Induljon a bonsai

Úgy kezdődött, hogy a múlt héten valamikor felhívott unokatesóm, hogy a férje, Jani, aki kertész, és bonsaiokkal foglalkozik, kiugrana Hollandiába egy komolyabb szállítmányért a cuccból, és menjek már el vele, merthogy kéne valaki, aki tud külföldiül, és bónusz gyanánt még el is vezetget az út felén. Persze minden hülyeségre hajlandó vagyok, meg ilyesmit még úgyse láttam, úgyhogy mentem.

Ezernégyszáz kilométer oda, meglepő módon ezernégyszáz kilométer vissza. Persze idén már jól megjártam Atént is, ami kábé ennyi volt, csak hát kalandosabb körülmények között, mert akkor időnként úttalan útakon jártunk, most meg felhajtottunk a sztrádára Fonyódnál, és Utrechtnél lehajtottunk róla. Mongyuk ha a GPS-en múlik, szerintem még most is valahol Nagykanizsánál bolyongunk, de több eszünk volt szerencsére. Meg azért, hogy ne legyen egyszerű az élet, az osztrák alpokban faszán belefutottunk egy kis húzós hóba, kilométereken keresztül harminccal döcögtünk közvetlenül a hószóró mögött.

Elindultunk péntek délben, oda is értünk szombat hajnali négyre. Igazán minimális szerencsétlenkedéssel találtunk meg a Lodder Bonsai nevű baszott nagy bonsai lerakatot, amennyit meg szerencsétlenkedtünk, abszolút megérte. Az Utrecht közvetlen közelében lévő Harmelen egy futó pillantás alapján iszonyú szeretnivaló hely klassz házakkal, szűk, barátságos utcákkal és rengeteg csatornával. Mentünk olyan utcán, amelyiknek mind a két oldalán víz folyt - rajta csónakok, kisebb bárkák, kacsák, hattyúk, azonosítatlan víziszárnyasok garmadája.

A világ legkényelmetlenebb furgonjai közé tartozó Mercedes Sprinter komoly előnye, hogy amíg üres, a hátuljában faszán lehet aludni egy hálózsákban (feltéve, hogy jár a motor - odakint kemény hideg volt, a csatornák is befagytak részben). Negyed nyolckor ébredtünk - tök sötét volt, nem hiába kevertünk ilyen messze nyugatra. A sötét miatt, meg mert nemigen láttunk alkalmazottakat érkezni, az embernek az volt a benyomása, hogy sokkal hajnalabb van; aztán befutott egy autó, meg még egy, és még egy, de nem szálltak ki belőlük, csak ültek járó motornál. Akkor jöttünk rá, hogy ezek vevők.

És hogy, hogy nem, reggel nyolckor, amikor végül nyitottak, olyan tömegek álltak a böszme üvegházak előtt, hogy ha nem három teherautóbehajtásra alkalmas nyíláson lehet bejutni, hanem egy szűkebb ajtón, akkor esküszöm egymást taposták volna, mint mifelénk, ha új bálát bontanak a sarki turkálóban. Valahogy ez volt a legszürreálisabb élmény az egész kalandban: hogy bonsaiért ilyen tipródás bír lenni. Persze valami akció volt, azért.

Mi is hoztunk az akciósból is, de alapvetően nem azért mentünk, hanem Jani saját boltjába meg más boltokba hoztunk árut, elsősorban az olcsóbb, itthon könnyebben eladható példányokból, meg egy-két drágábból. Na nem az extrémekből, mert mi ott hagytunk a 300+ bonsaiért 2400 eurót (és féláron kaptunk mindent), de simán volt olyan max. 20 centi magas fa, ami egymaga került volna ennyibe (ha azt hozzuk haza, mehettünk volna a rendes kocsival, és mennyivel kényelmesebb lett volna). Persze az sem volt sehol a mezőny legdrágább darabjához, egy 11 000 euróba fájó példányhoz képest. Tél van, ez meg kültéri példány, úgyhogy levél éppen nem volt rajta, de tényleg gyönyörű fa volt (Jani mondta, milyen fajta, de simán elfelejtettem). És hát végül is hosszú évek belefektetett munkáját kell megfizetni. De hát ez akkor is laza hárommillió forint.

Különben a sokvendéges akciós nap alkalmából ingyé osztogatták a kávét meg a kekszet, Eric, aki intézte a dolgainkat, hulla jó fej volt, ahogy a pénztáros csávó meg a bonsaiok locsolgatásával foglalkozó kertész meg a kávét adagoló alkalmazott is. Azt mondanom sem kell, hogy egytől egyig folyékonyan beszéltek angolul. Mint a bácsi meg a néni is, akikkel kávézás közben beszélgettünk (a néni két éve járt Magyaroroszágon).

Ráment a délelőttünk, mire összeválogattunk mindent, amit hoznunk kellett, de esküszöm, megérte. Nem voltam soha nagy kertész, de olyan szívesen lennék bonsailocsoló ember Harmelenben, hogy na. Fel is vettem karrieropcióim közé (rögtön a jakartai garnihotelportás mellé) arra az esetre, ha tele lesz a tököm a fordítással meg az angoltanítással (utóbbival már többé-kevésbé tele van). Eszméletlen, de öt különböző irdatlan méretű üvegház volt tele növényekkel; szebbekkel, rondábbakkal, kicsikkel, nagyokkal, mindenfélével.  Jó volt új dolgot látni, meg olyasmit, amit máskor sose. Kiszakadni a proverbiális mókuskerékből.

Ha már akció, meg sok vendég, különben volt kiállítás is néhány igazán különleges darabbal. A cserépbe ültetett, mégis virágzó, illetve gyümölcsöket termő cseresznyefák látványa például abszolút prájszlessz volt.

Nadeztán fizettünk, bedobozolták a cuccot, begurultam a népek közé a Merdzsóval, bepakoltunk, és irány haza. Délután háromnegyedkettőkor indultunk, elkerült bennünket hó meg minden, úgyhogy rendesen tudtunk jönni végig, és hajnali négy óra tizenkilenc perckor az egyébként egészen szórakoztatóan hülye GPS azt mondta: "megérkeztél az úticélodhoz, balra". És tényleg.

Legközelebb azért szívesebben mennék olyan autóval, amelyikben valami minimális ergonómiai agymunkát fordítottak az ülés, a kormány és a pedálok egymáshoz való viszonyának megtervezésére, mert kábé darabokban voltam, mire megérkeztem. A sokkal rázósabb, és az utak miatt majd kétszer ilyen hosszú aténi kirándulást sokkal kevesebb fizikai gyötrelemmel sikerült letudni. Az utolsó kilométereken már iszonyatos kínokat okozott nyomni a gázt, annyira fájt a térdem meg az összes pedálnyomó izmom a lábamban (i.e.: az összes izmom a lábamban). Janinak mindeközben a nyaka készült ki.

Ehh, ötre ágyba kerültem, ma délután félháromkor fel is ébredtem, és egy órával később már könyvet meg Celebszemlét fordítottam (utóbbit a társadalom épülésére, írok róla nemsoká).