Hogyan szívassunk ötödikeseket

Az úgy van, hogy Lóci régi iskolája, ahonnan harmadik után menekültünk, most a központi intézmény a városban, az új suli, ahová azóta is járunk, előbbi tagintézménye.

Nem szívesen politizálok a blogon, de hogy a szar régi suli lett a központ, annak az az oka, hogy az ottani igazgató néni volt a leglelkesebb fideszes a kollégái közül. Mellékszál, a lényeg az, hogy buta szegény. Illetve tulajdonképpen ez is mellékszál, a lényeg az, hogy kitalálták, hogy az összes tagintézményben nagy tanév végi összefoglaló dolgozatokat kell írni mindenféle tantárgyakból. Nem is csak a szokásos matek + szövegértés vonalon haladva, hanem lényegében mindenből. Amolyan vizsgaszerű dolgokról van szó, én asszem.

Ezzel alapból nagy bajom nem lenne, végső soron eddig nem is kérdeztek brutális hülyeségeket, és például azt aláírom, hogy ami matekból volt, igenis kell tudnia annak, aki hatodikba akar menni.

De. Hogy egyáltalán lesz ilyesmi, az valamikor úgy két héttel ezelőtt derült ki, eddig egy árva szó nem esett róla. Hát istenem, olyan jól kitalálták ezt a dolgot, a tagintézményeknek fölösleges előre szólni, a gyerekeknek meg mégfölöslegesebb. Hülye szülő, neked végképp kuss a neved.

Mindezek után a múlt kedden derült ki, hogy a matekot szerdán kell megírni. Jó, megírták. Lócinak nem a szíve csücske ugyan a matek, de ha a szokásos szórakozottságán úrrá lett, akkor nem lehet különösebb gond, ami ehhez kellett, azt tudta.

Hagyján. Szombaton kapok egy iwiwüzenetet (a kutya nem gondolta volna, hogy az iwiwüzeneteknek az életben hasznát veszem) Lóci egyik osztálytársától (merthogy ugye az iwiw hemzseg a tízévesektől), miszerint hétfőn földrajzból is írnak egész éves anyagból. És ez mikor derült ki? A péntek délutáni tanulószobán, baszki. Akit nem sikerült elérni a hétvégén, az ma úgy ment be az iskolába, hogy fingja nem volt róla, mi lesz.

Csavar a történetben, hogy mint ma kiderült, állítólag a földrajztanár is csak pénteken tudta meg, hogy íratnia kell, szóval nem ő a ludas, hanem már megint a barátságos központi intézmény.

Ja, amúgy ma németből is írtak (de azt már egy hete tudtuk). Holnap nyelvtan, csütörtökön biológia. Ha ez nem lenne elég, szerdára a matektanár bepakolt még egy csak úgy dolgozatot magánszorgalomból is, amiről annyit árult el, hogy „XL-es anyagból lesz”.

Mindennek tetejébe senkinek fingja sincs, hogy mi a következménye ezeknek a dolgozatoknak. Ha valakinek ne adj isten, egyes lesz valamelyik, akkor bukik? Vagy be se írják a naplóba, csak úgy lóg a levegőben? Passz.

Még az a jó tényleg, hogy egyrészt nem az apróbetűvel szívatták őket, hanem eddig tényleg lényegi dolgokat kérdeztek, meg hogy Lóci azért ezen dolgok jó részét séróból vágja amúgy is. (Csak nála mindig benne van a pakliban, hogy elfelejt megcsinálni egy feladatot, vagy összekeveri gizikét a gőzekével.)

Egy szó, mint száz, tényleg nem lett volna bajom ezekkel a dolgokkal, ha: szeptemberben szólnak, hogy év végén mi várható; pontosan rögzítik a követelményeket és a következményeket; illetve idejekorán közlik mindenkivel, mi melyik napon lesz.

De tudom, hogy nekem vannak irreális elvárásaim.

Egy pipetta mangóért

Ez az év eddig valahogy úgy alakult, hogy Philippe kivételével az összes Lucullusos vacsorát ki kellett hagynom ezért vagy azért (lemaradtam egy szicíliairól, egy reneszánszról meg egy zsidóról), és őszintén szólva most is erősen filóztam, hogy elmenjek-e, merthogy se időnek, se energiának nem vagyok ébb bővében, hogy finoman fogalmazzak.

Ráadásul ismét andalúz konyhai mágiák vártak ránk, mint egyszer már tavaly nyáron is, akkor pedig bizony, bár minden fantasztikusan finom volt, rendesen éhen maradtunk, úgyhogy fennállt a lehetőség, hogy nagyjából egy pipetta mangóért vonatozom ide-oda. További súlyosbító körülményként egyáltalán senkit nem bírtam elvinni magammal, még Sándor sem ért rá. Aztán mindezek ellenére úgy döntöttem, történjen valami érdekes tyúkszaros kis életemben: elmegyek

Mindezek után az egész úgy kezdődött, hogy a személyvonat lekéste Dombóváron az IC-t, és egy másik személyvonnattal döcögtünk Pestig. No mindegy, ennyi belefért, akár egy pipetta mangóért is.

Vacsorára indulás előtt Sándornál még benyomtam némi pizzát, nehogy elkövessem a tavalyi hibát, és éhesen menjenk molekuláris gasztronómiás meg állítólag Michelin-csillag kategóriájú vacsorára.

Elkéstem rendesen, részben annak a barátságos villamosvezetőnek köszönhetően, aki úgy bezárta az ajtót, hogy már az utolsó leszálló is csak kislisszanni tudott, én meg ottmaradtam bambán a peronon.

Mindegy, azért még az első fogás előtt érkeztem a Bonfini kertbe (aminek a honlapját nem linkelem - majd mondom, miért).

Az első előétel amúgy tempera volt. De esküszöm. Túróczi Gábor szerint amúgy olivaolaj és kakaóvaj keverékét rejtették a fehér tubusok, de teljesen kizárt dolog, hogy ilyen kiszerelésbe ne temperát rakjanak. Mindenesetre rányomtuk a pirítósdarabokra, és tulajdonképpen nem volt rossz.

Második körben egyből hat előétel érkezett egy tányéron, és hát elég kényelmesen elfértek persze. Ezek közül először az instrukcióknak megfelelően az egy kiskanalat megtöltő zöld golyócskákat fogyasztottuk el, amik az aperifitnek számítottak, azt hiszem, merthogy sárgadinnyéből és sherryből készült koktélt molekularizáltak ilyenesre. Végül is érződött is rajta, rendben volt.

Opitmistán hozzáállva a nem olyan jóktól a jobbak felé haladva sorolom tovább. Volt először is olivakeksz, kerek sárga valami, aminek elég vacak íze volt, és valami hihetetlen brutálisan ragadt be az ember fogába, abban a pillanatban, hgoy a szájába tette. Hagyjuk.

Meg volt sherryecetből készült zselékocka, aminek sherryecet íze volt. Szóval savanyú meg minden, de leginkább tök értelmetlen. Viszont nem ragadt az ember fogába, hogy egy pozitív tulajdonságát is kiemeljük.

Az andalúz csirkeegyenleg sáfránnyal című dologból viszont szívesen ettünk volna egy falatkánál többet is az asztalnál helyet foglaló Lóránttal, Attilával, és a társaságba némi késéssel beesett Dórival, akivel most találkoztam ugyan először, de remélem, máskor is jön. Szóval ez a cucc lényegében egy préselve sütött csirkebőrön (ez komoly!) elhelyezett fürjtojást jelentett, és tényleg jöhet máskor is.

A sonkába tekert légies kenyér meg egészen rohadt jó volt, úgy két tucat ilyen darabkát szívesen elropogtattam volna még belőle. Lényegében egy hajszálvékony sonkadarabba tekert kenyérről volna szó, ami attól légies, hogy valami újabb agyas kémiai eljárással (asszem, valahol itt sütöttük el először a részecskegyorsítós poént) eltávolították a teljes belsejét. Könnyű, friss, roppanós, remek. Kérek még. Sokat.

Viszont még ennél is jobb volt a Royal de Foié: libamáj mangóval és borecetredukcióval és spanyol árvácskával (whatever that is - de ezen is jókat poénkodtunk). A mangó ugyan nem egy pipettányi volt, hanem néhány apró kocka és a borecettel együtt nem osztott, nem szorzott, de nem is baj, mert a libamáj isteni volt a mellékelt kitűnő kenyérre kenve (megjegyzem, a kenyérnek valszeg komoly szerepe volt abban, hogy az ember ezúttal nem marad éhes).

Tapasként kecskesajthabszivacsot kaptunk pohárban szardellával és ruccolával. A habszivacs az megintcsak komoly; a kívánt állagot folyékony nitrogénnel érték el, mint tavaly a mojitófagyi esetében, viszont sajnos ezúttal nem előttünk végezték a műveletet, pedig az piszok látványos volt (az elején linkelt korabeli bejegyzésben ott a videó). Akárhogy is, ez a cucc is ízlett, és nem bántuk a kémiai marháskodást.

Viszont ezután jött az este mélypontja sajnos, a szferifikált burgonya tőkehallal és olivabogyóval. A kis rudacskákká alakított, szferifikációval porhanyóssá tett krumplinak még krumpliíze volt, addig oké, de a 65 fokos hőmérsékleten, vákuumban marha sokáig sütött (sou vide) tőkehalat sikerült minden, de minden ízétől megfosztani. Még csak rossz sem volt, akkor legalább emlékezetes lett volna. Ez semmilyen sem volt. Ha nem tudom, hogy hal van a számban, valószínűleg nem találtam volna ki. Mindehez egy illúzióromboló műanyag pipettában (igen, előre eltalátam, volt pipetta, csak nem mangóval) jött olivaolajsűrítmény, amiben Gábor szerint benne volt fél Andalúzia. (Ez esetben szegény andalúzok most nagy szarban vannak, mert megettük alóluk nyilván hőn szeretett szülőföldjüket.) Elismerem, ez tényleg fantasztikus kiegészítője lett volna - egy ennél sokkal jobb ételnek. Főleg ha nem olyan pipettában van, amiből máskor az orromba szoktam csöppenteni.

A másik főétel, a mangalicából készült ibér sonka viszont a túlsó végletet képviselte, ugyanis egyrészt semmi alkímiát nem vetettek be az elkészítésénél, másrészt csodálatos volt (hogy van-e összefüggés, azt nem tudom). Mellé szintén mesés ízű szezámpasztás lencse járt - személy szerint emellé amúgy inkább el tudtam volna képzelni a szferifikál krumplit, de lehet, hogy én vagyok reménytelenül ízlésficamos. Akárhogy is, ezért a fogásért mindenképp érdemes volt elmenni.

Ezután persze csak a desszertek voltak hátra, ezek viszont mind a ketten igen érdekesre sikerültek. Az első tulajdonképpen görögdinnye és ananász volt, de úgy, hogy mindegyiket cukorszirup társaságában vákumba csomagolták, aztán az egész cuccot behajították a részecskegyorsítóba mélyhűtőbe. Itt a hidegtől a pórusok kitágulnak, és a gyümölcs belefetyeli a cukorszirupot, mint Tyson pittbull a gazdi kilöttyent sörét. A végső eredmény persze nem sokban különbözik attól, mintha lehűtött gyümölcsöt megszórnánk cukorral, de azér ez tényleg érdekes és különleges fogás volt - kár, hogy nem jutott belőle több a jéggel teli tálkákba.

A második desszert natúrjoghurtból készült fagylalt volt földieperrel, ami viszont nem kapott cukrot, helyette savanykás borecettel ízesítették. Ez elég furcsán hangzik, és őszintén szólva én nem is voltam odáig érte, de a többieknek ízlett, és ez esetben készséggel elismerem, hogy a hiba az én ízlésemben volt (pedig a sós, kókusztejes banán a legelső Lucullusos vacsorámon nagyon bejött). Mongyuk így sem mondanám, hogy nem volt jó, mert végsősoron dehogynem.

Mindezek után még alkalmam nyílt megkóstolni, milyen a cserszegi fűszeres, amikor Dóri pipettás olajbogyót csöppent bele - annyira nem rossz, mint amilyen gusztustalanul kinéz, például simán el lehetne adni andalúz csodabornak, csak egy tehetséges marketinges kéne hozzá.

A végén Gábor még régóta óvott sherryjét is megosztotta velünk, ami csodásan finom volt amúgy, bár Lórántnak nem ment könnyen a címke lefordítása, csak egy másnapi mélben osztotta meg velem a megoldást. Szerintem egyébként téved, és valójában golyvás fenyőcinkékről volt szó a sherryspalackon, ami állítólag 1925-ből származik, bár ezügyben felmerültek kétségek.

Mindezek után a pincér előbb átvert az italszámlával (ez csak itthon esett le sajna), majd miután adtam egy ötezrest, és mondtam, hogy háromezerből kérek, eltűnt, miután pedig visszajött, a kezembe nyomott ezerötöt, majd mondta, hogy akkor rendben vagyunk. Mondtam, hogy nem. Ezek után az a benyomásunk támadt, hogy a túl sokáig maradó vendégeket bosszúból a kijárat helyett a hadronütköztetőbe terelik egy egyenest Svájcba nyíló ajtón keresztül. Az utolsó kontingens (azok mi voltunk) meg annyira sokáig maradt, hogy még az ajtót is ránk zárták. Na jó, csak kicsit.

Mondjuk a ránkzárást megértem, tényleg rég túlvoltunk a zárásidőn, de azért az átverés hagyott annyi rossz szájízt bennem, hogy a Bonfini kertet nem ajánlanám jó szívvel senkinek.

Mindezek után Dórival, Lóránttal és Gáborral még mászkáltunk egy nagyot az éjszakai Várban, és jót beszélgettünk, érintve az élet nagy kérdéseit a fiatal Indana Jonestól (aki voltaképp Han Solo) a második mozgószabályig.

Szóval mindent egybevéve nem vagyok nagyon oda ezért a molekuláris gasztronómia dologért. Az eddig kevés benyomásom alapján az az érzésem, hogy fontosabb a vegyi anyagokkal meg a mindenfélével való játszadozás, mint az ételek íze. Azért ha úgy hozza a sors, kísérletezem ám még tovább.

És az üreges kenyérért, a libamájért, a kecskesajtért, a mangalicáért meg a desszertekért ez az este is bőven megérte. Meg persze a társaságért, mondani sem kell.

Meg a félrefordításért, amit a Keletiben lőttem, mielőtt hazafelé is megszívatott a MÁV. Megy is mindjárt a leiterjakabra.

Hamuváros

Na most azért nem adtam a posztnak valami kacifántos címet, hogy jól megtalálja a gugli, ha beírják, hogy Hamuváros. Az ugyanis a helyzet, hogy minden nap akadnak néhányan, akik erre a keresőszóra találnak ide hozzám, szóval lehet abban valami, hogy nagy a várakozás a regény után.

Ezúton szeretném hát minden várakozóval közölni: végeztem a Végzet Ereklyéi-nek második kötetével (vagy két hete, amúgy, csak mostanra jutottam el a posztolásig), már a szerkesztőnél jár a cucc, úgyhogy alakul, alakul, csak kábé egy hónapot kell aludni (ha igaz a könyvhetes megjelenés), és kézbe lehet venni.

Amúgy szerettem csinálni. Semmi esetre sem volt nehéz, néha, főleg a párbeszédes részeknél, kés a vajban alapon haladtam előre. Aztán amikor befejeztem, kissé meglepve állapítottam meg, hogy csak 16 ív, valamivel rövidebb, mint a Csontváros. Valahogy az volt a benyomásom, hogy többet dolgoztam vele, de hát az annyi az annyi.

Először mondom a jót: Clare frankó karaktereket meg történeti csavarokat talált ki (oké, ezt-azt úgy nyúlt innen-onnan, de hát rég tudjuk, hogy nincs új a nap alatt, nekem ezzel nincs semmi gondom), úgyhogy - továbbra is fenntartva, hogy nyilván nem én vagyok ezeknek a regényeknek a célközönsége - azt kell mondjam, teljesen élvezhető sorozatról van szó, és őszintén megértem, mit szeret az ezek szerint népes rajongótábor.

Külön tetszik hogy a Végzet Ereklyéi talán még el is terel néhány rajongót mindenféle magasabb irodalmak felé, ugyanis renget utalást tartalmaz a vájtszeműek számára. Mondjuk tiszta mázli, hogy régen sok Dylan Thomast olvastam, mert talán fel sem tűnt volna, ha nem emlékeztem volna rá, hogy a kilencedik fejezet címe (And Death Shall Have No Dominion) bizony a walesi költő egyik leghíresebb versének a címe, ami magyarul Kálnoky László fordításában úgy szól, hogy És nem vesz rajtuk erőt a halál (a második vers a linkelt oldalon).

Innentől persze utánajártam a fejezetcímeknek, és ha már így történt, elmondom, mire jutottam.

A 10. fejezet címe, A Fine And Private Place, Peter S. Beagle regényéről kapta a nevét, ez magyarul Egy csendes zug címen jelent meg, ezért használtam fel én is ezt.

A 11. fejezet címe, Smoke And Steel, Carl Sandburg amerikai költő versére (illetve azonos című kötetére) utal, amely magyarul nem meglepő módon Füst és acél-ként fut, de sajnos nem találtam a neten.

A 12. fejezet címe, The Hostility of Dreams, W.H. Auden és Christopher Isherwood The Dog Beneath the Skin című színdarabjának egy sora, nem találtam magyarul ezt sem.

A 13. fejezet címe, The Host of Rebel Angels, mint annyi minden más a sorozatban, John Milton 17. századi angol költő klasszikus művéből, az Elveszett Paradicsom-ból (Paradise Lost, aki faszán tud angolul, itt van az egész, tök jó, érdemes beleolvasni) származik. Jánosy István fordításában szerepel itt a szóban forgó kifejezés "angyal-pártütők"-ként, ezért választottam én is ezt a magyar változat a 13. fejezt címének.

A Harmadik rész címe, The Day of Wrath, egy nevezetes egyházi ének, ami leginkább latinul ismert, miszerint Dies irae - és mit ád az ég, az egyben az utolsó fejezet címe is.

A 14. fejezet címe Rettenthetetlen lett, ennek viszont semmi köze Mel Gibsonhoz, de egyáltalán, az eredeti nem Braveheart volt, hanem Fearless.

A 15. fejezet címe, The Serpent's Tooth, Shakespeare Lear királyára utal, ahol az első felvonás negyedik színében hangzik el a következő: "How sharper than a serpent's tooth it is to have a thankless child". Azaz Vörösmarty szerint: "Élesben fáj, mit a kígyó foga, hálátlannak tudni gyermekét". (Az "élesben" szót nyilván értsd: "élesebben".)

A 16. fejezet címe, A Stone of the Heart, egy Tom Grimes nevű elég obskúrusnak tűnő író (még Wikipédia szócikk sincs róla) regényéről neveztetett el. A csávót a magyar weben nyomokban sem találni, nyilván én sem hallottam róla sosem.

A 17. fejezet címe, East of Eden, egy lényegesen híresebb regényre utal, legalább is az én időmben az amúgy irodalmi Nobel-díjas John Steinbeckről szerintem esett szó a suliban (vagy csak én olvastam túl sokat). Mondjuk ma már biztos nem említik az irodalomanyagban, feltűnt volna. Akárhogy is, az Édentől keletre talán az Egerek és emberek mellett a legnevezetesebb regénye. Ajánlott olvasmány mindegyik, bár senki nem fogja hülyére röhögni magát rajtuk, az a helyzet. Elvileg amúgy ezt is a Könyvmolyképző adta ki, de a kiadó honlapján nem találtam, úgyhogy itt van hozzá egy Libri-link. (Fentebb a címre kattintva egy könyvismeretetőt találtok.)

A 18. fejezet címe, Darkness Visible, ismét Elveszett Paradicsom-idézet. (Angolosok figyeljék meg a ma már nagyon archaikusnak tűnő szórendet, miszerint hátul van a jelző, pont mint a címben, miszerint Paradise Lost.)

A 19. fejezet címéről, Dies irae, ugyebár fentebb volt szó.

Aztán meg nem bírom magamban tartani azt se, ami zavart. Egyrészt a regény tele van egészen hülye hasonlatokkal, a kedvencem az volt, hogy "Isabelle's smile was like a whispered secret". Na most amikor a huszadik ilyen jön szembe egy oldalon, már simán agyfaszt lehet kapni ám szegény fordítónak. Ugyanez a kategória nálam a túlzásba vitt színezés, főleg, hogy azok a színek nem is változatosak. Jace-nek nemcsak a haja, a szeme és a bőre, de talán még a hasnyálmirigye is aranyszínű, ettől azonban mindegyik képes ezüstösen is villani, de ha jól emlékszem, előfordult, hogy még szürkészöld (!) is keveredett valamelyikbe.

A másik meg, hogy marhára ráfért volna a könyvre egy rendes szerkesztő, mert folyton jönnek az önellentmondások. Előfordult, hogy Isabelle letette a korbácsát, aztán a következő bekezdés elején Isabelle megint letette a korbácsát. Jace odaadja Clarynek a kabátját, aztán három és fél oldallal később elővesz valamit a kabátzsebéből. Jace elkéri Isabelle telefonját, aztán Isabelle megkérdezi Alectől, minek neki a telefon. Én komolyan nem is értem, hogy maradhatnak benn ilyenek egy könyvben. Mindegy, nyilván annyira ügyes gyerek vagyok, hogy fordítás közben a legordítóbb szerkesztési hibákat helyrehoztam, úgyhogy a magyar verzió jobb lesz, mint az eredeti. (Ez itt a szmájli helye, de blogposztba szmájli az milyen má?) UPDATE: úgy néz ki, itt sáros vagyok némi bénázásban, valószínűleg összekevertem a két fiút, mert nemcsak hogy az eredetiben, de még az én fordításomban is tökéletesen stimmel a telefonos dolog, az egyik korbács helyett pedig az irónját teszi le. Ünnepélyesen bocsánatot kérek az érintettektől.

Viszont mindent egybevéve, mondom gyorsan még egyszer, abszolút vannak erényei a sorozatnak. Eddig is szívesen csináltam, és nagyon is van olyan szeglete a lelkemnek, amelyik várja a harmadik részt, az Üvegváros-t. Már itt van a polcon (gyönyörű, nagy, hardback kiadás), de előbb még befejezem a félbehagyott Mielőtt felkötik őket-et, aztán pedig jön a Tolvajok hercege (még akármi is lehet a címe, ez most szó szerint van).

Az Acknowledgments rovat keretében szeretném megköszönni Vikinek a héber szöveget, nagypapámnak, a kaposvári könyvtár legidősebb olvasójának pedig az Elveszett Paradicsom beszerzését.

És örök hálám Mollynak, az egyszemélyes közönségnek az ajándékba kapott saját angol példányokért, és mert mindig meg tudja hozni a kedvemet a Végzet Ereklyéihez.

SVO

Egyetlen gyermekem a szokásos napirenddel ellentétben nem volt itt hét közben, mert eljött látogatóba ex anyukája, és vele töltötte a délutánokat (jóban vagyunk különben meg minden, és az ember nyilván megérti a nagymama unoka iránti vágyát, úgyhogy rendben is volt ez így). Lócinak azért a jelek szerint hiányoztam, mert aztán viszont az anyja elutazott, és péntek este beállított hétvégére, mire úgy ugrott a nyakamba, mintha időtlen idők óta nem látott volna, pedig még hát így is kétszer vittem úszni a héten.

Szóval az jutott eszembe, hogy mennyire szerencsés elvált apuka is vagyok én voltaképpen, Lóci meg mennyire szerencsés elvált szülők gyereke.

De nem is ezért álltam neki írni, hanem a ma reggelért. Lóci ébren volt már, én még félig inkább aludtam, amikor odmászott mellém, megbökött, és aszonta: "Apa, figyelj..." Aztán összeszedve minden tőlem összeszedett, még kezdő angoltudását: "I like my father."

Hádde majdnem megkönnyeztem, komolyan mondom.