Jaktalanul

Amikor már azt hittük, 2009-re vége, eccer csak megjött a mail, hogy december 30-án nepáli vacsorára várnak bennünket a Himalaya étterembe. Jártunk már itt egyszer - pontosabban a vele egybenőtt Maharajában -, akkor cápát ettünk, ahogy Trinidad és Tobagón készítik. Ráadásul a végén megint a Maharajában kötöttünk ki, ami persze végső soron mindegy. Hangulatos, jól eltalált hely, szívesen végigeszem itt az összes többi himalájai ország menüjét is, ha arról van szó.

Úgy kezdődött, hogy kora délután felszálltam a vonatra, és megállapítottam, hogy a velem szemben meg a folyosó túloldalán ülő srác is Leslie L. Lawrence könyvet olvas. Nos, akkor fogalmam sem volt róla, hogy este egy asztalnál fogok ülni Lőrincz L. Lászlóval. Sajna utoljára valamikor tízéves korom körül olvastam tőle könyvet, de annyira barátságos asztaltársaságnak bizonyultak feleségével, hogy kedvem támadt bepótolni a mulasztásaimat. Tán meg is teszem, csak érnék rá kicsit jobban. Plusz kiderült, hogy földik vagyunk.

Mire ezeket kitárgyaltuk, megérkezett a thupka nevű nepáli tésztaleves. Őszintén szólva semmi különlegeset nem találtam benne, kicsit menzai húsleves hangulata volt - azért ízben és minőségben nyilván nem hasonlítanám össze a dolgokat, meg anyagmennyiségre se, mert ez tele volt hússal.

A levest a mix momo nevű előétel követte, azaz zöldséges és húsos táskácskák kétféle szósszal. A táskák magukban nem voltak nagyon erős ízűek és jellegzetesek, de a mentás és a csilis szósz életre keltette őket. Meg a szokás szerint szórakoztató asztaltársaság is persze. Klári és a férje sajnos ezúttal a szomszéd asztalhoz kerültek, de Lőrincz L. Lászlóékon kívül megint velünk volt Magdi és Manó, Turóczi Gábor (a Lucullus bt lelke), Lóránt és barátja, valamint a Kínával foglalkozó és a Konfuciusz intézetben dolgozó Dóri, akivel most találkoztunk először, de egy nap még kínaiul fogok tanulni tőle.

Mivel ezúttal nem kétmillió fogásos vacsoráról volt szó, izibe megjelent a két főétel: a zöldséges kofta csípős szószban, illetve a csirkehús kesúdiós kókusztejben. Hát mind a kettő mennyei volt. Nekem a zőcséges ízlett még a másiknál is jobban, Sándor meg fordítva volt vele, de akárhogy is: hülyék voltunk, hogy nem kértük el a recepteket, akármelyiket is remek lett volna elkészíteni következő közös főzésünk alkalmával. Azért talán még találkozunk Kukival, az indiai étterem-tulajdonossal, akkor elkérjük tőle. Mint ahogy a mangó chutney receptjét is most szereztük meg - ugyanis hiába ígérte a Trinidad és Tobagó-i vacsora után, sosem küldte el emailben.

Mindehhez köret gyanánt járt kathmandu parkari tulao, azaz pirított basmati rizs gyümölcsökkel és kesúdióval, valamint hagymás naan kenyér, amit a jelek szerint Nepálban kulchának hívnak. Ezek a mindenféle kenyérszerű dolgok persze nekem örök kedvenceim, úgyhogy ebből is jópárat betoltam.

Ennyi idő után Wangnál még az előételekkel sem végeztünk, ezúttal azonban máris jött a desszert. Nem is baj, az után a tobzódás után én legalábbis nem bántam egy könnyebben átlátható menüsort, amiből mindenre emlékszem így utólag is. Na szóval: a desszert shikrani volt, azaz házi joghurt kókusszal és fahéjjal. Kinézetre nem vágódott be nálam, mert kísértetiesen emlékeztetett a tejbepapira, azt meg marhára rühellem (már a középső csopiban furán néztek rám, mert mindenki más szerette, én meg fintorogva távoztam, ugyanis a szagát se bírtam). Na persze a shikraninak teljesen más íze volt - nem meglepő módon amolyan kókuszos -, úgyhogy el is fogyott sec perc alatt.

Nem úgy, mint a jakvajas tea. Jakot sajnos nem sikerült elkapni fejés céljából a Csengery utcában, így sima vaj lett a dologból. Ez még nem is lett volna baj, meg a fekete tea, a cukor, a gyömbér és a tej sem. De a só! Anélkül egész iható valami sült volna ki a dologból, de így... Azt hiszem, én voltam az egyetlen, aki megitta az egész pohárral (műanyagpohárral, merhogy teáscsészéből nem volt elegendő a Maharaja/Himalayában), és büszke is vagyok a teljesítményemre. Viszont utána levezetésnek inkább megittunk Dórival egy mangós vodkát.