Fetish

Ez a néni itten Tara Moss. Mutatok még egyet, aztán folytatom.


Azt írtam a múltkor Harry Harrisonnal kapcsolatban, hogy még soha nem fordítottam olyan írótól, aki ült már a Szuzukim első ülésén. Nos, még nemzetközi jócsajtól sem fordítottam soha. Igaz, Tara Moss valamikor modell volt, de ma már thrillereket ír. Ha végzek Harry Harrisonnal (kapkodom magam rendesen), ő jön:

Hát nem lenne rossz, ha ő is utazna egyszer a Szuzukim első ülésén. És akkor senki nem mondhatja, hogy túlzott igényeim vannak.

Kedvenc britjeim

Annyi mostanában az amerikai sorozat, hogy Potomacot lehetne velük rekeszteni, jön a tévéből szar szinkronnal, használható szinkronnal (igazán jóval nyilván sosem, olyan asszem, nincs is), jön a netről torrentezve (fúj, csúnya dolog, csapjatok a kezetekre, torrentezők, én sose csinálnék ilyet, ááááááááá).

Vannak egészen szarok is, a Heroesból végigszenvedtem másfél szezont, de nem is értem, miért. Aztán vannak egészen viccesek is, mint a Scrubs (nehogy valaki belenézzen a szinkronosba, az komoly agykárosodást okoz!).

Meg hát a House-t muszáj nézni, mivelhogy Hugh Laurie-nak lelkes rajongója vagyok, amióta valamikor a 14. század második felében először láttam A Bit of Fry & Laurie-t meg Blackaddert (és amióta a dögunalom Szakácsi helyett Kulka van, még magyarul is nézhető, bár úgy minek).

És ezzel kellemesen át is vezettem magam oda, amit mondani akartam: az amerikaiak totál sehol nincsenek a britekhez. Sokáig azt gondoltam, hogy ez elsősorban a jó öreg klasszikusok miatt van így, a mai legnagyobb sláger, az Office (a brit eredetiről beszélek persze, az amerikait nem igazán láttam) erősen az agyamra megy, csak ülök, nézek ki bután a fejemből, és nem értem, most min kéne nevetni. Persze azért van a Little Britain meg legfőképpen a Coupling.

Na ja, de ezek mind szitkomok.

Aztán valami hirtelen, nem is tudom, honnan jött inspiráció hatására elkezdtem Doctor Who-t nézni. A modernet persze, bár a klasszikus sorozatokat is jó lenne beszerezni. Ugyebár minden idők leghosszab ideig futó sci-fi sorozatáról (a magyar címért én kérek elnézést) van szó.

Emberek, zseniális. És persze megint attól, amiben a britek annyira jók: nem veszi túlságosan komolyan magát. Nyivánvaló, hogy van sorozat, amelyik alaposabban ki van dolgozva, és kevesebb benne a logikai bakugrás, aprólékosabban össze van rakva a cselekmény meg minden. A Doktor ebből a szempontból nem hasonlítható Jack Bauerhez. Ellenben ilyen imádnivaló humort, ilyen hangulatot, ennyi iróniát és öniróniát csak britek tudnak produkálni.

Sürgősen nyomás Doctor Who-t nézni. Most.

Két nő mínusz egy fej

Most fejeztem be épp a Tudors második évadát. Kellemes hollywoodi hatásvadászat persze, főleg a vége, de annak egyébként nagyon jó. Akik kimaradtak az angol történelem eme kalandos szappanoperájából - szerelem, halál, cselszövés!!! -, azoknak szpojler ugyan, de elárulom, hogy Anne Boleynt a végén jól kivégzik. Amiről is két dolog jutott eszembe.

Egyfelő Natalie Dormer iszonyatosan jó színésznő. Az elején, amíg csábítja Henriket elfele, irdatlan gyönyörű és kívánatos nő, az embernek kedve lenne iskolás lelkesedéssel szerelmesnek lenni bele, és szent meggyőződése, hogy ezért a nőért bőven megérte összebalhézni a pápával meg fél Európával. Aztán amikor kissé stresszesebb körülötte a helyzet, sikerül elfelejtetnie mindent, ami valaha vonzó volt benne, és éppen olyan meggyőzően hozza a szarban lévő, már hisztérikus nőt, aki tudja, hogy nem csak a férje, de az élete, a gyereke, mindene kockán forog, amit tétnek tettek föl a nem kispályás játszmában.

Még sosem voltam lenyakazás előtt álló királynő, szóval nem könnyű megítélni, de ott, a Towerben is tudott egyszerre kétségbeesett, beletörődő és méltóságteljes lenni.

Kár, hogy olyan rövid még rövid az a filmográfia.


Aztán itt van Natalie Dormer eredetije, Boleyn Anna, aki kétszer járt a Towerben. Egyszer a koronázása előtti éjszakát töltötte ott, aztán a kivégzése előtti három hónapot. Hogy poénosabb legyen, ugyanabban a lakosztályban.

Na szóval milyen lehetett már arra kelni reggel, hogy viszik az embert lenyisszantani a fejét, aztán megtudni, hogy bocs csak délután, aztán megtudni, hogy bocs, csak holnap? Milyen lehetett már aztán tényleg arra kelni, hogy indulás van, és jön a francia kardja? Milyen lehetett már fölállni az emelvényre, végignézni a tömegen, és tudni, hogy mindjárt vége mindennek? Milyen lehetett félteni az árván maradó hároméves kislány életét - és nem tudni, hogy ez a hároméves kislány lesz az, aki nem sokkal később igazi nagyhatalommá teszi Angliát?

Milyen lehetett az végtelenül rövid pillanat, amikor meghallotta a kard suhanását, megérezte a hideg fémet a nyakán?

Nem értem

Ha meleg lennék, felvállnám. Kamingaut teljes gázzal. Azt hiszem. Persze baromi nehéz beleképzelnem magam annak az embernek a helyébe, aki soha végig nem mehetett a szerelmével az utcán kézenfogva, aki soha nem adhatatott neki egy búcsúcsókot, amikor kikísérte a vonathoz.

És persze azt sem tudom, milyen, amikor kiállok magamért, megpróbálom egy ellenséges vagy jobb esetben közönyös társadalomnak megmutatni, hogy létezem és önmagam szeretnék lenni, és erre némelyek azt találják adekvát válasznak, hogy hozzámvágnak ezt-azt.

Azt hiszem, csak néznék ki nagyon bután a fejemből, és nem érteném, miért zavarja a létezésem azokat a csuklyás alakokat ott a tojással, az utcakővel, a molotovkoktéllal a kezükben annyira, hogy fizikai valómban tartják helyesnek fenyegetni. Pedig nem ártottam senkinek.

Aztán még butábban néznék ki a fejemből, amikor a bírónő közli, hogy a fiúkat nem is kell megbüntetni, hiszen élelmiszerrel dobálózni frankó, nincs abban semmi. (A tárgyalóteremben kéne az ilyenhez hozzávágni egy dugig fazék romlott bablevest, ha következetes, úgyse büntethet meg.)*

Bosszantana, hogy sokan még mindig a tollboás transzvesztitákkal azonosítanak, pedig egyszerű, hétköznapi fickó vagyok, semmi más. Nem mintha a tollboásokkal bajom lenne, vagy bárkinek ártanának.

Megköszönném a rendőröknek, hogy megtették, amit tudtak, és megérteném, hogy nem mindig merték határozottabban használni a gumibotot vagy a könnygázt. És lélekben egy komplett élelmiszerraktárt vágnék annak a pártvezérnek a fejéhez, aki szerint a rendőrségnek határozottabban kellett volna fellépnie, mert a lelkes rajongókkal ellentétben nem vagyok annyira hülye, hogy ne emlékezzem rá, amikor éppen ő hisztizett a gumilövedékek meg a gumibotok miatt. (De igazából nem vágnék hozzá semmit, nem vagyok olyan.)

___________________________

No de az utolsó csekkolásnál még heteró voltam, a jelek szerint most már az is maradok. De akkor se értem.


*Hopp, tán mégse olyan következetesek.

6-4, 6-4, 6-7 (5-7), 6-7 (8-10), 9-7

Én megmondtam, hogy marha jó lesz. Amit Federer és Nadal vasárnap produkált, az egyszerűen mennyei volt. Előtte úgy éreztem, Nadal simán nyer, mert egyszerűen nem múlhatott el egyikükből sem nyomtalanul, ami a párizsi döntőben történt. Aztán persze úgy is indult, bár az első két szettet nemigen láttam, mégiscsak be kellett dobni valami kaját egy kissé mozgalmas hétvége zárásaként (miután úgy hajnali négy körül egy nagyon részeg ember egészen konrét fizikai erőszakot alkalmazván és római katonának gondolván magát megpróbált lerángatni a Bodrog partjára, én pedig még Asterixre hivatkozva sem könnyen tudtam lerázni).

Szóval az után az első két szett után azt hittem, simán vége lesz. És nem lett. Federer nyert itt ötször, eleinte simán, tavaly már nem könnyen. De soha wimbledoni dötőben nem került hátrányba, főleg nem kétszettesbe. És bezony két szett hátrányból itt Cochet győzött utoljára. 1927-ben.

És Federer mégis felállt, és egy zseniálisan végigszervált meg egy zseniálisan végigküzdött tájbrékkal máris (máris egy francot) egálban voltak. És nem egyhamar felejti el az ember azt a Nadal-tenyerest, amivel meccslabda lett meg azt a Federer-fonákot, amivel aztán a meccsben tartotta magát mégis.

Federert szeretem, tavaly elmondtam, miért, ott van a link az elején most is. Nadal remek fickó és teljesen szimpatikus, de ezt a terminátorkodást én teniszpályán nem díjazom. A finesz, az elegancia sokkal többet ér a szememben, mint az, hogy valaki a világ végére is odaér lábbal, és bárhonnan kurva nagyot tud ütni a labdába. Zseni mindegyik, nem kétséges, de Federer a jobb teniszező, Nadal csak a jobb buldózer. A legnagyobb füvespályások, Borg (bár ő ebből a szempontból azért határeset), McEnroe, Becker, Edberg, Sampras hagyományát Federer folytatja, nem vitás. És ha a fű olyan lett volna, mint szokott, szerintem most is nyer. Marha kíváncsi lennék, mi a bűbánatos francért csináltak a wimbledoni centerpályából ilyen vackot, amin kellemes lassúsággal a francba felpattan a labda. Lehet, hogy nem direkt volt, de hogy ez a terminátortenisznek kedvezett az biztos. Azt meg látni eleget salakon, és oda is való. Éppen ezért nem szeretem a salakot. Nekem az jön be, ha egy jó ütés pontot ér, nem az, ha mindennek van idő utánaszaladni, és visszakanalazni. Vagy Nadal esetében visszabrutalizálni.

Mindazonáltal.

Eszement volt, ahogy játszottak, hiba alig, baromi jó labdamenetek egymás után. Szóval a döntőjátszmában egyszerre azon kaptam magam, hogy nem drukkolok egyiknek sem. Mindegy volt, ki nyer. Az 1980-as Borg-McEnroe-t persze felvételről láttam, ami nem ugyanaz, de asszem, ez volt annyira jó, és meg is marad majd úgy az emlékezetben, mint az. Ott Borgnak sikerült nyernie ötödször, itt Federernek nem sikerült hatodszor.

És persze Nadal megcsinálta azt, amit utoljára Borg éppen akkor, 1980-ban: egymás után megnyerte a Roland Garrost salakon meg Wimbledont füvön.

Terminátor ide vagy oda, megérdemelte, a tücsök rúgja meg.