Sporthírek

Ötödikek lettünk a városi kispályás bajnokságban. Tekintve, hogy a csapat átlagéletkora valahol 40 körül jár (a magam 38 évével bőven a fiatalabbak között vagyok), ez azért királyság. Talán picit előbb is kerülhettünk volna, de hát egye fene, kábé a helyünkön vagyunk.

Node. Csütörtökön utolsó meccs az Egyetem ellen, akiktől az alapszakaszban 3:2-re kikaptunk. Most hiányzott két fontos ember középről meg elölről, úgyhgoy kevesen voltunk, viszont ketten kapusok, ilyenkor meg általában én vagyok az, aki megkapja az esélyt, hogy kibújjon belőle a rejtett csatárzseni, úgyhogy fölkaptam a rövidgatyát meg a pocakomon észbontóan szexin feszülő zöld megkülönböztetőmezt, és mezőnyjátékra készültem. És be is álltam a második félidő elején, amikor 2:0-ra vezettünk (mer ügyes gyerekek ezek ott az én csapatomban).

És pillanatokkal azelőtt, hogy ideje lett volna lejönnöm, beemeltem a harmadikat a ficakba. Még csak nem is a gólvonalról találtam el az üres kaput, hanem ahogy rávezettem a kapusra, elcsavartam mellette, egész jó kis gól volt. (Persze K így is lecseszett, hogy miért vártam annyi ideig a lövéssel, de hát nem is ő lenne...) Magamfajta kapusnak ritkán adatik meg az érzés (bár a régi csapatommal egyszer ötgólos voltam egy szezonban kábé öt mezőnyben játszott félidő alatt).

Szóval én rúgtam egy tisztességes kis szezon utolsó gólját.