Mortális Instrumentumok

Na, akkor elárulom, mi az ördögön dolgozom éppen. Egy Cassandra Clare (ál)nevű néni írta a könyvet, és az a címe, hogy City of Bones. Magyarul persze az lesz belőle, hogy Csontok városa, mer mi más. Súlyosbító körülmény, hogy a regény egy trilógia első kötete, aminek az a címe, hogy Mortal Instruments. Na mongyuk itt már nagyobb gondban vagyok a címmel. Merugyanis az egész cucc mottója egy idézet a Julius Caesar-ból, és bezony ebben szerepel az ominózus két szó. Na most a JC-t eddig kutatásaim szerint kizárólag Vörösmarty fordította magyarra, és a szívás az, hogy kurvára kihagyott minden olyan szókapcsolatot, ami a "mortal instruments" megfelelőjeként mint a trilógia címe szóba jöhetne. Úgyhogy valszeg nekiállok majd Shakespeare-t fordítani. Nem feltétlen a teljes Julius Caesar-t (bár szép feladat lenne), hanem csak ezt a néhány sort.

Hogy egyébként:

I have not slept.
Between the acting of a dreadful thing
And the first motion, all the interim is
Like a phantasma or a hideous dream.
The genius and the mortal instruments
Are then in council, and the state of man,
Like to a little kingdom, suffers then
The nature of an insurrection.

Amúgy meg az egész (már úgy értem, a Mortal Instruments, nem a Julius Caesar) alapvetően tinilányoknak szól egy tinilány főszereplővel, akiről jól kiderül, hogy az anyukája Árnyékvadász volt, amit azt jelenti, hogy mindenféle dimenziókból érkezett rusnya démonokat tett el láb alól, de aztán kavarás volt, és satöbbi meg minden, akit érdekel, majd elolvassa jól.

A lényeg, hogy adott tinilány megtudja magáról, hogy ő tökre nem olyan, mint a többiek, ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy Kovács Juli 11.b remekül tud azonosulni a karakterrel, mert hát persze ő se bánná, ha kiderülne, hogy. (Feltéve persze, hogy Kovács Juli 11.b tud olvasni, ez nem annyira általános manapság, bár szerencsére van rá példa.) Mindenesetre én jó pár csajt tudok a suliban, aki kajálja az efféle könyveket, úgyhogy szerintem meg lehet találni azokat a népeket, akik kapnak az ilyen Harry Potter farvizein evező misztikus valamire.

Plusz korrektül meg van írva a dolog, a stílusa a maga szarkasztikus, finom humorával meg direkt fekszik nekem; ha valami perverzió folytán tinilányoknak akarnék démonos-angyalos-árnyékvadászos-vámpíros-vérfarkasos-izés trilógiát írni, magam is ilyesféle mondatokat szülnék.

Csak mongyuk nem ennyit - főleg, hogy ahogy nézem még negyedik kötet is készül a trilógiához meg íratik a viktoriánus Angliában játszódó előzménytrilógia is. Hát ha ezeket sorjában mind megkapom, keményen meg fogom unni a cuccot, stílus ide, stílus oda.

Ennyire forrón azért nem eszik a démonok se a kását, előbb még sorban áll itten másik két dolog. Róluk majd a maguk idejében, de ők azok:

A. M. Jenkins: Night Road
Joe Abercrombie: The First Law: Book One - The Blade Itself (Ezzel speciel keményen fogok szívni, hosszú, kurva nehéz szöveg - bár úgy tűnik, nem ellenszenves -, és sietnem kell vele. Ráadásul szintén trilógia első kötete.)

Kutyaszálló

Nu, megvannak a kutyákok is. Már megjelentek egy ideje, de most kaptam csak kézhez őket. Végül is ez is jól néz ki a filmből vett borítóval, csak hát a film történetét nemigen érdemes keresni odabent, mert a könyvnek halovány köze nincsen hozzá.

Ahogyan az előzetesből elnézem, a film egy eléggé agyas történet nagyvárossal, árvagyerekekkel, szállodaépülettel, mindenféle vicces szerekezetekkel meg mittoménmikkel. Elég fantasztikus és életszerűtlen történet (ettől még felőlem persze jól is lehet, a Csillagok háborúját sem a hiperrealizmusért szeretjük), miközben a könyv sztorija kis túlzással akár meg is történhetett volna így. Kisváros, családdal együtt költöző gyerekek, a szomszédban álló üres házban kóbor- és szökött kutyák, meg elaltatásra váró kölykök rejtegetése. Happy end nyilván, de hát mi más, tízéveseknek van. Saját tízévesemet még nem sikerült rábeszélnem, de hátha.

Az vicces, hogy a fülszöveget előbb kellett megcsinálnom, mint a könyvet. Ugyanis: volt benn egy ilyen, hogy "bulldale", én meg az első guglitalálat alapján lebullmasztiffoztam jól. Mire a könyv közepén kiderült, hogy bulldogok és airedale terrierek szerelemgyerekeiről van szó. Úgyhogy a fülszövegben bullmasztiff van, holott a könyben szó nincs bullmasztiffokról.

Meg van még a fülszövegben egy McTavish nevű kutya is. No hát a könyvben ő sem szerepel, ugyanis szerkesztéskor átnevezték Macira. Valahol megértem, mert tán tízévesek tényleg könnyebben megbarátkoznak ezzel a névvel (bár akkor én már talán magyarul is valami vezetéknevet választottam volna, és elneveztem volna mondjuk Kovácsnak), de elég fura, hogy máshogy hívják szegényt a borítón, mint odabent. Azér nem baj.

Philippe, a belga

Ott hagytam abba, hogy meggondolom, érdemes lesz-e vonatra szállnom a Lucullus BT következő vacsorája kedvéért. Hogy biztosan ne legyen kérdés, szerveztem még a hétvégére egy rég várt találkozást meg beneveztem egy sf portálos névnapi összajövetelre, és mentem.

Phillippe, a belga a legenda szerint az egyetlen autentikus belga séf Magyarországon, és Lucullusék arra kérték meg, hogy olyan menüsort állítson össze, amelyben részt kapnak vallon, flamand meg belga ételek is (akármit is jelentsen ez utóbbi). Valamint megosztották velünk az anekdotát, miszerint a mester még korábbi, esztergomi étterméből bézbólütővel zavart ki egy vendéget, aki arra vetemedett, hogy rántott húst merészelt rendelni tőle, az ilyen vicces hülyeségek meg mindig még kíváncsibbá teszik az embert.



Azzal kecsegtettek bennünket, hogy ezúttal igazi minőségben lesz részünk - és így volt. Ami persze már a berendezésen látszik. Nekem kívülről tetszett a legjobban különben az étterem, de ez nem jelenti azt, hogy bármi gond lett volna vele belülről, sőt. Iszonyú hangulatos színeket és formákat választottak, a falak, a székek az abroszok egyszerre tűntek színesnek meg vidámnak meg mittomén - és elegánsnak is. Hogy adjunk a részleteknek is, elárulom, hogy a berendezés legjobb elemei szerintem a mosdóban elhelyezett apró vászon kéztörlők voltak, amiket használat után kis fontott kosárba dobott az ember.

No de a lényegre. Egészen pici cipócskák vártak bennünket az asztalnál, és engem, a pékcuccok nagy rajongóját iziben el is varázsoltak. Természetesen mint mindent, a cipókat meg a hozzávaló vajat is maga Philippe készíti a helyszínen.

Aztán jöttek az aperitif falatkák. Kis, talpas pálinkáspohárszerű dologban kaptunk valamiféle csírákat, kagylót, mellette egy jópofa kanálkában egyetlen labdacsnyi halpástétomot. Az egészhez még némi krémleves is járt. Isteninek bizonyult, és tökéletesen megfelelt a célnak: meghozta az ember étvágyát. Túl sokat nem kellett várni a hideg előételre sem, ami kacsamáj mousse volt hagymalekvárral, ardenneki pástétommal, zöldbabsalátával, konfitált kacsazúzával. És muszáj megemlítenem a pirítóst is, aminek egyértelműen érződött az ízén, hogy ugyanabból a tésztából készült, mint a vendégváró cipó.

És minden éppen azt az esztétikai élményt nyújtotta, amit a magamfajta átlagcsávó eddig csak filmekben látott. Ajánlom a képeket, úgy gondoltam, slide show-t rakok fel, úgy több belefér, nem nagyon lenne szívem rostálni.

No, soron következik a meleg előétel, ostende-i tőkehalfilé gombás mártásban, kagylókkal. A pincér szólt, hogy vigyázzunk, mert forró a tányér, mire mindenki megfogta, és az ujját fújkálva állapította meg, hogy a pincér bizony igazat beszélt. Házigazdánk, Gábor időközben eltűnt a földszinti vendégek között felmérni a helyzetet, úgyhogy Sándorral fogtuk magunkat, és feláldozván magunkat a köz oltárán, testvériesen elosztottuk az ő adagját is, nehogymá kárba vesszen. Ja, és életemben először fogtam a kezemben halkést. Hiába, nem vagyok elég szofisztikált.

Aztán jött egy meglepő szorbet apátsági sörből, amit a naív táplálkozó valahogy a desszertek között várt volna - de persze mégis tök jó helyen volt, ahol volt -, és elérkezett a főfogás ideje. Flamand marharagu, brüsszeli stompf, gratinált endívia. Fordított sorrendben: az endívia az a cikóriához hasonlatos növény, a stompfról meg kiderült, hogy káposztás-borsos krumpli, tehát ő volt a köret. Ha a kaja nevébe nem is írták bele, még vörösboros körte is járt hozzá különben. Na és a marharagu maga. Ennyire tökéletes állagú marhát még tuti nem ettem. Éppen annyira volt omlós, amennyire kellett. Igazság szerint én azt csináltam, hogy megettem a stompfot, az endíviát meg a körtét, aztán amikor a marha maradt már csak a tálon, kiélveztem az ízét önmagában.

Az egész vacsorában éppen ez volt a legfantasztikusabb: az ízek elképesztő sokfélesége. Egyetlen tálon öt-hat teljesen különböző ízhatás keveredett egymással hibátlan harmóniában, ami borzasztóan nehéz választás elé állította az embert. Mit mivel? Esküszöm, érdemes lenne még vagy ötször végigenni ezt a menüsort mindig másképpen variálva az egy tálon található ételeket egymással.

Én marha az italokat meg eddig kifelejtettem. Akárhogy is, most már csak a marha mellé kínált Pinot Noir rozét idézném fel, amiért Philippe állítólag egészen Strassbourgig ment el külön a mi tiszteletünkre. Hát tudta, mit csinált, ott volt a legjobb rozék között, amiket eddig ittam (disclaimer: nem vagyok egy nagy borszakértő). Sötét volt, egészen sötét, majdnem vörösbornak mondta volna az ember.

Aztán megnéztük, ahogy Philippe a desszertet készíti, ücsörögtünk egy kicsit a szivarsarokban - föl nem fogom, hogyan lehet bármiféle dohányzással elrontani egy vacsorát, főleg egy ilyet -, majd visszaültünk a helyünkre, és meg is ettük azt a desszertet, ami így szólt: Kriek sabayon, csoki mousse extrém fekete és fehér csokoládéból, vanília fagylaltos ostyakehely. De volt rajta meggy is.

Szóval az van, hogy semmiből sincs sok az ember tányérján, de mindenből pont annyi van, amennyi kell. Én legalábbis ennyi kajával laktam éppen jól anélkül, hogy kellemetlen teltségérzésem lett volna. És éppen ennyi íz volt az, amennyit be tudtam fogadni úgy, hogy mindegyiknek megmaradt bennem a maga markáns karaktere.

Nagyon jó volt a thai kaja a múltkor, és nagyon jó volt Philippe kajája is. A legszebb meg az az egészben, hogy teljesen másért volt jó. Nem hasonlítanám össze, mert ahogy Túróczi Gábor, a Lucullus BT elnöke oly bölcsen mondta, "a csokoládét nem lehet összehasonlítani a fokhagymával", és egyik sem volt jobb, mint a másik, de ha választhatnék, én ezt a menüt enném újra.

Még akkor is, ha Lajostól, aki az asztaltársunk volt, és dolgozott szakácsként írországi Michelin-csillagos étteremben, megtudhattuk azt is, mekkorát szívhatott a konyhán az az ember, aki az uborkából kifaragta a több száz golyócskát, és milyen hibák voltak a menüben szerinte. Mongyuk engem nem zavart egyik biozonyára létező hiba sem, az tuti. Ellenben hagymalekvárt fogok csinálni, mert Lajos elmondta a maga verzióját. (Meg Sándornak egy nyúlreceptet, ami egy sűrűn teleírt A4-es lap két oldalára fért ki, és nem öt perc alatt fog elkészülni, ha.)

Azon meg egyáltalán nem gondolkozom, érdemes-e vonatra ülnöm az áprilisi vacsora miatt. Trinidad és Tobagó következik.

PS. Lizó, nem felejtettelek ám el, de most egyszerűen nem fért bele a hétvégébe a Kutyaszálló-dedikálás. Legközelebb.

Minden félrecsúszott nyakkendőmben.

Dossena revisited

Ez milyen már, hogy van ez a Dossena gyerek, és szerencsétlen egy cselt nem bír megcsinálni, meg a legjobb beadása is elmegy nyóc méterrel a kapu mögé, és az embernek kedve lenne megsimogatni a kopasz buksiját, és azt mondani neki, hogy nem baj, öreg, a tarcsiba cserének azért jó leszel, erre van egy ilyen hét, hogy hátvéd létére kedden berámol egyet a Real Madridnak, aztán ha már úgy belejött, szombaton berámol egyet a Manchester Unitednek is (és utóbbi ráadásul különösen pöpec kis löb volt)?

Akárhogy is, talán ez a két meccs megadja neki azt a lökést, hogy talán bírjon végre egy rendes full backet játszani jövőre, ahogy az elvárható lenne tőle.

És az Old Traffordon még jobban szól a YNWA. Egészen kurva jól.

Aki meg nem ilyen kocaszukolókkal akar szórakozni, hanem egy teljesen igazival és teljesen hülyével, hát az ezt a videót nézze meg. (Sajna nem lehet beilleszteni.)

-

A minap néztük Sándorral milliomodszorra a Tanút. Az ember persze tudja, hogy klasszikussal van dolga, de valahogy az évi rendes megnézések alkalmával újra és újra meg tudok lepődni, hogy a filmnek gyakorlatilag minden egyes mondata mennyire beleitta magát a köztudatba, olyan, mintha elcsépelt mondatokat hallgatánk egymás után - pedig egy frászt, itten annyira sikerült belecsapni a lecsóba, annyira sikerült elmesélni ezt az egész szerencsétlen országot, annyira sikerült megtalálni azokat a magyarokat, akik tudnak és hajlandóak röhögni saját magunkon, hogy azokat a mondatokat bizony ők (mi - mondanám, de hát én már a Tanú-fanek sokadik generációja vagyok) emelték ki a világ egyik legjobb forgatókönyvéből, és ők csépelték el. Vagyis, jobban belegondolva, csépelték egy frászt. Én legalábbis nem untam meg egyiket sem. Még azt sem, hogy "kicsit sárga, kicsit savanyú, de a miénk", pedig csak ma este 82-szer hallottam. De hát az élet nem egy habostorta.

Szóval kábé egy hónapja láttam utoljára a Tanút. És azt hiszem, ma este megint meg kell néznem. Meghalt Bacsó Péter.

Na ne má, Dossena?

Na most lehet, hogy az első gólnál fújni kellett volna kifelé (bár nem biztos), lehet, hogy a másodiknál nem kellett volna tizenegyest fújni (bár lehet, hogy egyedül vagyok vele, de tartom, hogy inkább felkar volt, mint váll, és mozdult a labda felé rendesen).

De az a csapat, amelyiknek egy Dossena gólt rúg, az azt érdemli, hogy úgy zúgjon ki a BL-ből, ahogy a Real kizúgott az imént.

Meg valaki elmagyarázhatná, hogy ha így is lehet focizni, akkor a Middlesbrough ellen miért nem megy ennek mongyuk csak a fele?

Meg kapuslelkem nagyon sajnálja azért Casillast, a magam szintjén jártam már én is itt. Kurva szar érzés ennyire nagyot játszani, és mégis ordasat szívni. (Bár beszedhette volna az elején a Torres-cuccot - mekkora csel volt már - meg a Mascherano-lövést, akkor egy szót nem szólhatott volna neki senki, és most nem kéne a bíróval foglalkozni.)

Meg a YNWA még mindig hátborzongatóan szól, főleg ilyen emelekdett hangulatban.

Köhögés és viabilis izomzat

Totál elszoktam tőle, hogy lázas legyek, péntek este évek óta először dőltem ki komolyabban. Ha belegondolok, meglepő, mert azt gondolnám, hogy emellett a zaklatott élettempó mellett sokkal szarabb az immunrendszerem, és folyton el kéne kapnom minden szart, de hála az égnek, nem így van.

Akárhogy is, ma elvergődtem dokihoz, mert hát hiába gyógyultam meg volna én nélküle is, a táppénzt ugye el kell intézni. Különben komolyan nem vagyok normális, legszívesebben így, lájtos hőemelkedéssel, köhögve, megszólalni képtelenül is elmentem volna dolgozni, csak gáz lett volna összefertőzni mindenkit, meg hát lehet, hogy azért annyira mégse tett volna jót. Haszontalan naplopónak érzem magam ilyenkor, főleg, hogy most fordítani is alig fordítottam. Ehh, mindegy, kiírtak csütörtökig, addig henyélek itthon, valszeg azért rámfér.

Meg ha már ott voltam, megmutattam az MR-eredményt, mert a kardiológushoz hiába mentem vele, a megadott időpontban nem volt a kórházban (úgyis mint fuck). Aszonta a doki, azért vigyem el mindenképp oda is, de ez alapján megmaradok. Mondjuk, magam is sejtettem, mert annyira nem volt latinul. Idéznék:

Jó szisztolés bal kamra funció. Normál végidasztolés végszisztolés bal kamra volumenek, megtartott verővolumen, valamint kissé emelkedett bal kamra izomtömeg. A bal kamra izomzata minden szetmentumában jól mozog. [...] Kontrasztanyag adását követően nem viabilis izomzatot jelző kontraszt halmozás jel nem látható.

Juppí. Sajnos a csuda aranyos nővérke telefonszáma nem volt benne a leletben. Pedig ha ez egy romantikus vígjáték lenne...

Tantóbácsi

És egy lájtosabb poszt még ma éjszakára, ezúttal a pedagóguspálya előnyeiről. Aki nem én vagyok, az mind idén fog éreccségizni nálam. Jóba vagyunk, édesek nagyon.

Na akkor én is elmondom kurtán

Nem nagyon szokott kedvem lenni súlyos dolgokról írásban nyilatkozni, Sándor barátomnak viszont igen. Az ő blogbejegyzéséhez azért hozzászóltam, és gondoltam idemásolom az ottani kurta kommentet. Íme:

Szóval vannak emberek, akik lopnak, csalnak, ölnek, leköpnek, büdösek, gusztustalanok, undorítóak. Vannak, akik meg nem. Napi szinten kezelve a kérdést, teljesen mindegy, hogy ezek között az emberek között milyen arányban vannak a cigányok. Ha a cigányok 99 százaléka ilyen, akkor sem bűnhődhet miattuk a maradék 1 százalék - és nyilván nem a 99 százalék ilyen.

Hogy leképezzem a hétköznapokra. Azt szokták kérdezni, szeretném-e, hogy a gyerekem egy cigány mellett üljön az iskolában. Azt felelem, nem érdekel. Azt szeretném, ha normális, tiszta, becsületes gyerek mellett ülne, akár cigány, akár fehér, akár kanadai favágó és tuszi bkv-ellenőr szerelemgyereke.

Nem kérdés persze, hogy muszáj foglalkozni a cigányokkal kapcsolatos, nagyon is létező problémákkal, de ha azt ordibáljuk folyton, hogy a cigányok ilyenek meg olyanok, és ki kell irtani az összeset (majd cikinek érezvén a saját hülyeségünket, megjegyezzük, hogy azért akad három rendes cigány is valahol), az még annyira se visz bennünket sehova, mint ha homokba dugnánk a fejünket.

Thaijellegű este

Az úgy történt, hogy szóltam Sándor barátomnak, hogy az Expo miatt Pesten leszek, és pénteken nála aludnék, mire ő rávágta, hogy akkor menjek el vele thai vacsorára. Ha már úgy alakult, hogy J, akivel hosszú évek óta először találkoztam volna, nem ért rá, mondtam, hogy megyek, persze, az izgalmas kajákra mindig vevő vagyok.

Szóval a Lucullus BT szervezésében ültünk be a Szobi utcai Parázs Presszóba, ahol mint megtudtunk, a tulajdonos felesége thaiföldi, így igazi autentikus thai kajákra számíthattunk. És nyilván azt is kaptunk: az ételek nagyrészt igen szokatlannak tűntek a keleti kajákhoz azért valamelyest szokott európai ízlelőbimbóknak is.

Akárhogy is. Meglepetés előétellel indítottunk. Tavaszi tekercs volt nem annyira a kínai gyorsbüfék stílusában. A tésztát mintha nagymamám gyúrta volna Nagycenken, a töltelék viszont húsos-gombás-rizstésztás-fűszeres cucc volt, aztán az egészet édes, paradicsomos, kellemesen csípős szószba mártogattuk. Nyami, mintegy.

Aztán jött a két leves. Azon vacilláltunk, melyikkel kezdjük, és a végén a csípős, citromos csirkelevest választottuk (miszerint Tom Yum Kai). Csípett, mint a rossebb, és nagyon finom volt, de bizony másodiknak kellett volna hagyni. Az erős íz túlságosan befolyásolta a következő fogás, a kókusztejes csirkeleves (Tom Ka Kai) élvezetét. Akárhogy is, egyik jobb volt, mint a másik.

A menta mint fűszer nekem valahogy soha nem volt a kedvencem, így a mentás, korianderes sertéssaláta (Naam Tok Muu) annyira nem pengette meg bennem a húrokat, de rossznak semmiképpen nem volt rossz, sőt. Csípett ez is, mint a huzat mindenesetre, de igaz volt rá, ami a többi csípős cuccra is: a keleti csípősség gyorsan múlik, nem égeti utólag az ember száját egyáltalán. Odacsap, aztán mintha ott sem lett volna. Kellemes.

Aztán két curryvel találtuk szembe magunkat, amiket nyugati fogalmaink szerint főételnek neveznénk, de azt mondta a néni, Thaiföldön ehhez úgy állnak hozzá, hogy fogás az fogás, egyik sem fontosabb, mint a többi. Szóval volt a zöld (Kaang Keaw Wan) meg a vörös (Kaang Deang). A vörös bambuszos és nagyon jó, az igazi viszont asszem, a zöld volt padlizsánnal meg bazsalikommal meg nyilván egyéb, azonosítatlanul maradt fűszerekkel. A desszerten kívül (lásd alább) talán ez tűnt a leginkább újdonságnak. Az első falat meglepő, a második izgalmas, a harmadik kellemes, a negyedik finom, az ötödiktől kezdve meg már isteni az egész.

Külön királyság volt a jázmin rizs. Mániám a rizs, utálom a kommersz szarokat. Igazából, sose zavart, ha például összeragadt, de veszettül rühellem, ha száraz és ízetlen. A jázmin rizs állaga tökéletes volt, az íze csodás, akár önmagában is eleszegettem volna.

Aztán még bazsalikomos, csípős tenger gyümölcsei (Pad Krapao Talay) jött, ami viszont akkor csípett, amikor már lecsúszott. Amíg az ember szájában volt, nem is érezte az erejét, de amint eltűnt a nyelőcsőben, a hátrahagyott utóíz már belekapott az ember nyelvébe.

Nahát és a desszert. Először gyümölcszselét hoztak, ami olyannyira nem volt semmilyen, hogy azon filóztunk, egyformán menne hozzá a csokoládé vagy az oldalas is. Hagyjuk. Utána csak érdekességnek hoztak valamit, amit sokan eleve nem is voltak hajlandóak megkóstolni, mások meg az első kanál után eltolták maguktól. Banánkarikák voltak kókusztejben. Enyhén megsózva. Mint a zöld curry, ez is meglepő volt elsőre, mire viszont a saját adagom végére értem, már laza mozdulattal kaptam el Sándor elől az ő tálkáját (amiről aztán kiderült, hogy odaígérte a Lucullus BT édességdivíziója elnökének - mentségemre szolgáljon, hogy nem tudtam).

Bónuszként remek asztaltársaságra is leltünk, aminek még némi Staropramen után az lett a vége, hogy fél háromra értünk haza. Most pedig erősön filozofálok, hogy a következő vacsora elég indok-e rá, hogy csak ezért vonatra üljek. Egyelőre ott tartok, hogy igen.