hetet.

(Persze a cserekapcsolat huszonegy éve alatt nem először jártak ők már a kórházban, és mi is megfordultunk nyáron a latinai balesetin egyik ifjú titánunk erős pityókás állapotban elszakította a bokaszalagját.)

Szóval reggel beestem a suliba, megírattam egy dolgozatot a 9.a-val, és már ülhettem is be a kocsimba minden olasz tanárnők legjófejebbike, Livia és egy kissé fura fejű fiú társaságában. Kicsit fostam, hogy mennyit kell várni, meg hogy néznek majd ránk az EU-s biztosítási kártyával a regisztrációnál, meg tudunk-e egyáltalán parkolni normálisan a várost körülvevő dzsumbujban, de Livia megnyugtatott, hgoy fel van készülve mindenre, mert feléjük semmilyen kórházat nem lehet megúszni sok óránál rövidebb idő alatt, továbbá mázli, ha fél óra alatt egy kilométernél közelebb le lehet parkolni. Na, ehhez képest a parkolás igen sima ügy volt (mongyuk kellett hozzá némi mázli).

Aztán meg mire odaértünk, a suli egyik igen hatékony alkalmazottja lezsírozta az ügyeletes doktornővel, hogy soron kívül fogadja az olasz srácot, úgyhogy még regisztrálnunk sem kellett, miután pedig leültünk a váróban, öt percen belül megjelent egy doktornő, és igen lelkesen megkérdezte, hol van az a bizonyos olasz diák. Láthatólag igen élvezte, hgoy történt valami érdekes, a vizsgálatra gyorsan lehívott valami friss diplomás kolléganőt is, hogy megmutassa, hogyan kell ellátni egy EU-st (hát mongyuk ugyanúgy leginkább).

A kommunkiáció egyébként a következő módszerrel zajlott: doktornő hozzám magyarul, én Liviához angolul, Livia a diákhoz olaszul, a diák Liviához olaszul, Livia hozzám angolul, én a doktornőhöz magyarul. Buli volt.

Aztán kiderült, hogy fülfelszúrásra van szükség, ahhoz meg muszáj volt regisztrálni, úgyhogy gyorsan elintéztem azt is (végül alaptalannak bizonyult a doktornő félelme, hogy borzasztó macerás lesz a papírmunka, semmi különösre nem volt szükség). Ennek kapcsán kiderült, hogy az olasz személyi két vacak papír egy műanyag tokban, és nincsen benne a tulaj anyja neve, valamint születési helye, ellenben ott van a testmagassága, ami azért a szóban forgó tizenhat éves csávónál nem feltétlen stabil adat. Mindegy, megfelelt.

Megvolt az érzéstelenítés, a fülfölszúrás (rohadtul fájt neki, annyira durva volt a genny, hogy az érzéstelenítő nemigen tudott felszívódni), aztán már mehettünk is a gyógyszertárba fájdalomcsillapítóért (ennek kapcsán Liviának megtanítottam a painkiller szót, amit nem ismert) meg fülcseppért. Mire a többiek (akik közben Szennában voltak) nekiláttak az ebédjüknek, mi is odaértünk).

Szóval azt akartam mondani, hogy szokták szidni az egészségügyet, és egészen biztos, hogy van is miért, de ma totál pozitív tapasztalatot sikerült szereznem, és azt hiszem, ők se rosszhírünket viszik haza.

(Mongyuk amúgy se, rettentő jó fej társaság ez a mi testvériskolánk - az egész hetet élvezték, meg én is a velük töltött időt.)

Egerek és emberek

Hogy két fordítás közben elüssem az időt (és hogy valaki fizesse a járulékaimat) a fordítás közti üres órákat azzal töltöm, hogy angolt tanítok egy mezőgazdasági szakközépiskolában.

Mi a mi kis mezőgazdasági szakközépiskolánkban nagyon szeretjük az állatokat. Többnyire. Én speciel egyáltalán nem vagyok oda például a termekben rendszeresen rohangászó egerekért. Mongyuk nem vagyok az a sikongatós, székre ugrálós típus, úgyhogy ennyiben leszarnám, de hát azért nemtom, valahogy mégse normális az, hogy órákon ott kolbászolnak köztünk ezek a rágcsálók; közegészségügyi kockázata is van a legenda szerint meg minden.

Ehhez képest van olyan kolléga, aki szerint egy mezőgazdasági középiskolában nem bántunk állatokat, úgyhogy hagyjuk csak élni szerencsétlen egereket, sőt bíztatja a tanuló ifjúságot, hogy etessék őket.

Azoknak mongyuk nem kell bíztatás, a fiúk lelkesen helyezik el a szendvicsmaradékokat a megfelelő helyekre, aztán elégedetten számolnak be róla, hogy az el is fogyott.
A csúcs a minap volt, amikor az egyik csaj óra közben benyúlt valamiért a földön heverő táskájába, mire egy egér ugrott ki belőle, végigszaladt a karján, majd elspurizott. Ugyanis éppen az uzsonnára hozott kakaóscsigából falatozott odabent.

Lehet, viszek egy macskát.

Tolvajok városa: a film

Panaszkodtam itt a múltkor, hogy Kaposváron nem mutatták be a Tolvajok városát, pedig hát hiába voltam tök régen moziban, ezt mindenképpen meg szerettem volna nézni, ha már a film alapjául szolgáló Chuck Hogan-regény fordítása a lelkemen szárad. Viszont aztán úgy alakult, hogy a Tennis Classics meg az Sfportal szülinap miatt úgyis kedvenc fővárosunkban jártam, úgyhogy Sándorral, Andival meg Junnal fogtuk magunkat, és elmentünk megnézni.

Na most nem szeretnék általános filmművészeti kitekintést tenni, és tartalomismertetővel sem bíbelődnék, inkább azokat a dolgokat szeretném kipécézni, amik a filmet meg a könyvet megkülönböztetik.  (A könyvről ugyebár beszámoltam a fentebb linkelt bejegyzésben, a filmről meg itt ír Sándor nálam sokkal elfogulatlanabbul.)

Először is mindenhol azzal jöttek, hogy Affleck Bostonban nőtt fel, szívügye a város, és mekkora szerepet kap a filmben is. Hát nem igazán kap. A könyv tele van Charlestownnal, Bostonnak azzal a negyedével, ahol állítólag a legtöbb az egy főre eső bankrablás az USA-ban, de a filmben legfeljebb egy-egy halvány utalás esik a helyszínre, voltaképp játszódhatna az egész bármelyik amerikai nagyvárosban. A könyvnek simán elhiszem, hogy valódi helyszíneken játszódik, a filmnek nem hiszek el semmit - és nyilvánvalóan nem is volt a cél a valódi Charlestown szerepeltetése. Ez nálam feltétlen veszteség.

Ami a dramaturgiát illeti, szétszedném a csajos szálat meg a bankrablósdit. Utóbbi volt az, amit Affleck teljesen máshogy zavart le, mint ahogy a könyvben szerpelt. A film eleji rablást, ahol Claire Keesey a képbe került, például egészen más módszerrel hajtották végre - ott pénzszállítók sem szerepeltek -, a középen kitalált autósüldözés helyett pedig a könyvben egy mozi kirablása szerepelt. Ezeknek a változatatásoknak persze nyilvánvalóan a hollywoodi filmek nézőinek kijáró pörgés becsempészése volt az oka - végtére is a közönség egy akciófilmre beülve lövöldözésre is számít meg ilyesmi.  Érdekes amúgy, hogy a mozirablásnál szereplő biztonsági őrök családtagjainak neve meg a lakásuk visszaköszön a végén a baseballstadionban, ahol viszont a könyv szerint nem használták ezt a nyomozós megfélemlítős módszert.

Nekem a filmből az se nagyon jött át különben, hogy mennyire alaposan tervez meg Doug minden egyes rablást, milyen higgadt és megfontolt - mongyuk Jem haverjával ellentétben.

A csajos szálnak egy hangyabokányival több köze volt a könyvhöz. A fő bankrabló, Doug MacRay kicsit többet jár a kirabolt fiókvezető, Claire után, de végül valóban egy mosodában találkoznak, és ott beszélik meg a randit. Persze érthető, hogy kihagynak jeleneteket, hiszen így is több mint kétórás volt a film, de nekem az első randi (egy háztetőn a kivilágított város fölött) elég komoly kulcsjelenetnek tűnt kettejük szerelmének szempontjából ahhoz, hogy ne tűnjön így el a semmiben.

Még inkább zavar Doug és Claire szexjelenete - ugyanis a könyvben nem jutnak el idáig, merthogy amikor Claire behívná magához Dougot, ő inkább visszakozik, és azt mondja magának, csak akkor megy bele a dologba, ha a nő megtudja, mi történt valójában, és tiszta lesz a kép.

És amúgy Claire valóban megsejt valamit, aztán bizonyosságot is szerez - csakhogy nem az FBI-ügynöktől, mint a film szerint, hanem Doug testestársba oltott barátjától, Jemtől, aki rátör éjszaka, hogy megijessze és elriassza mindenféle esetleges vallomástételtől.

Jut eszembe, FBI-ügynök.  Több filmelőzetesben is olvastam szerelmi háromszögről - csakhogy rohadtul nincs ilyen. Ellentétben a könyvvel, ahol Douggal együtt Frawley ügynök is valóban belezúg a nőbe, ai azért igen sokat számít a motivációk szempontjából. Mint ahogy egyébként Doug anonim alkoholistasága is számít bizony sokat, erre viszont legfeljebb utaltak a filmben - akkor már inkább hagyták volna a fenébe.

Más. Azt megértem, hogy hagyták a banda másik két tagját (Gloansyt és Dezt), hiszen mindent valóban nem lehet belezsúfolni egy forgatókönyvbe, viszont valami rejtélyes oknál fogva mégis találtak időt a lakótelepi fickók a könyvben sehol sem található összeverésére meg annak a kifejtésére, hogyan ölte meg Jem annak idején a fickót, aki Dougot akarta kinyírni - Chuck Hogannél ilyen sem volt. Egyébként tarkótetoválás sem volt, és mivel a végén ez semmiféle dramaturgiai szerepet nem kapott, nem értem, miért keverték bele.

A Virágárus és Doug ellentétét viszont keményen szájba rágták nekünk a vásznon, holott a könyvben gyakorlatilag semmilyen korábbi kapcsolatuk nincsen - sem nem ő csinálta ki Doug anyját, és az apját sem dugatta meg a börtönben a vidámfiúkkal. Ellenkezőleg, Doug apja hasonló vezér volt egykoron, és a börtönben is körülötte forog a világ. Ráadásul váratlanul kiderül, hogy 16 hónap múlva szabadul, és az a célja, hogy visszahozza az eljuppisodott Charlestwon régi "dicsőségét", ami persze újabb a normális életre vágyó Dougnak a menekülésre.

Egyébként egy-két kulcsjelenet meg stimmel teljesen - elsősorban Doug, Claire és Jem hármasa az étteremben (mínusz tetkó) meg Frawley 15 centis poénkodása a bárban Kristával, aki bezony éppen úgy nyomja fel a társaságot, mint a filmben.

Feltehetőleg kicsit zavaros voltam. A lényeg, hogy a filmben elvesztek kicsit a szereplők eredeti motivációi, ami engem határozottan zavart.  Ettől még a film simán oké amúgy, jó dramaturgiával, jó képekkel, jó színészekkel, csak valahogy szokás szerint a könyv mégis jobb.  De hát valószínűleg ez azért van, mert a könyv mindig jobb.

Különbe a vége is tök más. Elszpojlerezem, de úgy, hogy itt lesz a lenti bekezdésben fehér betűkkel. Aki kíváncsi, met úgyse olvassa el a könyvet (alapvető hiba), vagy elolvassa, csak le akarja lőni a poént (ez is), csak jelölje ki alant a szöveget, és látni fogja, mi a dörgés.

Odáig stimmel a dolog, hogy, miután lelép a stadinból, Doug lelövi a Virágárust, csakhogy eközben maga is megsebesül. Még elvonszolja magát Claire lakásáig, és éppen amikor Frawley is odaér, az előszobában meghal. Idézek.

"Claire levette a szeméről a kendőt. Mélyen Doug egyre homályosabb szemébe nézett. A kandallóban égő tűz jutott az eszébe, az izzó hamu, ami csak oly sokára hűl ki, miután az utolsó lángnyelv is ellobbant. Jó lett volna tudni, mit látott Doug MacRay, ahogy kialudt a szemében a fény. Jó lett volna tudni, mi hal meg utoljára egy tolvaj szívében."

Rövidülő klasszikusok

A harmadik Tennis Classicsot rendezték idén a Papp László Sportarénában, ami azt jelentette, hogy harmadszor mentem teniszezőket nézni.

Tavalyelőtt négynapos volt a cucc, tavaly kétnapos, idénre meg maradt mindebből egyetlen délután.  Kicsit tartok tőle, mi lesz ebből így jövőre, mindenesetre szombaton az az egy nap nem volt rossz. Tavaly ugye aránytalanul sok volt a bohóckodás, ehhez képest az idei kevesebb teniszező komolyabban vette a dolgát.

Kezdtünk azért egy nem túl komoly párossal, ahol Szávay Fucsoviccsal, Temesvári Andrea meg az örök teniszbohóc Mansour Bahramival állt egy oldalon. Bahrami ezúttal csak félig marháskodta el a dolgot, ami viszont nem jelenti azt, hogy itt valódi teniszmeccs zajlott volna. Persze talán nem is illett volna annyira ide, de azért én egyszer már megnézném Fucsovicsot a valódi tudását is nyújtani. Aki lemaradt volna róla, az ifjú nyíregyházi titán idén olyat csinált, amit magyar fiúk nemigen szoktak: megnyerte a junior egyest Wimbledonban. Valamikor a kilencvenes évek elején például volt egy hasonló gála, ahol az akkor feltörekvő Noszály Akkormégnemolyannagyő Sándor játszott az éppen visszatéréssel próbálkozó Björn Borggal. Egy ilyesféle meccs sokkal érdekesebb lenne, mint egy bohócpáros.

Ugyanazon a korabeli gálán persze volt alkalmam látni egy Ivanisevics-Lendl meccset is, úgyhogy Iván barátunkkal nem most találkoztam először (és két éve Ivanisevicset is láttam még egyszer).

A két igazi meccs semmiféle kívánnivalót nem hagyott maga után. Nem tudom, mennyire volt tudatos, hogy két svéd-cseh bulit hoztak össze, de mindegyik jó ötlet volt. Wilandert és Lendlt persze saját ifjúkorom miatt néztem szívesen, hiszen kicsit rajtuk serdültem teniszbolonddá. Lendlt mondjuk határozottan rühelltem, miután a 84-es Roland Garros-döntőben megverte örök kedvencemet, McEnroe-t. (Mongyuk így visszagondolva, nem tudom, miért volt már akkor is az örök kedvencem, hiszen ez volt az első meccs, amit láttam - 14 évesen, egy apró Junoszty-tévén a Balatonon.) Meg amúgy is olyan rakkolós, izzadságszagú stílusa volt. Persze ez ma már mit sem számított.

Persze Wilander is amolyan visszalapátolós, hihetetlenül labdabiztos, de nem épp kezdeményező teniszező volt, szóval nem a legizgalmasabb stílust találta ki magában, de már akkor iszonyatos szimpatikus fazonnak látszott, amire csak rátette a Europortos kommentátorkodással.

Na, ez a két fickó most láthatólag élvezi a teniszt - aminek a 14 évig ütőt sem fogó Lendl esetében különösen lehet örülni -, és ezzal csak jól jártunk. Érződött a különbség, hogy Wilander végig játékban volt, valószínűleg a kondija is jobb, szóval végül is simán győzött. Szerintem a második szettet is csak azért veszítette el, hogy kicsit többet láthasson a közönség - bár ha így volt, akkor is jól csinálta, mert azt nem lehet mondani, hogy látványosan hagyta volna magát.

Aztán a svéd-cseh Söderling-Berdichhel folytatódott. A maiaknál persze mindig bízom benne, hogy komolyan tolják, és bizony így történt most is. Szóval nem csak azért volt jó ott lenni, mert láttam a világranglista ötödikjét meg hatodikját, az idei Roland Garros- meg wimbledoni döntőst, hanem mert asszem, gyorsabb labdákat láttam, mint valaha korábban. Főleg, hogy azért ez a szőnyeg igen sebes, dörögtek az ászok, némelyiknél a labdát is nehéz volt követni szemmel. Ehhez képest Berdych félelmetesen jól fogadott, szerintem alapvetően ezzel nyerte meg a végén.

A bohócpárosra nem vesztegetnék több szót - Bahrami negyedszerre már nem olyan vicces, ráadásul a mostani társaság nem vette annyira a lapot, mint tavaly meg tavalyelőtt Noah vagy Pat Cash.

A szokásos nyavalygás rovatban meg kell említenem, hogy Gundel Takács Gábor még mindig alpári vásári kikiáltó stílusban ordít a mikrfonba, és az interjúknál továbbra sem kérdez semmi értelmeset, és továbbra sem beszél úgy angolul, ahogy azért egy ilyen szituban illene. Szóval azért nála alkalmasabb ember is akadna a feladatra. Nem is kevés.

Aztán meg olyan helyre szólt a jegyem, ahonnan a VIP-páholyok meg a tévések hosszú darun szállingózó kamerája majdnem teljesen kitakarták az egyik térfelet. Azért persze volt annyi eszem, hogy izibe odébbálltam, és bár elég csordultig volt az Aréna, találtam magamnak faszagányos helyet, ahonnan tökéletes volt minden - kivéve, hogy továbbra is kurva kényelmetlenek a székek.

Nemtom, jövőre hogy lesz, én bírnék megint egy nyolcemberes valódi tornát, eddig bőven az első év sikerült a legjobban, amikor ez volt a felállás.