Negyvenszáz ultimó a hóban

Voltam tegnap a fordítómaffia első közgyűlésén a jó öreg Parázs presszóban (és ha már ott voltam, bedobtam egy thai zöld curryt). Egyébként tök jó volt, szóval abszolút nem bántam meg, hogy mindenféle rusnya havazás ellenére elindultam.

Ehelyütt azonban a szeretett MÁV furcsaságairól szeretnék pár huncut szót szólni.

Tegnap a félkettes ic-vel indultam Pestre, és hát aki járt már a Dombóvár-Bp vonalon, az jól tudja, hogy úgy 20 perc késés alá ezek a vonatok nem szívesen adják, ennyit meg egy tisztességes buliról is illik késni nyilván, úgyhogy megszoktuk szépen lassan. Gondoltam, most a hó miatt rosszabb lett a helyzet, azt mondták Pest körül minden 15-20 percet késik, úgyhogy megsaccoltam, hogy vagy háromnegyed óra lesz belőle legalább, az meg belefér, és elindultam. Az már a vonaton derült ki, hogy a rendkívüli helyzet miatt még helyjegyet sem kellett volna vennem, és majd jól visszaváltják a késés miatt.

Ehhez képest emberemlékezet óta először a félkettes ic percre pontosan begördült a Keletibe. A MÁV becsületére váljék, tartották magukat az ígérethez, és tényleg így is visszaváltották a jegyet.

Nade visszafelé! A 9.45-ös vonatot gondoltam ki magamnak, ami sajnos azt jelentette, hogy mindenképp lemaradok az Ausztrál Open döntőjéről, de úgy volt, hogy délután Lóci is jön (aztán sajna mégse), meg egyébként is össze kellett még raknom három és fél óravázlatot (erről külön poszt holnap). Akárhogy is, ott vigyorogtam a Keletiben fél tízkor, és felnéztem a táblára.

Ahová ki volt írva, hogy a Dráva ic 40 perc késéssel indul. Banyek. Aztán meg az is ki volt írva, hogy Kassáról (mer igazából egy Kassa-Szarajevó viszonylatban közlekedő vasparipáról diskurálnék ennen magammal) 100 perc késéssel ér be. Mivel érkezés és továbbindulás közt menetrendileg tizennyolc perc van, ez ugyebár azt jelentette volna, hogy a vonat egy David Copperfieldet megszégyenítő bűvésztrükkel 42 perccel előbb elindul, mintsem hogy egyáltalán befutna. Persze az információnál egy pillanat alatt kiderült, hogy a 100 perc áll közelebb a valósághoz, amit egy dühöngő ember kivételével az utazni vágyó közönség egész jól viselt, és ifjú párostól, öregnénistől együtt tényleg jókat kacagtunk. Amiben nyilván a látványosan hulló hónak meg a tökéletes fehérségnek is komoly szerepe volt.

Mindeközben érdekes módon a moszkvai vonat összevissza tíz percet késett, és még a zürichi is csak egy órát. Kassa felé úgy látszik, zűrösebb volt a helyzet.

Akárhogy is, hogy ne kelljen fagyoskodni, beültem a Burger Kingbe, ott meleg volt meg lehetett pisilni. És ezen a ponton szeretném megjegyezni, hogy a Keletinél lévő Burger Kingben istenien megy a McDonald's wifije.

Még a második szettet is láttam hát a Live Scoreboardon eldőlni (63 64), mielőtt visszamentem az állomásra. Akkor már 110 percnél járt a jelzés, és az ember kezdte azt sejteni, hogy oké, akkor a 11.45-össel megy inkább, az helyből indul, nem kell megvárni, amíg beér Ököritófülpösről vagy akárhonnan.

Aztán mégsem így lett, valamikor 11.20 körül befutott a 9.45-ös (9.27-kor kellett volna). Fölszálltam hát vidáman, és 11.45-kor el is indultunk (hála a mobilnetnek valahol Kelenföldnél láttam, hogy 63 64 76 - az pedig a 16. Grand Slam). A 11.45-ös meg jött a sarkunkban, talán ha három és fél perccel utánunk futott be Dombóvárra.

Amúgy attól a pillanattól fogva, hogy sínen voltunk, már ment minden, mint a karikacsapás, nem csúszott tovább a vonat egyáltalán. Annyiban még volt mázlink is, hogy a 11.45-ös dombóvári csatlakozása így mindenkinek ideális volt, szóval ott már nem kellett tovább várni.

Enivéj, hazaértem, igazából nem volt gáz. A sárbogárdi kalauzos eset után legalább újabb kalandba hajszolt a MÁV.

Hamuváros, mielőtt felkötik őket

Már egy ideje nyűvöm ugye Joe Abercrombie Első Törvény trilógiájának második kötetét - ha rajtam áll, az lesz a címe, hogy Mielőtt felkötik őket. (Az első kötet, A penge maga remélem, most már hamarosan megjelenik.) Elvileg február vége a szerződés szerinti határidőm, és azt asszem, sikerült is volna tartanom, ha...

Ha nem cuppannak rá csajok tömegei a Csontvárosra. Állítólag annyi folytatást követelő ímél zúdult a Könyvmolyképzőre, hogy úgy döntöttek, előrehozzák az amúgy későbbre tervezett kiadást. Úgyhogy arra kértek, függesszem fel Abercrombie-t, is március végéig gyorsan csináljam meg a Végzet Ereklyéinek következő részét.

Tehát mostantól elég izmos tempóban City of Ashes.

Ha már az első végül Csontváros címen jelent meg, ez nyilván Hamuváros lesz. Mivel az első kötet is barátságos meló volt, feltehetőleg ezzel sem lesz semmi gondom, úgyhogy a változásnak határozottan van pozitív oldala: még egy olyan könyv kerül ki a kezemből, amit marha sokan el fognak olvasni, és az piszok jó érzés. Remek dolog a kirakatokban meg a könyvesboltok díszhelyein látni a cuccot, arról nem is beszélve, hogy a suliban a csajok is megőrülnek érte, és az is jól esik.

Azt hittem, különben, másnak adták a folytatásokat, hogy én az Abercrombie-t csinálhassam, de a jelek szerint enyém mind a két trilógia (mongyuk a Végzet Ereklyéi erősen túlnőni látszik ezen a trilógia dolgon, szeptemberben jelenik meg kint az előzménytrilógia első kötete, és jövőre jön az eredeti sorozat negyedik kötete). Szóval ha minden rendben halad, jó darabig el leszek látva munkával. Ráadásul olyan munkával, amit ezért vagy azért, de tulajdonképpen szívesen csinálok.

A variálás hátulütője persze az, hogy kicsit a polcra kell tennem Abercrombie-t, pedig ő a szívem igazi csücske. Nem baj, azért visszatérek majd hozzá, de addig hiányozni fog. Meg jó lett volna minél hamarabb itt látni a teljes trilógiát a polcomot. Azért ami késik, nem múlik.

A revisited

Már megint ott tartok sajna, hogy ha én még itt posztolgatok is, garantáltan nem lesz meg a napi oldaladagom, úgyhogy az utóbbi időben nem vittem túlzásba, pedig történtek ám mindenféle dolgok.

Kedden voltam tanúskodni a rendőrségen például. Kilencedikben járt az osztályomba A (aztán elment máshová), aki akkor, két évvel ezelőtt jól teherbe esett 15 évesen, de némi kálvária után elment abortuszra, és elvetette a gyereket.

Aztán pár hete csörög a telefonom, és egy igen kellemes női hang közli, hogy a n-i rendőrségről telefonál, és ugye én voltam A osztályfőnöke kilencedikben. Jézus. Kiderült, hogy a lány feljelentette az egykori apukát, és most nyomoznak a férfi ellen testi sértés, személyes szabadság korlátozása meg garázdaság miatt.

Mondta, hogy majd be kéne mennem az itteni rendőrségre tanúvallomást tenni, múlt héten fel is hívtak, kedden be is mentem, és tanúskodtam egy jót egy srácnak, akivel háromszor voltam még az előző suliban osztálykiránduláson (de nem tanítottam, mert németes volt).

Az mongyuk nagyon nem világos, hogy a pasi most is megvan-e még, és most kezdte-e el verni, A-t, vagy még a régi eseményekről van-e szó (de akkor miért most került elő az ügy?). Korabeli jóbarátnője, F szerint a pasi már akkor is verte A-t, nekem mindenesetre nem beszélt róla, és se testileg, se lelkileg nem láttam nyomát rajta, hogy ilyesmi történt volna, pedig elég sokat beszélgettünk akkortájt - én például előbb tudtam a terhességről, mint a szülők.

Annyi biztos, hogy A iszonyatosan naiv volt, ez a pasi volt neki az első, és ezt gondolta szerelemnek. A rákos édesanyja nem tudott igazi támasz lenni, és szegény ezt találta magának helyette. Az volt a benyomásom, hogy anyuka igazából nem is bánta, hogy A talált valakit, és ostobán azt remélte, hogy egy férfi mellett megtalálhatja azt a biztonságot, aminek a megadására ő maga sem érezte képesnek magát.

Nem tudom, mi lesz az ügyből, és mi lesz A-val, de őszintén sajnálom. Tán nem egy észkombájn, de kedves, jó lelkű lány, aki sokkal, de sokkal jobb sorsot érdemelne.

Két döntő

Időrendi sorrendben haladva.

1. Nősténytenisz

Sose voltam lelkes nézője a női tenisznek, merthogy általában nyilvánvaló dögunalom az egész (és fölfoghatatlan, hogy azért a nézőtaszító szarért, amit jó esetben kétharmad annyi pályán töltött idővel jár egy GS-en, mint a férfiak esetében, ugyanannyi pénzdíjat követelnek maguknak), mert hát őszintén, ahol egy Szafina vagy egy Ivanovics vagy egy Jankovics világelső lehet, azt a sportágat nem lehet komolyan venni. Olyan ez, mintha a mongyuk a Villareal amúgy tiszteletreméltó csapata nyerné a BL-t úgy, hogy nem is lenne nála jobbat látni a pályán. Náluk jobbak max a Williamsek, de hát az az ocsmány brutalitást, amit ők tenisznek hívnak, inkább hagyjuk is (és mellé Serena a világ kábé legellenszenvesebb sportolója is egyben).

És akkor előkerült a süllyesztőből ez a két egyszer már visszavonult (de sosem feledett!) belga csaj. Clijsters ugye már megnyerte a US Opent az ősszel, úgyhogy tudtuk, hogy jó, Heninről meg csak sejtettük, hogy annyira ő se felejthette el, mit kell művelni azzal a húrozott micsodával a kezében.

Na most ez a két belga csaj olyat produkált, amit nőktől teniszpályán meg nem mondom, mikor láttam utoljára. Kisakkozott, zseniális labdamenetek egymás után, küzdelem meg izgalom, és még egy kis könnyed röhögés is belefért a döntő szett közepén.

Meg persze azért ne feledkezzünk meg róla, hogy a legszebb dolog, amit női teniszpályán látni az nem Ivanovics, Sarapova vagy Hantuchova bájos pofikája, hanem Henin fonákja. Már persze ha az embert a játék is énekli, nem csak a nők. Én viszont eménytelenül régimódi és romantikus vagyok, és ha teniszről van szó, inkább egy ilyen harmonikus egykezesre csorgatom a nyálam, mint az idomokra. (Más kérdés, hogy ha egy magazin harmadik oldaláról van szó, akkor valszeg kevésbé csigázna fel Henin aktja, de az most speciel tök mindegy.)



És nem elhanyagolandó, hogy egyiküknek sem jutott eszébe, hogy megpróbálja letolni azt a kibaszott sárga labdát a vonalbíró torkán. Még Clijsters sem tanulta el a kolleganőtől, hogyan kell ezt csinálni (hogy erről miért nincs egy kisípolás nélküli videó?), pedig közelről láthatta New Yorkban.

Elvből (majdnem) mindig az egykezes fonáknak drukkolok, úgyhogy most is Henin volt az én emberem, de őszintén? Egy ilyen meccs után mindegy ki nyer.

Különben mekkora a valószínűsége, hogy egy sportág két messze legnézhetőbb figurája egy Belgium méretű országból jöjjön?

2. Kantenisz

Davigyenkó rulez.

Mindig szerettem, és sose értettem, amikor szürkének meg lúzernek bélyegezték. Szürkének sose volt szürke, hihetetlen okosan képes játszani hátulról, és valami felfoghatatlan szögeket üt néha. A lúzerségből talán annyi igaz, hogy képességei alapján bőven belefér a nagy négy közé (sőt, szerintem Murraynél többet tud, és Gyokovics is erősen határeset), mégse nagyon láttuk Grand Slam döntőjében csápolni.

Ellenben ne felejtsük el, hogy a világbajnokról beszélünk. És a dohai győztesről ugyebár, merthogy egészen meglepő meccsen nyomta le délután Nadalt. Hogy Federert elkapta az elődöntőben, az nem nagy wasistdas, fingom nincs, Rogerünk mit keres a teniszpályán, miközben látványosan a pelenkázóban jár az agya (amit persze amúgy megértek, csak akkor miért nem marad otthon?), de nem hiszem, hogy a seggpiszkáló sűrűn kapott volna ki nullra nyert első szett után - hadd ne nézzek utána. Arról nem is beszélve, hogy kétszer adogatott meccslabdánál a második szett tájbrékben, és brékelőnyben volt a döntőszettben.



Davigyenkó meg nem csinált be a gatyába. Most már egy Grand Slamet én megszavaznék neki szívesen. Inkább, mint a se íze, se bűze Murraynek (pedig olyan szívesen drukkolnék egy igazi skótnak, de ez a csávó csak nem hagyja magát) vagy a nem annyira szimpatikus Gyokovicsnak (meg neki már úgyis van egy).

Jaktalanul

Amikor már azt hittük, 2009-re vége, eccer csak megjött a mail, hogy december 30-án nepáli vacsorára várnak bennünket a Himalaya étterembe. Jártunk már itt egyszer - pontosabban a vele egybenőtt Maharajában -, akkor cápát ettünk, ahogy Trinidad és Tobagón készítik. Ráadásul a végén megint a Maharajában kötöttünk ki, ami persze végső soron mindegy. Hangulatos, jól eltalált hely, szívesen végigeszem itt az összes többi himalájai ország menüjét is, ha arról van szó.

Úgy kezdődött, hogy kora délután felszálltam a vonatra, és megállapítottam, hogy a velem szemben meg a folyosó túloldalán ülő srác is Leslie L. Lawrence könyvet olvas. Nos, akkor fogalmam sem volt róla, hogy este egy asztalnál fogok ülni Lőrincz L. Lászlóval. Sajna utoljára valamikor tízéves korom körül olvastam tőle könyvet, de annyira barátságos asztaltársaságnak bizonyultak feleségével, hogy kedvem támadt bepótolni a mulasztásaimat. Tán meg is teszem, csak érnék rá kicsit jobban. Plusz kiderült, hogy földik vagyunk.

Mire ezeket kitárgyaltuk, megérkezett a thupka nevű nepáli tésztaleves. Őszintén szólva semmi különlegeset nem találtam benne, kicsit menzai húsleves hangulata volt - azért ízben és minőségben nyilván nem hasonlítanám össze a dolgokat, meg anyagmennyiségre se, mert ez tele volt hússal.

A levest a mix momo nevű előétel követte, azaz zöldséges és húsos táskácskák kétféle szósszal. A táskák magukban nem voltak nagyon erős ízűek és jellegzetesek, de a mentás és a csilis szósz életre keltette őket. Meg a szokás szerint szórakoztató asztaltársaság is persze. Klári és a férje sajnos ezúttal a szomszéd asztalhoz kerültek, de Lőrincz L. Lászlóékon kívül megint velünk volt Magdi és Manó, Turóczi Gábor (a Lucullus bt lelke), Lóránt és barátja, valamint a Kínával foglalkozó és a Konfuciusz intézetben dolgozó Dóri, akivel most találkoztunk először, de egy nap még kínaiul fogok tanulni tőle.

Mivel ezúttal nem kétmillió fogásos vacsoráról volt szó, izibe megjelent a két főétel: a zöldséges kofta csípős szószban, illetve a csirkehús kesúdiós kókusztejben. Hát mind a kettő mennyei volt. Nekem a zőcséges ízlett még a másiknál is jobban, Sándor meg fordítva volt vele, de akárhogy is: hülyék voltunk, hogy nem kértük el a recepteket, akármelyiket is remek lett volna elkészíteni következő közös főzésünk alkalmával. Azért talán még találkozunk Kukival, az indiai étterem-tulajdonossal, akkor elkérjük tőle. Mint ahogy a mangó chutney receptjét is most szereztük meg - ugyanis hiába ígérte a Trinidad és Tobagó-i vacsora után, sosem küldte el emailben.

Mindehhez köret gyanánt járt kathmandu parkari tulao, azaz pirított basmati rizs gyümölcsökkel és kesúdióval, valamint hagymás naan kenyér, amit a jelek szerint Nepálban kulchának hívnak. Ezek a mindenféle kenyérszerű dolgok persze nekem örök kedvenceim, úgyhogy ebből is jópárat betoltam.

Ennyi idő után Wangnál még az előételekkel sem végeztünk, ezúttal azonban máris jött a desszert. Nem is baj, az után a tobzódás után én legalábbis nem bántam egy könnyebben átlátható menüsort, amiből mindenre emlékszem így utólag is. Na szóval: a desszert shikrani volt, azaz házi joghurt kókusszal és fahéjjal. Kinézetre nem vágódott be nálam, mert kísértetiesen emlékeztetett a tejbepapira, azt meg marhára rühellem (már a középső csopiban furán néztek rám, mert mindenki más szerette, én meg fintorogva távoztam, ugyanis a szagát se bírtam). Na persze a shikraninak teljesen más íze volt - nem meglepő módon amolyan kókuszos -, úgyhogy el is fogyott sec perc alatt.

Nem úgy, mint a jakvajas tea. Jakot sajnos nem sikerült elkapni fejés céljából a Csengery utcában, így sima vaj lett a dologból. Ez még nem is lett volna baj, meg a fekete tea, a cukor, a gyömbér és a tej sem. De a só! Anélkül egész iható valami sült volna ki a dologból, de így... Azt hiszem, én voltam az egyetlen, aki megitta az egész pohárral (műanyagpohárral, merhogy teáscsészéből nem volt elegendő a Maharaja/Himalayában), és büszke is vagyok a teljesítményemre. Viszont utána levezetésnek inkább megittunk Dórival egy mangós vodkát.