Kutyák

Kicsit húzós volt az utóbbi két hét, abszolút nem értem rá ide írni, de azért fordítást nem akarok most már kihagyni, úgyhogy:

13 nap alatt megcsináltam egy full könyvet. Marha jól hangzik, de igazából csak 4,5 ív volt, ráadásul gyerekkönyv, szóval igazán nem volt nehéz. Itt van a Bookline-on (de még nem jelent meg, csak február végén).

Persze azért volt ilyen sürgős a fordítás, mert jön belőle a film nemsokára. Mongyuk ahogy így elnézem, a történetnek a leghaloványabb köze nincsen a könyvhöz - abban szó nincs nevelőotthonról meg valódi szállodáról meg tréfás kütyükről, az akár igaz történet is lehetne némi jóindulattal. De hát mindegy nyilván, újabb strigula.

Most már összeszámolom, hány könyvnél tartok.

Negyvennégy

Összevissza a beiktatásról, mert a mélypolitikai elemzést tán mégis inkább meghagynám azoknak, aki tudják, mit beszélnek:

1. Mekkora már, hogy a legfőbb bírónak egyetlen feladata van az egész ceremónián: előmondani az eskü 35 szóból álló szövegét - és elbassza?! Mondjuk szerintem direkt jópofa volt, és jót tett a hangulatnak, ahogy Obama majdnem elröhögte magát. (További aranyos részlet volt a földre ragasztott cédulák sora, amiből mindenki megtudhatta, hova kell álnia. Pont, mint az oviban, ahol krétával meghúzzák a vonalat, hogy ide kell állnod, Pistike (vö. Barackocska).)

2. Obama mocskosul tud beszélni. Mert kiállni x millió ember elé, és 18 percen keresztül ilyen brutálisan erős retorikát odarakni azért nem semmi feladat (Bush a töredékét nem tudta megoldani). Ez persze nagyon nem mond semmit arról, hogy milyen elnök lesz belőle.

3. "[...] a man whose father less than sixty years ago might not have been served at a local restaurant can now stand before you to take a most sacred oath." Bezony. És büszkék lehetnek magukra az amerikaiak. Nem is azért, mert megválasztottak egy feketét (jó, mulattot), mert persze pusztán azért, mert fekete, senki sem lesz alkalmas elnöknek, hanem azért, mert egy nagyszerű vezetőt (vagy legalábbis annak tetsző valakit) nem ejtettek azért, mert fekete, alig több mint 50 évvel azután, hogy Rosa Parks nem adta át a helyét a buszon, és alig több mint 40 évvel azután, hogy 1965-ben garantálták a feketék választójogát.

4. Mert ez egy nagyon kemény, nagyon éles beszéd volt, semmi kétség. Obama kertelés nélkül sorolta föl, mit kell kidobni a régiből és hogyan kell változtatni. Közben persze Bush ott ült a háttérben és jobb híján vigyorgott. Na most mindezek után a két hapsi fölállt, az új kikísérte a régit a helikopterhez (aminek "Marine One" helyett már "Executive One" volt a hívójele, hiszen nem az elnök utazott vele), kezet ráztak, puszilkóztak a csajokkal és integettek. Valószínűleg ami a politikát illeti, édes kevés dologban értenek egyet egymással, de jó tudják mind a ketten, hogy a másik is ugyanabból az országból akar valami élhető helyet csinálni. Bassza meg, de irigylem őket. Bár optimista vagyok, szentül hiszem, hogy kétszáz év, és az ilyesmi nekünk is menni fog.

5. Milyen lehetett már ma George W. Bushnak lenni? Végtére is vagy kétmillió ember jött ösze azért, mert meg akarták ünnepelni, hogy eltakarodik a (Horn Gáborra szólva) picsába (de lásd 4. pont). Mindent megkérdőjeleztek, amit csinált, neki pedig jó képet kellett vágnia hozzá. Az meg nemtom, nekem kissé visszás volt, hogy még a beiktatásért felelős kongresszusi bizottság elnöknője is azt ecsetelgette, milyen csodálatos ez az alkalom, és mekkora nagyszerű változások jönnek - neki azért illett volna méltóságteljesebbnek maradnia.

6. Nemtom, nekem, a hithű ateistának hülyén veszi ki magát ez a nagy közös imádkozás - még ha hülyeségnek is tartom egyesek azon próbálkozását, hogy megtiltassák a "So help me God"-ot. De hát ők tudják.

Timur vs. Conan

Csinálom már egy ideje Robert E. Howardot, és azért most már kezdek zizegni rendesen.

Mindig tudtam, hogy nem szeretem a fantasyt, egy otromba nagy póz az egész, amiben valahogy érteni vélem, mi tetszik sokaknak, de én a falra mászom az őszintétlenségétől. Tudom, hogy mese meg minden, és ez nem is lenne baj, de nem bírom levetkőzni az érzést, hogy többnek akar látszani, mint ami valójában. Világok teremtésével játszik, ami jó, hát játsszon, de nemá komolyan vegye magát.

Persze ami engem igazán érint ebből a cuccból az a stílus. A mondatok már megint. Robert E. Howard minden egyes mondata hazugság. Pöffeszkedő, terjengős kégyók cirádákkal zsúfolt, mégis légüres térben.

Vegyünk egy egyszerű és howardi mércével kurta mondatot: "Into the west he raced like a shadow fleeing the dawn." Nemtom, szerintem röhejes. Nagyon komolynak, nagyon művészinek, nagyon eredetinek akar látszani, közben meg... Pff. Mondjuk fordításilag egy ilyennel még nincs nagy gond, elárulom, hogy az alábbi cucc lett belőle: "[A] hajó úgy vágtatott nyugat felé, mint a hajnal elől menekülő árnyék".

Valahogy a brutálisan naturalisztikusnak szánt csatajeleneteket se tudom különben komolyan venni, ha ilyenek vannak benne: "Barbed spears tore the heart, still beating, from the gory breast."

A hosszabb és rémesebb mondatokon való ironizáláshoz igazából nincs kedvem, de hát nem lenne nagy ügy, vannak ilyenek. Viszont a munka az munka, azon vagyok, hogy kihívásnak tekintsem, és inkább inspiráljanak az agyas szóvirágok, mert hát mégiscsak tisztességes szöveget akarok kiadni a kezemből.

Ráadásul a történet szinte másodlagosnak tűnik, ami van, az valami nagyon egyszerű lineáris semmiség a fenti ornamentumok mögé rejtve, meg az embernek néha az az érzése, hogy egy rafinált jelző kedvéért Howard bármit sutba dobna (vagyis dobott volna, merthogy ugye 1936-ban, 30 évesen öngyilkos lett). A karakterekhez képest pedig a Timur és csapata csupa jól kidolgozott, árnyaltan formált szereplővel van csurig. (Ráadásul meggyőződésem, hogy Timur simán lenyomná Conant.)

Ennél is alaposabb műelemzés helyett pedig inkább megyek aludni. Robert E. Howard mongyon le! Soha többé fantasyt.

Life on Mars

Nem, ez most nem David Bowie. A Life on Mars (remélem, senki nem hiszi azt, hogy a gagyi amerikai utánzatról beszélek; Nagy-Britanniában járunk!) simán a legjobb drámai sorozat, amit láttam. Ever. És csak az első szezonon vagyok túl, a második még úton van (tényleg nem torrent, küldi az Amazon). Legszívesebben az eszetlenül zseniális utolsó negyedórát mutogatnám, de az előtte lévő hét és háromnegyed óra nélkül sajna semmi értelme.

Megnézni! (Úgy is, mint pedagógus imperatívusz.)



(Ugye, David Bowie nem véletlenül került a képbe, a Life on Mars című fennforgó dal éppen 1973-ban készült, abban az évben, amelyikbe Sam Tyler belecsöppen.)

Sommertider

A szilveszter az jó volt. Főleg a karaoke dalok közül előkerült svéd nyelvű valami, amit nyilván senki sem ismert, viszont valami primkó ritmus mellett szépen ki volt írva hozzá a svéd szöveg, tehát miután előzőleg skandináv death metal éneklését ígértem be, nem volt más választásom. Feleim, aki hallotta, emitt gyönyörködhet az eredetiben, ami egy nyálas popsemmiség:



(P.S.: Nyelvtörténeti kutatásaim eredményeként egyébként kiderítettem, hogy a "Sommertider" azt jelenti, "Summeritme", ami aligha meglepő. Hogy valami érdekes is legyen ebben a posztban itten, elmondom, hogy az angol "tide" szó germán őse azonos a német "zeit"-ével (és ezek szerint a svéd "tider"-ével), szóval valaha "idő"-t jelentett, csak később lett belőle "apály/dagály")