E

E 16 éves, vékony és magas, (tagadja bár, de) szőke, kék szemű lány. Szép. Nagyon. Tudja magáról. Ciki neki. Nem mondja, de egyértelmű, hogy szívesebben lenne csúnya. Mindenesetre brutális bakanccsal meg a nőietlenség egyéb kellékeivel tesz róla, hogy cicababának senki se nézze, de szépség az szépség, aura az aura, bomlani fognak utána a pasik mindig (hej, ha 18 lennék). E szeméből mindeközben csillagközi távolságokra süt az intelligencia. E idén másodszor elsős, tavaly nyolc tárgyból bukott.

Fura ez. Szakszerű pszichológiai helyzetelemzésem szerint E-nek borzasztó fontos, hogy még véletlenül se álljon be a sorba, még véletlenül se feleljen meg semmiféle elvárásnak. Ezt aztán úgy oldotta meg, hogy ha tudta a választ, se felelt mindenféle jöttment tanárok kérdéseire, és folyamatosan összerúgta a port mindenkivel a kollégiumi nevelőket is beleértve, mindenféle náci társaságokba járt, meg tartok tőle, jár most is (de már közöltem vele, hogy ugyan én az ilyesmitől hányok, de csinálja felőlem, majd kinövi - és ki fogja).

Tavaly nem tanítottam, csak a rettenetes hírét ismertem, azt hittem, valami kezelhetetlen borzalom vár rám, ha egyszer az utamba hozza a sors. Aztán május után az utolsó pár hétre megkaptam az osztályt, bementem, ránéztem, visszanézett rám, és azóta bírjuk egymást. A nyolc bukás után idén úgy hozta a sors, hogy az osztályfőnöke vagyok, látom sűrűn, beszélgetek vele, amennyit bírok - terelem. Úgy érzem, hagyja magát. Valahol a botrányhős alatt elrejtve ott van egy iszonyú jószándékú, kedves lány, akit lenyomott magában, és most bújik lassan előfele. Már a kollégákat se hallom panaszkodni rá. Aminek marhára örülök, hogy beszállt a suli kézilabdacsapatába, és lelkes, és fontos neki, hogy benne van egy ilyen, amúgy alapvetően egészen jó fej csajokból álló közösségben. (Ez az egész épp arról jutott eszembe, hogy a mai (a múlt hetivel ellentétben epifánia nélküli, bár szintén győztes) focimeccs után összefutottam vele, amint éppen frusztrált volt, amiért nem tudott miattunk bemenni a terembe magánszorgalomból dobálni kicsit.)

Az anyja egyedül neveli, és a jelek szerint szarik rá (szülőire nem jött, keresni sose keresett, E állítólag azért nem iratkozott át a nyáron egy pécsi iskolába, mert baszott elintézni a papírmunkát). A tanárok egy része vagy zsigerből utálja, vagy szintén szarik rá.

Hát bassza meg, én meg nem hagyom elveszni. Ebből a lányból akármi is lehet, csak rá kell jönnie, hogy abból a sorból úgy is ki lehet lógni, ha valami értelmesre fordítja azt a töménytelen észt, ami az U18-as kategória legszebb szempárja mögött lakik.

Érezd az Erőt, Luke

Igazából nem tudom, hova akarok kilyukadni ezzel, meg nem is fontos, de engem érdekel, úgyhogy.

Szóval. 1-0 volt ide a második félidő közepe táján, én meg álltam a gólvonalon, ahol nekem a helyem van (szigorúan kispálya). A jobbszélen egy ellenséges ember cselezgetett, köztünk mindenféle bekkek meg rohangászó csatárok, nemigen láttam, hol a labda. Egy olyan emlékem, még van, hogy rutinos öreg rókaként olvasva a játékot észreveszem a rést, ahol kapura lőhet a gonosz, és lépek egy picit jobbra. Innentől fogva nem tudom, mi történt. Nem tudom, hogy lőtt és mikor, utólag visszagondolva nyilván elcsavarta ballal a hosszúra. Akárhogyis: nem csináltam semmi olyasmit, amiről tudatos döntést hoztam volna akár a másodperc tört része alatt. Nem láttam a labdát a lábak között közeledni, ez is tény.

Mindazonáltal a következő pillanatban a földön feküdtem, a jobb karom messze kinyújtva, és egyszer csak az tudatosult bennem, hogy kiütöttem a labdát a jobb alsó elől, ahová bizony befért volna. Mostan nem fényezni akarom én önmagamat, bár kurva nagy védés volt, ezt álszerénység lenne tagadni, és kaptam vállveregetést vödörszám a lefújás után, de...

Az egész tényleg azért foglalkoztat, mert halovány fingom nincs, hogyan és mikor vetődtem el, és hogy került a kesztyűm a labda mögé. Történt ilyen máskor is, de ennyire intenzív sose volt a basszus, ezt hogy csináltam-érzés. Mindenesetre most on a high, bár ez inkább a sikerélmény miatt van persze (meg még tart a tegnapi szinte illegális judo bizsergető emléke is - de ezt most megtartom magamnak).

Földhözragadt vagyok, szutyok materialista, ateista meg minden. Viszont most az Erő velem volt. Esetleg a Nagy Manitu. Vagy valami ilyesmi.

Négyszemű

Másfél éve adta meg magát a szemüvegem, azóta voltam lusta vagy nem tudom mi elmenni másikat csináltatni. Annyira nem hiányzott, jobb szemem, mint a sasé, a bal elég pocsék, de láttam mindent. Az utóbbi időben viszont elég hirtelen rosszabb lett, ballal már nem elég hosszú a kinyújtott kezem, gyakorlatilag semmit nem tudok elolvasni, csak ami kellő távolságban marha nagy betűkkel van.

Elmentem hát szemészhez, és kiderült, hogy a régi +1-es szemüveg helyett a bal szememre +2,5-es kell. Banyek. A jobbra meg -feles. Ha nem is vagyok az orvostudomány csodája, de azért egybehangzó vélemények szerint furi kissé, hogy az egyik szemem közellát picinyég, a másik meg távollát öléggé. A biolgóiatanárnő azért M-mel karöltve kedélyesen megjegyezte, hogy jellemző, hogy még ebben is különc vagyok (de speciel azért is jó itt dolgozni, mert ezek a népek inkább néznek színfoltnak, mint hülyének).

Szóval lesz szemüvegem, és titániumkerettel (már amennyiben keretnek lehet nevezni azt a kevés izét), amit még én se bírok eltörni, ha sokba is fáj.

Marhára köll, most is be van csukva a bal szemem, úgy írok, különben tök gáz.

Öregszem, a tücsök rúgja meg.

Bocs, tudom, hogy a kutyát nem érdekli.

Happy Birthday, Kurt Vonnegut

The man whose line was one of the inspirations to start this blog should by all account be 85 today. Though technically he's been dead for 7 months now, we all know that he's actually sitting up there somewhere ridiculing our stupidity.

A Post of Orange, Black and Brown

Friends, Romans, countrymen.

I've decided to remove this post. I'd like to assure you that nothing of particular interest to you ever lied therein.

Németóra III. - A véres olló rejtélye

Az oké, hogy berakták egymást az üvegszekrénybe, meg felgyújtották az iskolát. Mindezt ugye németórán. Nohát a minap meg. Tartom éppen békésen a magam angolóráját, amikor kopogtatnak, és bedugja a fejét az ajtón a némettanárnő. Megállt bennem persze az ütő - és basszus, okkal. Gyere, mondta a csaj, K felvágta a karját. Mi van??? Majdnem elhánytam magam, folytatta, tiszta vér.

Na, bazmeg, ennek fele se tréfa. Rohanok föl az osztályterembe, keresem K-t, megtalálom. Él. Röhög. A többiek is. Mit csináltál, te szerencsétlen? Tegnap mondta anyád, hogy délután temetésre mentek, de azt nem, hogy a sajátodra.

Válaszul megmutatta a karját. Fogott egy ollót, és jó tíz centi hosszan felvágta - szerencsére csak - az alkarjának a felső részét. Ha nem is ömlött, de békésen szivárgott belőle a vér. Miért csináltad, te idióta? Hát, tanár úr, nem lesz tőle semmi bajom.

Na erre mit mondjak? Mindenesetre lebasztam, mert jobb nem jutott eszembe. Felhívtam délután apukát, elmeséltem, mi történt, nem árt, ha a szülők is tudnak róla. Így ha esetleg legközelebb az ütőerénél próbálkozik, fedezve leszek. Elmeséltem még a főnökségnek, meg el fogom mesélni a iskolaorvosnak, hátha jó lenne elrángatni a csávót valami pszichiáterhez.

K békés fickó különben, nem egy észlény, de próbálkozik, magatartási gond sose volt vele. Most meg valamiért tán föl akarta hívni magára a figyelmet. De miért? Nem tudom, kinek a temetésére mentek délután, de az is benne lehet esetleg?

És miért, de miért megint németóra közepén? Van heti három németjük, ha így megy tovább, örülök, ha az évzárón még életben lesz közülük egy-kettő.

Török gyerek mellétárcsázta

Idő: tegnap délelőtt, szünet. Helyszín: tanári.

A rosseb tudja már miért, de a kezemben volt a telefonom éppen, amikor egyszer csak gondolt egyet és megcsörrent (miszerint rázendített a Tears of the Dragonra). Szám nem volt hozzá, fölvettem (miszerint megnyomtam az answer felirat alatti gombot - imádom ezeket a frankó metonímiákat).

G: Igen?
Távoli Hang: Hello, I'm calling from the Turkish Football Federation.
G: bután néz, de ezt a török nyilván nem látja.
TH: I'm looking for János Komorói*.
G: Sorry?
TH: I'm calling from the Turkish Football Federation and I'm looking for János Komorói.
G: (lassan magához tér a meglepiből) Wrong number, I'm afraid.
TH: Sorry.
G: That's ok.

Ennyi. De vicces volt.  Arra gondoltam, talán Gera piroslapja miatt akart bocsánatot kérni. (Ma meg Cs. barátom kapott egy sms-t squash utáni sörözés közben, miszerint "Nekem a kedd 10.00 és a péntek 16.00 lenne jó. Edit néni". Bár halvány fingja nem volt róla, ki az az Edit néni, válaszában udvariasan közölte, hogy a kedd 10.00 talán jó, de a péntek 16.00 ki van zárva, akkor dolgozik. Gábor bácsi)


*Ezt most hasaltam, annyira emlékszem, hogy K-val kezdődött az illető neve.

A bunkók bunkója

Feltűnt, mennyire szeretik buzerálni egymást mifelénk a népek a helyesírás miatt? Népbetegség, de tényleg. A neten alig akad olyan fórum, olyan blog, ahol a hozzászólások kisebb-nagyobb hányada ne azzal foglalkozna, hogy mások mennyire igénytelenek, mert elkövettek másfél helyesírási hibát, és hát az illetők nyilván nem is tudnak magyarul, az iq-juk meg a béka segge alatt.

Aztán a másik mostanában divatos téma, hogy mennyire trágyák vagyunk, ha olvasásértésre kerül a sor. Persze hogy azok vagyunk. Legalábbis részben nyilvánvalóan amiatt, amit az első bekezdésben mondtam. Úgy értem, az átlag magyar ember sokkal inkább törődik a másik helyesírási hibáival, mint a mondanivalójával. Ez meg persze az iskola miatt van, mint oly sok minden más. Jelentkezzen az, akinek olyan magyartanár jutott, akinél fontosabb volt, hogy mit írt, mint az, hogy kitette-e az összes vesszőt, és megfelelő helyre tette-e a kötőjeleket meg a nagybetűket abban, hogy Petőfi Sándor-i (ezt tényleg így kell írni). Ha akad ilyen, akkor együtt örülök vele, hogy milyen szokatlanul normális példány jutott neki.

Nézzünk szembe vele: ma a magyar iskolában legalább olyan fontos (ha nem fontosabb), hogy valaki mennyire akkurátusan alkalmazkodik az 1984-es 11. kiadáshoz, mint az, hogy van-e füle meg farka annak, amit leír. Sikerül velünk elhitetni, hogy a 11. kiadás olyan szabályok gyűjteménye, amelyek kikezdhetetlenül logikusak és akkurátusak: ami le van bennük fektetve, az egyedül így jó, és nem is lehetne máshogy.

Na most azért ez elég nyilvánvaló sületlenség. Hadd említsem fel kedvenc példáimat: miért ó az óvoda, ha i az iroda és u az uszoda? Miért nagy Sz a színház, ha a kis m a mozi (tulajdonnévben nyilván)? Miért padka a padka, ha a Jutka Jutka?

Nem tök mindegy, hogy ovodát, Izé Mozit vagy patkát írok-e? Mit befolyásolja ez a mondanivalóm lényegét? Nem tök mindegy, hogy a józan nyelvérzékem szerint egybeírom-e a papírzsebkendőt, vagy hallgatok a szabályzat bohóságaira (összetett szóhoz kapcsolódó anyagnév), és ezt választom: papír zsebkendő (de hogy néz mán ez ki?)?

Külön dühítőek az olyanok, mint például a bicikli vs. bicigli dolog. Egy csomóan k-val mondják (itt vagyok példának én), jóval többen (legalábbis az a benyomásom, hogy jóval többen, de az arány lényegtelen) meg g-vel. Mi indokolná vajon, hogy bár a nyelvben tökéltesen elfogadott a két kiejtési változat, írásban nem, és "magyarul tudó" kultúrembernek márpedig kutya kötelessége biciklit írni?

A helyesírás lényege, hogy amikor az ember olvas, többé-kevésbé ismerős mintákat lásson, ne kelljen állandóan silabizálnia. Ebből a szempontból fontos, hogy ne írjon a fél ország zőccséget, a másik fele meg zöldséget. De. Nem azért, mert az utóbbi lenne az egyedül elképzelhető megoldás, hanem mert kultúrtörténetileg véletlenül így alakult. Továbbá. Nem segíti a gyorsabb és fájdalommentesebb olvasást, ha én egybeírom a nyitvatartást, a szomszéd néni meg külön (ez utóbbi felel meg a szabályzatnak).

A helyesírás bunkó. A gyakorlatban sokszor arra szolgál, hogy egyesek saját műveltségüket fitogtassák a segítségével, és odasújtsanak vele embertársaiknak, egyáltalán nem törődve azzal, hogy mit is akartak mondani valójában.

Erősen ideje lenne, hogy az iskolában megtanítsák a gyereknek, hogy egyes írásbeli szokások (inkább, mint szabályok) betartása fontos, valahol az illemtan része (vö. nem fingunk a vacsoraasztalnál), de egy bizonyos határig nyugodtan hagyatkozhatnak a saját nyelvérzékükre meg a saját ízlésükre.

Életképesebb lesz az a generáció, amelyik alkalmasint nem a j meg a ly miatt köt bele egy szövegbe, hanem amiatt, hogy az tele van baromságokkal. És akkor is tud örülni egy okos agymenésnek, ha a szerzője történetesen g-vel írta a biciglit.