Hétéves és száznapos

A Lucullus Bt., kedvenc kajálós társaságom, minden évben Wang mester éttermében tartja a születésnapját. Merthogyugyanis Wang mesternél vacsorázni jó. Nagyon jó. Én tavaly voltam először, amikor is ujgur ételeket ettünk jelentős mennyiségben és hibátlan minőségben, úgyhogy egy pillanatra sem merült fel bennem, hogy az idei (amúgy hetedik) szülinapot esetleg kihagyhatnám valami perverz okból.

Úgyhogy nem hagytam ki, elmentem, és piszok jól tettem, megint frenetikus vacsorát ettünk végig huszonegy fogással. Eleve jó volt az asztaltársaság, mert Sándorunk magával hozta a húgát meg Andit is, de csatlakozott hozzánk Blem meg Zsófi is, nem is beszélve a thaiföldi vacsorán megismert Ágiról, Orsiról és Zoliról, akikkel már akkor is jól telt a két nyelés közti idő. Ezúttal többek között arról próbáltam meggyőzni Zolit, hogy a South Park egyszerűen vacak (a Simpsonszal vagy a Family Guyjal ellentétben), és az amerikai foci se az a nagy hóbelevanc.

Szecsuáni erős-savanyú levessel indítottunk, amiben gomba volt meg zöldségek elsősorban, és igen szívesen mertem volna belőle még egy tányérral, de mire körbeért a középen forgó asztal, bizony elfogyott. Az egyetlen, amit alkalmasint felróhattunk a helynek, ugyanis az volt, hogy tizenkét fős asztalhoz tízemberes adagokat hoztak. De nem rójuk föl, mert a végén aztán simán visszakóstolhattuk a kedvenceket - az a veszély nagyon nem fenyegetett, hgoy bárki is éhen marad a környéken. Sorolnám az első kör ételeit:

• Tavaszi tekercs
• Édes savanyú oldalas.
• Wang féle csülök-roló
• Kou shui feipian（Ökörszív ,nyelv, pacal, marha, zeller stb.）
• Ízletes fafülegomba saláta
• 100 napos tojás zöldpaprikával
• Étvágygerjesztő zeller
• Házi húsos táska

Ha ki kéne választanom a legjobbat, hát nehéz helyzetben lennék.  Na jó, a kou shui feipian. Nem, a fafülegomba. Vagy a tavaszi tekercs. Esetleg bármelyik másik, például a száznapos tojás, amit amúgy három hónapig faszénben meg oltottmészben tárolnak, és ettől nyeri el a szivacsos, puha állagát meg a fekete-zöldes-sárgás színét. Az ember persze név alapján valami gusztustalanságra asszociálna, de egyáltalán nem az. Kifejezetten kellemes ízű, barátságos étel. Nyilván egy Wang-kaliberű igazi szakács kell hozzá, szóval itthon nem szívesen tárolnék kacsatojást faszénben. Miközben ezeket belapátoltuk, valahogy nyugodtabb volt a tempó, mint tavaly, aminek az lehetett az oka, hogy ennek az asztalnak lassabban forgott a közepe, úgyhogy több idő volt lehalászni a pálcikával az éppen kinézett kajadarabot, és a sör vagy a fényképezőgép se gurult messzire, ha véletlenül rossz helyre tettem le.

Egy föld alatti teremben ültünk mi tizenketten, úgyhogy az első kör után úgy szaladtak le értünk, hogy kezdődik a tésztanyújtó-bemutató. Tavaly is volt ugyebár, és igaz, hgoy miután Ágit sikerült az első sorba tuszkolnom, hogy ő is láthasson valamit, most is bambán bámultuk csak mit tud a néni, de a múltkori bácsi szerintem nagyobb király volt, és több mindent is csinált. Most ráadásul valamiért nem is volt akkora a vállalkozókedv a közönség részéről, hogy utánacsinálják. Még én se kaszaboltam a tésztát, mint tavaly.

A fogások közti második közbeeső programként egy kínai néni zenélt nekünk egy kínai hangszeren. Sajnos csak annyit sikerült megjegyeznem, hogy a néninek és a hangszernek a neve nagyon hasonlít egymásra, és mindig össze szokták keverni, de azt már nem tudom, mit kéne összekevernem. Akárhogy is, a kínai zene így helyben elég hangulatos volt, bár valószínűleg nem szeretném órákon át hallgatni. Sajna épp azelőtt kapcsoltam ki a gépet, hogy a néni átcsapott metálba, pedig legszívesebben azt raknám be ide videónak. Azért van helyette másik.

Plusz a kultúrainterface jegyében meghallgattuk A csitári hegyek alatt című közismertet is, amit komolyan érdekes volt egy kínai nő szájából. (Mindig izgi, ahogy egy amúgy akcentussal (vagy alkalmasint sehogy) magyarul beszélő külföldi énekelni kezd - és abban a pillanatban mintha anyanyelvi lenne.) Bár azt nem nagyon értem, miért nem jöttek ki a tűzoltók. Itt meg lehet hallgatni.

Mindezek után visszaszaladtunk a föld alá, és folytattuk a második körrel, miszerint:

• Csirkecomb-darabok illatos omlós kínai gombával
• Pekingi hogymás csirke
• Szecsuáni omlós kacsa
• Sertés ’Shui Zhu’ módra (csípős paprika, zeller, szójababcsíra)
• Wang nagymama steak marhája
• Édes savanyú sült rák
• Szecsuáni zöldbab
• Édesburgunya
• Piritott rizstészta
• Lanzhoui piritott tészta
• Tojásos-zöldséges pirított rizs

Jézusom, mit mondjak? A steak marha, amit salátalevélbe kellett volna tekerni (ha jutott volna mindenkinek salátalevél) kicsit túl szezámos volt nekem, de így is finom, a többi meg totál tökéletes. Még az édesburgonya is (a mélban kapott menü szerint "edésburgonya"), pedig azt többen halnak hitték. Ja, a zöldbabot nem kóstoltam; nem direkt, az valahogy kimaradt a kavalkádban. A személyes kedvencem a rák volt amúgy ezekből, és nem mulasztanám el megemlíteni, hogy még az imént a szemünk láttára gyúrt, és frissen elkészített tésztáknak is egészen zseniális íze volt.

Mindezek után jöttek még darált fekete szezámmaggal töltött tésztagombócok is, amikben a darált fekete szezámmag nem csak kinézetre, de ízre is kísértetiesen emlékeztetett a mákra. Én meg a mák az pedig ugyebár szerelem, úgyhogy ebből is jöhet bármennyi.

Na aztán még volt Lucullus születésnapi ajándékosztás meg offtopic tortácska, amiből lecsempésztünk néhány maradék példányt magunkkal a föld alá. Ahová időközben megérkezett a visszakóstolni való adag a rákból, a tavaszi tekercsből meg a húsos táskából. Szerettünk volna még az istenien csípős ökörbelsőségekből is, de arról időközben lemaradtunk.

Aztán még Vérnyúltól megtudtuk, hogy Wangnak van háromoldalnyi olyan, kínai krikszkrakszokkal írt étlapja, amiről gyakorlatilag semmit nem hajlandó kihozni európaiaknak.

És hazamentünk. És kurva sokat ettünk, de nem voltunk hülyére eltelve, és másnap már szinte éhes voltam. Aztán azért mégsem ettem estig.

Hát itt meg mi a fasz történik? - bődült el az öreg

Még mindig úgy vagyok vele, hogy tök jó, amikor a pénz megjön egy fordításért a bankszámlára, meg hát csak abból lehet kifizetni a számlákat, de az igazi értelmét a dolognak, meg az igazi lökést a folytatáshoz mindig az adja, amikor megkapom a kész könyveket.

Tegnap  reggel 8:11-kor a GLS futára ébresztett, hozta a Tolvajok városá-t meg A penge magá-t.

Mind a kettő egyszerre jelent meg puhafedelűben és keménytáblásban, én meg kértem négy keményet és egy puhát - annyi malőr történt, hogy öt puhát küldtek, de orvoslás már folyamatban, kapok három keménytáblást pluszban. Fergeteges, karácsonyi ajándékokkal hirtelen elkezdtem nagyon jól állni. Mondom, hogy a Könyvmolyképző faszányos cég.

Nem is elsősorban ezért persze, hanem mert ezek a könyvek is marhára rendben vannak.  Szerkesztés, borítók, betűtípus, minden.

A Tolvajok városa igazából még friss dolog, nemrég fejeztem be, úgyhogy egyelőre nem különösebben izgalmas beleolvasni, némi túlzással kívülről tudom minden mondatát.

Ellenben A penge maga tavaly ősszel készült, és miután az első szerkesztő igyekezett elsimítani minden érdességét, a kiadóhoz fordultunk, és az egész átment még egy szerkesztésen, úgyhogy az eredeti tervhez képest egy év késéssel jelent meg. Ami igen jót tett neki amúgy. Visszakapott minden stratégiailag elhelyezett káromkodást (például a címben szereplő, felháborító bulvártechnikával  klikkeket vonzó mondatot), és a második szerkesztő még következetesebbé is tett benne egy-két szóhasználatot, ilyesmit. (Ráadásul a címe se lett Penge és vér, mint az első szerk javasolta, mert szerinte A penge maga nem volt magyaros.)

Szóval most már sokkal nagyobb távolságból olvasom, és szeretem. Találtam ugyan benne csúf szóismétlést (amit még a szerkesztő nyakába se kenhetek, mer csekkoltam, és én voltam személyesen:)), de mindent egybevéve nem haragszom magamra nagyon. Pedig szoktam, sose vagyok elégedett.

Az Első Törvény című trilógia első kötete ugyebár, a harmadik részt hamarost kezdem, a második rész rég kész, már azt is ígérték, hogy januárban megjelenik, meglátjuk. Az én verziómban Miután felkötötték őket a címe, és mivel már így hirdetik, gyanítom így is fog megjelenni, bár a szerk - egy másik - azt javasolta, hogy Az akasztás előtt (ami felőlem oké, bár a névelőt kidobnám).

Akik kíváncsiak egy eredeti hangvételű, mocsok jó fantasyra, a trilógiáról itt olvashatnak, A penge maga pedig itt található a Könyvmolyképző honlapján.

A Tolvajok városa pedig itt.

Izibe vegyétek mind a kettőt. Vagy lehet kuncsorogni a plusz példányaimért (bár nagyrészt elkeltek már, de még van esély).

A differenciált adpozíciós esetjelölés meg én

Kaptam két e-mailt ma délelőtt.  Illetve többet is, de ezek ránézésre furák voltak, először is rég írtak nekem angolul, meg elsőre is látszott hogy nem valami baráttól származik vagy ilyesmi, és nem is meló. Kapásból azt hittem, spamet látok, ami valamiért átment a Gugli szűrőjén, de aztán megnéztem jobban. Hogyaszongya:

In light of your expertise, we have taken the liberty of registering your name in the reviewer database for Linguistics and the Human Sciences.

Szóval ez egy nyelvészeti folyóirat, és arról tájékoztattak, hogy felvettek azoknak az embereknek a listájára, akik cikkeket véleményeznek a számukra. Hű, mondom, hát jó, hogy megcsináltam egy fél doktorit nyelvészetből, de ekkora veszett nagy szakértő sose voltam, hát még most nem vagyok az, jó pár évvel azután,  hogy nyelvész helyett mégis inkább fordító lettem.

Aztán nézem a következő mailt, és még a magyarázat is meglett.

I believe that you would serve as an excellent reviewer of the manuscript, "Prominence Hierarchies and Differential Adpositional Case Marking in Turkic Languages".

Szóval úgy sejtik, kiváló lektora lennék a Prominencia hierarchiák és differenciált adpozíciós esetjelölés a török nyelvekben című leadott anyagnak.

Na most a cím gyanúsan kapcsolódik saját korabeli cikkem címéhez (amiről itt írtam), szóval nem történt tévedés vagy ilyesmi; arról volt szó, hogy mivel magam is publikáltam a témában, hát felkértek.

Aztán bele is olvastam a cikkbe, és az első oldalon rögtön ott vigyorgott a nevem is.  Szóval az ember (a neve nem derült ki sehonnan) fel is használta, amit összehoztam. Ott vagyok a végén a hivatkozások között is, ahogy kell.

Persze nem fogom elvállani a lektorálást, régen volt már ez. El fogom olvasni a cikket, sőt meg is fogom érteni, de ahhoz jelenleg nagyon nem érzem felkészültnek magam, hogy egy komoly szakfolyóirat szintjén véleményt is mondjak róla.

Azért jól esik, hogy eszembe juttatták félbemaradt nyelvészkarrieremet, és ilyenkor mindig sajnálom egy kicsit, hogy nem írtam meg azt a disszertációt.

My Other Hero

Hú, na megvolt még egy My Hero epizód, és ennek kapcsán rájöttem, hogy marhára élvezem, hogy benne lehet a kezem ilyesmiben, és jópofa lesz meghallgatni a végén, hogy magyar szöveg: kg, de én inkább maradnék a könyveknél a jövőben.

Illetve akkor csinálnám szívesen ezeket a szinkrondolgokat, ha valami rabszolga elvégezné helyettem a kulimunkát. A hosszúságok belövésével, a szájraillesztéssel, a pici hangocskák - (köhintés) - beírogatásával hihetetlen mennyiségű idő megy el. Ugyanannyi karakterhez jó kétszer annyi idő kell, mint egy átlagos könyv fordíása közben, az agyam meg teljesen taccsra vágódik a hússzor visszapörgetett dialógusoktól, meg az egyszerre két szöveget hallgatás és lejátszókezelés multitaskingjától.

Pedig hát a My Hero szövege fele olyan nehéz se volt, mint pölö a Tolvajok városa, aztán mégis. Illetve ennél az epizódnál (az előzővel ellentétben) elég masszív kihívásokkal kellett szembenézni, ugyanis volt benne

• vers
• három kínai nyelvjárás
• nyelvművelő kötözködés

A vers 19. századi, nem találtam hozzá ismert magyar fordítást, de hát amúgy sem feltétlen illett volna szájra, úgyhogy. Nem lett volna nagy ügy, de hát ugye úgy kellett stimmelnie a hossznak, hogy még a rím is megmaradjon. Stimmelt, megmaradt.

A kínai nyelvjárásokkal ugye csak annyi a huncutság, hogy fonetikusan bele kell írni a szkriptbe, oszt mivel egy csoffadt kínai nyelvjárás nem sok, annyit se beszélek, ez nem feltétlen egyszerű. Azért nagyon durva sem volt igazából.  Valószínűleg a szinkronszínész fog igazán szívni vele, és kétlem, hogy echte mandarin visszahámozná, miről lehetett szó. (Főleg, hogy nemtom, az eredeti duma mennyire autentikus.)

Nyelvművelő kekeckedésnek először a háttal nem kezdünk mondatot nevezetű címeres ökörséget akartam bevenni, aztán a szaggatott szájmozgás nagyon megfogott, úgyhogy más lett. Meg van egy ikes ige is.

Azért valahol meg rohadtul élveztem, hogy kicsit mást csinálok, és vicces dialógusak írhatok hosszú leíró körmondatok helyett.  És fogok ám még én szinkront vállalni, ha úgy adódik,  főleg ha valamelyik régi kedves brit szitkomomról lesz szó megint.

Csak azért a könyvek maradnak a szívügyeim. Most jelent meg kettő, amint megkapom a példányokat, írok róluk.

Ja, és a Watership Down-ból Nils Holgersson-t csináltam, Alan Titchmarshból meg Jamie Olivert. Ikea nem volt.

Szinkronra fel

Az utóbbi időben erősen halmozom az élvezeteket, merthogy bevállaltam némi tévés melót is. Egy darabig úgy volt, hgoy én fogom fordítani a My Hero című BBC Sitcomot, ami azért érdekes lett volna, merthogy feliratot és hangalámondást csináltam már ugyan, de szinkront sosem, az pedig azért külön műfaj, hiszen nem engedhetem szabadjára magamat, mint máskor, a legfontosabb, hogy ne legyen hosszabb a magyar szöveg, mint az eredeti.

Már meg is kaptam e-mailben a gyorstalpalót, hogy mithogyanmerre, amikor végül horogra akadt egy rutinos szinkronos, és elvállalta a melót, belőlem pedig szerkesztő lett. Jól is van ez így nagyon, mert István szövegein a gyakorlatban is láttam, hogyan kell ezt csinálni. Ráadásul azt hiszem, a fordítás egyszerűen bele se fért volna, így pedig azért sokkal kevesebb időmet viszi el a dolog, ráadásul nem kellett keríteni valakit, aki külön szájra írja az én rutintalankodásomat.

Az egészet igazából azért vállaltam persze, mert régi álmaim egyike, hogy brit sitcomokkal legyen dolgom, ráadásu a My Hero nem is volt ismeretlen, merthogy a BBC Prime-on több szezont is végignéztem belőle sok évvel ezelőtt. Jópofa, amolyan családi sorozat, kedves humorral, semmi durvulós szóvicc vagy hasonlók, ideális kezdet.

Istvánnak heti négy epizódot kell leadnia, ez azt jelenti, hogy heti négyet nézek át. Itt-ott javasolok valami szerintem viccesebb megoldást, meg főleg itt-ott kiszúrok egy-két félrefordítást, ez a dolgom. Egyébként már azt is tudtom, mit nézett be István, ami fölött én faszán elsiklottam véletlenül, és mire két nappal később észrevettem, már késő volt, addigra felmondta a színész. De nem baj, majd ha adásba megy, jól bekülditek a Leiterre, mi meg nem tesszük ki.

Na, mindezek után az történt, hogy a héten István idejébe egyszerűen nem fért bele négy epizód, és megkért, vállaljak be egyet. Én meg hát örömmel, ez ideális kezdet egy szinkronba járatlan fickónak, amilyen én vagyok. Szóval megcsináltam, alapvetően élveztem is, hogy nem hosszú leíró mondatokat fordítok, hanem vicces, pörgő párbeszédet.

Persze itt mások a megoldandó problémák, mert ha valaki azt kérdezi, hgoy "bride or groom", arra aligha írhatom, hogy "menyasszony vagy vőlegény", mert szinkronszínész legyen a talpán, aki megoldja. Akárhogy is, szerintem jól sikerült a dolog, amit meg amatőrködésből elmulasztottam (a szünetek jelölésénél főleg meg ilyen köhintések, krákogások beírásánál), azt István segített javítani.

A sorozatnak Én hősöm lesz a címe; azt sajna nem tudom még, mikortól fogja vetíteni a Comedy Central, bár felteszem, a szombat esti brit blokkba kerül. Az én művem a második sorozat hetedik (uccsó) epizódja lesz, összesítve a 13. Majd szólok, pontosan mikor, ha már tudom.

Jó buli volt, és máskor is szívesen belevágok egy-két ilyenbe alkalmasint, de egyelőre azt hiszem, maradok a könyveknél.

Induljon a bonsai

Úgy kezdődött, hogy a múlt héten valamikor felhívott unokatesóm, hogy a férje, Jani, aki kertész, és bonsaiokkal foglalkozik, kiugrana Hollandiába egy komolyabb szállítmányért a cuccból, és menjek már el vele, merthogy kéne valaki, aki tud külföldiül, és bónusz gyanánt még el is vezetget az út felén. Persze minden hülyeségre hajlandó vagyok, meg ilyesmit még úgyse láttam, úgyhogy mentem.

Ezernégyszáz kilométer oda, meglepő módon ezernégyszáz kilométer vissza. Persze idén már jól megjártam Atént is, ami kábé ennyi volt, csak hát kalandosabb körülmények között, mert akkor időnként úttalan útakon jártunk, most meg felhajtottunk a sztrádára Fonyódnál, és Utrechtnél lehajtottunk róla. Mongyuk ha a GPS-en múlik, szerintem még most is valahol Nagykanizsánál bolyongunk, de több eszünk volt szerencsére. Meg azért, hogy ne legyen egyszerű az élet, az osztrák alpokban faszán belefutottunk egy kis húzós hóba, kilométereken keresztül harminccal döcögtünk közvetlenül a hószóró mögött.

Elindultunk péntek délben, oda is értünk szombat hajnali négyre. Igazán minimális szerencsétlenkedéssel találtunk meg a Lodder Bonsai nevű baszott nagy bonsai lerakatot, amennyit meg szerencsétlenkedtünk, abszolút megérte. Az Utrecht közvetlen közelében lévő Harmelen egy futó pillantás alapján iszonyú szeretnivaló hely klassz házakkal, szűk, barátságos utcákkal és rengeteg csatornával. Mentünk olyan utcán, amelyiknek mind a két oldalán víz folyt - rajta csónakok, kisebb bárkák, kacsák, hattyúk, azonosítatlan víziszárnyasok garmadája.

A világ legkényelmetlenebb furgonjai közé tartozó Mercedes Sprinter komoly előnye, hogy amíg üres, a hátuljában faszán lehet aludni egy hálózsákban (feltéve, hogy jár a motor - odakint kemény hideg volt, a csatornák is befagytak részben). Negyed nyolckor ébredtünk - tök sötét volt, nem hiába kevertünk ilyen messze nyugatra. A sötét miatt, meg mert nemigen láttunk alkalmazottakat érkezni, az embernek az volt a benyomása, hogy sokkal hajnalabb van; aztán befutott egy autó, meg még egy, és még egy, de nem szálltak ki belőlük, csak ültek járó motornál. Akkor jöttünk rá, hogy ezek vevők.

És hogy, hogy nem, reggel nyolckor, amikor végül nyitottak, olyan tömegek álltak a böszme üvegházak előtt, hogy ha nem három teherautóbehajtásra alkalmas nyíláson lehet bejutni, hanem egy szűkebb ajtón, akkor esküszöm egymást taposták volna, mint mifelénk, ha új bálát bontanak a sarki turkálóban. Valahogy ez volt a legszürreálisabb élmény az egész kalandban: hogy bonsaiért ilyen tipródás bír lenni. Persze valami akció volt, azért.

Mi is hoztunk az akciósból is, de alapvetően nem azért mentünk, hanem Jani saját boltjába meg más boltokba hoztunk árut, elsősorban az olcsóbb, itthon könnyebben eladható példányokból, meg egy-két drágábból. Na nem az extrémekből, mert mi ott hagytunk a 300+ bonsaiért 2400 eurót (és féláron kaptunk mindent), de simán volt olyan max. 20 centi magas fa, ami egymaga került volna ennyibe (ha azt hozzuk haza, mehettünk volna a rendes kocsival, és mennyivel kényelmesebb lett volna). Persze az sem volt sehol a mezőny legdrágább darabjához, egy 11 000 euróba fájó példányhoz képest. Tél van, ez meg kültéri példány, úgyhogy levél éppen nem volt rajta, de tényleg gyönyörű fa volt (Jani mondta, milyen fajta, de simán elfelejtettem). És hát végül is hosszú évek belefektetett munkáját kell megfizetni. De hát ez akkor is laza hárommillió forint.

Különben a sokvendéges akciós nap alkalmából ingyé osztogatták a kávét meg a kekszet, Eric, aki intézte a dolgainkat, hulla jó fej volt, ahogy a pénztáros csávó meg a bonsaiok locsolgatásával foglalkozó kertész meg a kávét adagoló alkalmazott is. Azt mondanom sem kell, hogy egytől egyig folyékonyan beszéltek angolul. Mint a bácsi meg a néni is, akikkel kávézás közben beszélgettünk (a néni két éve járt Magyaroroszágon).

Ráment a délelőttünk, mire összeválogattunk mindent, amit hoznunk kellett, de esküszöm, megérte. Nem voltam soha nagy kertész, de olyan szívesen lennék bonsailocsoló ember Harmelenben, hogy na. Fel is vettem karrieropcióim közé (rögtön a jakartai garnihotelportás mellé) arra az esetre, ha tele lesz a tököm a fordítással meg az angoltanítással (utóbbival már többé-kevésbé tele van). Eszméletlen, de öt különböző irdatlan méretű üvegház volt tele növényekkel; szebbekkel, rondábbakkal, kicsikkel, nagyokkal, mindenfélével.  Jó volt új dolgot látni, meg olyasmit, amit máskor sose. Kiszakadni a proverbiális mókuskerékből.

Ha már akció, meg sok vendég, különben volt kiállítás is néhány igazán különleges darabbal. A cserépbe ültetett, mégis virágzó, illetve gyümölcsöket termő cseresznyefák látványa például abszolút prájszlessz volt.

Nadeztán fizettünk, bedobozolták a cuccot, begurultam a népek közé a Merdzsóval, bepakoltunk, és irány haza. Délután háromnegyedkettőkor indultunk, elkerült bennünket hó meg minden, úgyhogy rendesen tudtunk jönni végig, és hajnali négy óra tizenkilenc perckor az egyébként egészen szórakoztatóan hülye GPS azt mondta: "megérkeztél az úticélodhoz, balra". És tényleg.

Legközelebb azért szívesebben mennék olyan autóval, amelyikben valami minimális ergonómiai agymunkát fordítottak az ülés, a kormány és a pedálok egymáshoz való viszonyának megtervezésére, mert kábé darabokban voltam, mire megérkeztem. A sokkal rázósabb, és az utak miatt majd kétszer ilyen hosszú aténi kirándulást sokkal kevesebb fizikai gyötrelemmel sikerült letudni. Az utolsó kilométereken már iszonyatos kínokat okozott nyomni a gázt, annyira fájt a térdem meg az összes pedálnyomó izmom a lábamban (i.e.: az összes izmom a lábamban). Janinak mindeközben a nyaka készült ki.

Ehh, ötre ágyba kerültem, ma délután félháromkor fel is ébredtem, és egy órával később már könyvet meg Celebszemlét fordítottam (utóbbit a társadalom épülésére, írok róla nemsoká).

Jó emberekről

A ma délelőttöt történetesen a kaposvári kórház fülorrgégészetén töltöttem két olasz társaságában, merthogy az itt futkosó harmincöt talján vendégdiákból az egyiknek mikor máskor durrant volna be a füle, mint pont most és itt.  Merthogy van ugye nekünk ez a cserekapcsolatunk, és most éppen rajtuk volt a sor, hogy itt töltsenek egy hetet.

(Persze a cserekapcsolat huszonegy éve alatt nem először jártak ők már a kórházban, és mi is megfordultunk nyáron a latinai balesetin egyik ifjú titánunk erős pityókás állapotban elszakította a bokaszalagját.)

Szóval reggel beestem a suliba, megírattam egy dolgozatot a 9.a-val, és már ülhettem is be a kocsimba minden olasz tanárnők legjófejebbike, Livia és egy kissé fura fejű fiú társaságában. Kicsit fostam, hogy mennyit kell várni, meg hogy néznek majd ránk az EU-s biztosítási kártyával a regisztrációnál, meg tudunk-e egyáltalán parkolni normálisan a várost körülvevő dzsumbujban, de Livia megnyugtatott, hgoy fel van készülve mindenre, mert feléjük semmilyen kórházat nem lehet megúszni sok óránál rövidebb idő alatt, továbbá mázli, ha fél óra alatt egy kilométernél közelebb le lehet parkolni. Na, ehhez képest a parkolás igen sima ügy volt (mongyuk kellett hozzá némi mázli).

Aztán meg mire odaértünk, a suli egyik igen hatékony alkalmazottja lezsírozta az ügyeletes doktornővel, hogy soron kívül fogadja az olasz srácot, úgyhogy még regisztrálnunk sem kellett, miután pedig leültünk a váróban, öt percen belül megjelent egy doktornő, és igen lelkesen megkérdezte, hol van az a bizonyos olasz diák. Láthatólag igen élvezte, hgoy történt valami érdekes, a vizsgálatra gyorsan lehívott valami friss diplomás kolléganőt is, hogy megmutassa, hogyan kell ellátni egy EU-st (hát mongyuk ugyanúgy leginkább).

A kommunkiáció egyébként a következő módszerrel zajlott: doktornő hozzám magyarul, én Liviához angolul, Livia a diákhoz olaszul, a diák Liviához olaszul, Livia hozzám angolul, én a doktornőhöz magyarul. Buli volt.

Aztán kiderült, hogy fülfelszúrásra van szükség, ahhoz meg muszáj volt regisztrálni, úgyhogy gyorsan elintéztem azt is (végül alaptalannak bizonyult a doktornő félelme, hogy borzasztó macerás lesz a papírmunka, semmi különösre nem volt szükség). Ennek kapcsán kiderült, hogy az olasz személyi két vacak papír egy műanyag tokban, és nincsen benne a tulaj anyja neve, valamint születési helye, ellenben ott van a testmagassága, ami azért a szóban forgó tizenhat éves csávónál nem feltétlen stabil adat. Mindegy, megfelelt.

Megvolt az érzéstelenítés, a fülfölszúrás (rohadtul fájt neki, annyira durva volt a genny, hogy az érzéstelenítő nemigen tudott felszívódni), aztán már mehettünk is a gyógyszertárba fájdalomcsillapítóért (ennek kapcsán Liviának megtanítottam a painkiller szót, amit nem ismert) meg fülcseppért. Mire a többiek (akik közben Szennában voltak) nekiláttak az ebédjüknek, mi is odaértünk).

Szóval azt akartam mondani, hogy szokták szidni az egészségügyet, és egészen biztos, hogy van is miért, de ma totál pozitív tapasztalatot sikerült szereznem, és azt hiszem, ők se rosszhírünket viszik haza.

(Mongyuk amúgy se, rettentő jó fej társaság ez a mi testvériskolánk - az egész hetet élvezték, meg én is a velük töltött időt.)

Egerek és emberek

Hogy két fordítás közben elüssem az időt (és hogy valaki fizesse a járulékaimat) a fordítás közti üres órákat azzal töltöm, hogy angolt tanítok egy mezőgazdasági szakközépiskolában.

Mi a mi kis mezőgazdasági szakközépiskolánkban nagyon szeretjük az állatokat. Többnyire. Én speciel egyáltalán nem vagyok oda például a termekben rendszeresen rohangászó egerekért. Mongyuk nem vagyok az a sikongatós, székre ugrálós típus, úgyhogy ennyiben leszarnám, de hát azért nemtom, valahogy mégse normális az, hogy órákon ott kolbászolnak köztünk ezek a rágcsálók; közegészségügyi kockázata is van a legenda szerint meg minden.

Ehhez képest van olyan kolléga, aki szerint egy mezőgazdasági középiskolában nem bántunk állatokat, úgyhogy hagyjuk csak élni szerencsétlen egereket, sőt bíztatja a tanuló ifjúságot, hogy etessék őket.

Azoknak mongyuk nem kell bíztatás, a fiúk lelkesen helyezik el a szendvicsmaradékokat a megfelelő helyekre, aztán elégedetten számolnak be róla, hogy az el is fogyott.
A csúcs a minap volt, amikor az egyik csaj óra közben benyúlt valamiért a földön heverő táskájába, mire egy egér ugrott ki belőle, végigszaladt a karján, majd elspurizott. Ugyanis éppen az uzsonnára hozott kakaóscsigából falatozott odabent.

Lehet, viszek egy macskát.

Tolvajok városa: a film

Panaszkodtam itt a múltkor, hogy Kaposváron nem mutatták be a Tolvajok városát, pedig hát hiába voltam tök régen moziban, ezt mindenképpen meg szerettem volna nézni, ha már a film alapjául szolgáló Chuck Hogan-regény fordítása a lelkemen szárad. Viszont aztán úgy alakult, hogy a Tennis Classics meg az Sfportal szülinap miatt úgyis kedvenc fővárosunkban jártam, úgyhogy Sándorral, Andival meg Junnal fogtuk magunkat, és elmentünk megnézni.

Na most nem szeretnék általános filmművészeti kitekintést tenni, és tartalomismertetővel sem bíbelődnék, inkább azokat a dolgokat szeretném kipécézni, amik a filmet meg a könyvet megkülönböztetik.  (A könyvről ugyebár beszámoltam a fentebb linkelt bejegyzésben, a filmről meg itt ír Sándor nálam sokkal elfogulatlanabbul.)

Először is mindenhol azzal jöttek, hogy Affleck Bostonban nőtt fel, szívügye a város, és mekkora szerepet kap a filmben is. Hát nem igazán kap. A könyv tele van Charlestownnal, Bostonnak azzal a negyedével, ahol állítólag a legtöbb az egy főre eső bankrablás az USA-ban, de a filmben legfeljebb egy-egy halvány utalás esik a helyszínre, voltaképp játszódhatna az egész bármelyik amerikai nagyvárosban. A könyvnek simán elhiszem, hogy valódi helyszíneken játszódik, a filmnek nem hiszek el semmit - és nyilvánvalóan nem is volt a cél a valódi Charlestown szerepeltetése. Ez nálam feltétlen veszteség.

Ami a dramaturgiát illeti, szétszedném a csajos szálat meg a bankrablósdit. Utóbbi volt az, amit Affleck teljesen máshogy zavart le, mint ahogy a könyvben szerpelt. A film eleji rablást, ahol Claire Keesey a képbe került, például egészen más módszerrel hajtották végre - ott pénzszállítók sem szerepeltek -, a középen kitalált autósüldözés helyett pedig a könyvben egy mozi kirablása szerepelt. Ezeknek a változatatásoknak persze nyilvánvalóan a hollywoodi filmek nézőinek kijáró pörgés becsempészése volt az oka - végtére is a közönség egy akciófilmre beülve lövöldözésre is számít meg ilyesmi.  Érdekes amúgy, hogy a mozirablásnál szereplő biztonsági őrök családtagjainak neve meg a lakásuk visszaköszön a végén a baseballstadionban, ahol viszont a könyv szerint nem használták ezt a nyomozós megfélemlítős módszert.

Nekem a filmből az se nagyon jött át különben, hogy mennyire alaposan tervez meg Doug minden egyes rablást, milyen higgadt és megfontolt - mongyuk Jem haverjával ellentétben.

A csajos szálnak egy hangyabokányival több köze volt a könyvhöz. A fő bankrabló, Doug MacRay kicsit többet jár a kirabolt fiókvezető, Claire után, de végül valóban egy mosodában találkoznak, és ott beszélik meg a randit. Persze érthető, hogy kihagynak jeleneteket, hiszen így is több mint kétórás volt a film, de nekem az első randi (egy háztetőn a kivilágított város fölött) elég komoly kulcsjelenetnek tűnt kettejük szerelmének szempontjából ahhoz, hogy ne tűnjön így el a semmiben.

Még inkább zavar Doug és Claire szexjelenete - ugyanis a könyvben nem jutnak el idáig, merthogy amikor Claire behívná magához Dougot, ő inkább visszakozik, és azt mondja magának, csak akkor megy bele a dologba, ha a nő megtudja, mi történt valójában, és tiszta lesz a kép.

És amúgy Claire valóban megsejt valamit, aztán bizonyosságot is szerez - csakhogy nem az FBI-ügynöktől, mint a film szerint, hanem Doug testestársba oltott barátjától, Jemtől, aki rátör éjszaka, hogy megijessze és elriassza mindenféle esetleges vallomástételtől.

Jut eszembe, FBI-ügynök.  Több filmelőzetesben is olvastam szerelmi háromszögről - csakhogy rohadtul nincs ilyen. Ellentétben a könyvvel, ahol Douggal együtt Frawley ügynök is valóban belezúg a nőbe, ai azért igen sokat számít a motivációk szempontjából. Mint ahogy egyébként Doug anonim alkoholistasága is számít bizony sokat, erre viszont legfeljebb utaltak a filmben - akkor már inkább hagyták volna a fenébe.

Más. Azt megértem, hogy hagyták a banda másik két tagját (Gloansyt és Dezt), hiszen mindent valóban nem lehet belezsúfolni egy forgatókönyvbe, viszont valami rejtélyes oknál fogva mégis találtak időt a lakótelepi fickók a könyvben sehol sem található összeverésére meg annak a kifejtésére, hogyan ölte meg Jem annak idején a fickót, aki Dougot akarta kinyírni - Chuck Hogannél ilyen sem volt. Egyébként tarkótetoválás sem volt, és mivel a végén ez semmiféle dramaturgiai szerepet nem kapott, nem értem, miért keverték bele.

A Virágárus és Doug ellentétét viszont keményen szájba rágták nekünk a vásznon, holott a könyvben gyakorlatilag semmilyen korábbi kapcsolatuk nincsen - sem nem ő csinálta ki Doug anyját, és az apját sem dugatta meg a börtönben a vidámfiúkkal. Ellenkezőleg, Doug apja hasonló vezér volt egykoron, és a börtönben is körülötte forog a világ. Ráadásul váratlanul kiderül, hogy 16 hónap múlva szabadul, és az a célja, hogy visszahozza az eljuppisodott Charlestwon régi "dicsőségét", ami persze újabb a normális életre vágyó Dougnak a menekülésre.

Egyébként egy-két kulcsjelenet meg stimmel teljesen - elsősorban Doug, Claire és Jem hármasa az étteremben (mínusz tetkó) meg Frawley 15 centis poénkodása a bárban Kristával, aki bezony éppen úgy nyomja fel a társaságot, mint a filmben.

Feltehetőleg kicsit zavaros voltam. A lényeg, hogy a filmben elvesztek kicsit a szereplők eredeti motivációi, ami engem határozottan zavart.  Ettől még a film simán oké amúgy, jó dramaturgiával, jó képekkel, jó színészekkel, csak valahogy szokás szerint a könyv mégis jobb.  De hát valószínűleg ez azért van, mert a könyv mindig jobb.

Különbe a vége is tök más. Elszpojlerezem, de úgy, hogy itt lesz a lenti bekezdésben fehér betűkkel. Aki kíváncsi, met úgyse olvassa el a könyvet (alapvető hiba), vagy elolvassa, csak le akarja lőni a poént (ez is), csak jelölje ki alant a szöveget, és látni fogja, mi a dörgés.

Odáig stimmel a dolog, hogy, miután lelép a stadinból, Doug lelövi a Virágárust, csakhogy eközben maga is megsebesül. Még elvonszolja magát Claire lakásáig, és éppen amikor Frawley is odaér, az előszobában meghal. Idézek.

"Claire levette a szeméről a kendőt. Mélyen Doug egyre homályosabb szemébe nézett. A kandallóban égő tűz jutott az eszébe, az izzó hamu, ami csak oly sokára hűl ki, miután az utolsó lángnyelv is ellobbant. Jó lett volna tudni, mit látott Doug MacRay, ahogy kialudt a szemében a fény. Jó lett volna tudni, mi hal meg utoljára egy tolvaj szívében."

Rövidülő klasszikusok

A harmadik Tennis Classicsot rendezték idén a Papp László Sportarénában, ami azt jelentette, hogy harmadszor mentem teniszezőket nézni.

Tavalyelőtt négynapos volt a cucc, tavaly kétnapos, idénre meg maradt mindebből egyetlen délután.  Kicsit tartok tőle, mi lesz ebből így jövőre, mindenesetre szombaton az az egy nap nem volt rossz. Tavaly ugye aránytalanul sok volt a bohóckodás, ehhez képest az idei kevesebb teniszező komolyabban vette a dolgát.

Kezdtünk azért egy nem túl komoly párossal, ahol Szávay Fucsoviccsal, Temesvári Andrea meg az örök teniszbohóc Mansour Bahramival állt egy oldalon. Bahrami ezúttal csak félig marháskodta el a dolgot, ami viszont nem jelenti azt, hogy itt valódi teniszmeccs zajlott volna. Persze talán nem is illett volna annyira ide, de azért én egyszer már megnézném Fucsovicsot a valódi tudását is nyújtani. Aki lemaradt volna róla, az ifjú nyíregyházi titán idén olyat csinált, amit magyar fiúk nemigen szoktak: megnyerte a junior egyest Wimbledonban. Valamikor a kilencvenes évek elején például volt egy hasonló gála, ahol az akkor feltörekvő Noszály Akkormégnemolyannagyő Sándor játszott az éppen visszatéréssel próbálkozó Björn Borggal. Egy ilyesféle meccs sokkal érdekesebb lenne, mint egy bohócpáros.

Ugyanazon a korabeli gálán persze volt alkalmam látni egy Ivanisevics-Lendl meccset is, úgyhogy Iván barátunkkal nem most találkoztam először (és két éve Ivanisevicset is láttam még egyszer).

A két igazi meccs semmiféle kívánnivalót nem hagyott maga után. Nem tudom, mennyire volt tudatos, hogy két svéd-cseh bulit hoztak össze, de mindegyik jó ötlet volt. Wilandert és Lendlt persze saját ifjúkorom miatt néztem szívesen, hiszen kicsit rajtuk serdültem teniszbolonddá. Lendlt mondjuk határozottan rühelltem, miután a 84-es Roland Garros-döntőben megverte örök kedvencemet, McEnroe-t. (Mongyuk így visszagondolva, nem tudom, miért volt már akkor is az örök kedvencem, hiszen ez volt az első meccs, amit láttam - 14 évesen, egy apró Junoszty-tévén a Balatonon.) Meg amúgy is olyan rakkolós, izzadságszagú stílusa volt. Persze ez ma már mit sem számított.

Persze Wilander is amolyan visszalapátolós, hihetetlenül labdabiztos, de nem épp kezdeményező teniszező volt, szóval nem a legizgalmasabb stílust találta ki magában, de már akkor iszonyatos szimpatikus fazonnak látszott, amire csak rátette a Europortos kommentátorkodással.

Na, ez a két fickó most láthatólag élvezi a teniszt - aminek a 14 évig ütőt sem fogó Lendl esetében különösen lehet örülni -, és ezzal csak jól jártunk. Érződött a különbség, hogy Wilander végig játékban volt, valószínűleg a kondija is jobb, szóval végül is simán győzött. Szerintem a második szettet is csak azért veszítette el, hogy kicsit többet láthasson a közönség - bár ha így volt, akkor is jól csinálta, mert azt nem lehet mondani, hogy látványosan hagyta volna magát.

Aztán a svéd-cseh Söderling-Berdichhel folytatódott. A maiaknál persze mindig bízom benne, hogy komolyan tolják, és bizony így történt most is. Szóval nem csak azért volt jó ott lenni, mert láttam a világranglista ötödikjét meg hatodikját, az idei Roland Garros- meg wimbledoni döntőst, hanem mert asszem, gyorsabb labdákat láttam, mint valaha korábban. Főleg, hogy azért ez a szőnyeg igen sebes, dörögtek az ászok, némelyiknél a labdát is nehéz volt követni szemmel. Ehhez képest Berdych félelmetesen jól fogadott, szerintem alapvetően ezzel nyerte meg a végén.

A bohócpárosra nem vesztegetnék több szót - Bahrami negyedszerre már nem olyan vicces, ráadásul a mostani társaság nem vette annyira a lapot, mint tavaly meg tavalyelőtt Noah vagy Pat Cash.

A szokásos nyavalygás rovatban meg kell említenem, hogy Gundel Takács Gábor még mindig alpári vásári kikiáltó stílusban ordít a mikrfonba, és az interjúknál továbbra sem kérdez semmi értelmeset, és továbbra sem beszél úgy angolul, ahogy azért egy ilyen szituban illene. Szóval azért nála alkalmasabb ember is akadna a feladatra. Nem is kevés.

Aztán meg olyan helyre szólt a jegyem, ahonnan a VIP-páholyok meg a tévések hosszú darun szállingózó kamerája majdnem teljesen kitakarták az egyik térfelet. Azért persze volt annyi eszem, hogy izibe odébbálltam, és bár elég csordultig volt az Aréna, találtam magamnak faszagányos helyet, ahonnan tökéletes volt minden - kivéve, hogy továbbra is kurva kényelmetlenek a székek.

Nemtom, jövőre hogy lesz, én bírnék megint egy nyolcemberes valódi tornát, eddig bőven az első év sikerült a legjobban, amikor ez volt a felállás.

Fikázós poszt

Na, az éjszaka olyat csináltam, hogy atyavilág, ilyet még eddig soha.

Megkaptam feliratozni az MTV zenei díjkiosztójának egyik felvezető műsorát, aminek kapcsán minimum két dolgot állapítottam meg.

Először is, hogy fingom nincs ezekről a mai mainstream cuccokról. A jelöltek több mint felének például a nevét se hallottam korábban (Plan B, B.O.B, Kings of Leon, pff).

Amelyiknek meg mégis hallottam a nevét, mert nem lehetett nem hallani, annak most láttam életemben először a fejét. Egészen idáig halvány segédfingom nem volt róla, hogy Lady Gaga falubolondjának öltözött a jelmezbálon, Eminem úgy néz ki, ahogy, Katie Perrynek bociszemei vannak, sőt ad abszurdum, azt sem tudtam, hogy Rihanna fekete. Azt is csak sejtettem, hogy Justin Bieber még ovis, de azért az ő feje jól jött, mert bedobhattam a közösbe a séróbáró kifejezést.

Ami mongyuk jobban zavart ezügyben, hogy mennyire szar az ez az egész.

Rockzenét azért alapvetően mégiscsak sokat hallgattam az elmúlt harminc évben, de még azok se tetszenek. Van a Muse meg ez a Kings of Leon, meg a 30 Seconds to Mars (annak is csak a kretén Sziget-reklámban hallottam eddig a nevét), meg még egy, amire most nem emlékszem. Persze csak fél számokat hallottam tőlük, mert annyit vágtak be a műsorba, de direkt belehallgattam egy-két másikba a YouTube-on, hogy csekkoljam a dolgot, és sajnos igazam volt. Tökéletesen semmilyen mind.

Az ötödik jelölt, bizonyos Ozzy Osbourne neve már ismerősen hangzott, de megjegyzem, ez a Scream című utolsó lemez neki sem éppen pályafutása csúcsa.

Azért, hogy egy zenéről posztban zene is legyen, berakok egy Ozzy-számot a régi szép időkből, nehogy Katie Perryt kelljen.

Különösen szánalmasnak mongyuk azt találom, hogy ezek a cuccok mennyire ugyanarra a sablonra épülnek. A fent említett nénik például előszeretettel nyilatkoztak szerény feliratozásomban arról, hogy mennyire az egyéniségüket fejezik ki meg minden, oszt közbe csont ugyanazt csinálja az összes, simán felcserélhetők egymással. Egyszerűen érdektelen.

Félreértés ne essék, nem az, hogy nekem nem tetszik, az legyen az én bajom. Egy csomó minden van, ami nekem nem tetszik, de bármikor készséggel elismerem, hogy jó. De ezek egyszerűen semmilyenek. Gagyik.

Nem tudom, mikor fog menni az MTV-n az adás, és a magyar szöveg természetesen felemelő lesz, de egyébként nem feltétlen ajánlom megtekintésre.

Fikázás over.

Tolvajok városa: nem a film

Azért ha leadok egy könyvet, szoktam írni róla, de annyi minden mással együtt most ez is elmaradt kissé. Pótolom gyorsan. Ha az orosz vacsorát már nem is sikerül, legalább ezt.

Az apropót az egészhez az adja, hogy dicsekedhetek kicsit, mert most fejezte be a szerkesztést a kiadó vezetője személyesen, és azt mondta, "[n]agyon tetszett a fordítás, alig tudtam belenyúlni". És ahogy végigfutottam, meg a néhány kérdésére válaszoltam, tényleg alig van belejavítva, ami tőle jó, mert amúgy alapos munkát végez. (A legutóbbi szerkesztőm is alig nyúlt bele, de neki sikerült bennehagynia egy-két hibát is,  a tücsök rúgja meg.)

A könyv egyébként Chuck Hogan bostoni illetőségű író Prince of Thieves című regénye, amit Ben Géza Afflecknek sikerült filmmé fúrnifaragnia. A trélert nemrég posztoltam is. A moziművészeti csimborasszó amúgy eredetiben a The Town címet kapta, nálunk meg Tolvajok városa lett belőle, ami azért érdekes, mert ugye így a Könyvmolyképzőnek sem volt választása a könyv címét illetően, márpedig ezen a címen már jelent meg regény Magyarországon.

Nadeszóval azt akarom mondani, hogy külön örülök a szerkesztői jószónak, mert eszetlen sok melóm feküdt ebben a könyben. Huszonegy ív suli mellett, valamivel kevesebb mint két hónap alatt amúgy sem kevés, de ennyit talán még sosem szívtam szöveggel. Vagyis ez talán nem igaz, de ilyen módon nem. Önmagában nem szokott gond lenni, ha sok szlenggel találkozom, arra van az Urban Dictionary meg egyáltalán a Google. Ezúttal azonban többször előfordult, hogy egy kifejezésre egyetlen találat volt: maga a könyv a Google Bookson.

A linkelt oldal sajnos csak egy kurta előnézet, a könyvet magát pedig ugyebár vissza kellett küldenem a kiadónak, különben szívesen idéznék is egy-két példát, amikor leginkább tippeléssel hoztam létre a magyar mondatot - gondosan ügyelve természetesen, hogy koherens legyen a szöveg. Sajna arra sem emlékszem, mi lett az, amiből végül piszoárt csináltam, pedig egyetlen pillanatig sem voltam biztos a dolgomban, csak valahogy annak volt értelme.

És akkor a Jennifer's Convertible-t még nem is említettem! A könyv csordultig van bostoni konzum- és kulturális utalásokkal. Az élvezetbe amúgy valószínűleg nem rondít bele, hogy a magyar olvasó sok mindennel nincs tisztában, nekem meg kitűnő szórakozás volt a Google Mapsen követni, merre járunk éppen a városban. A nyitójelenetben például ezt a bankfiókot raboltuk ki.

Menet közben leveleztem a Magyar Baseballszövetséggel is némely szakkifejezéseket illetően, sőt az anonim alkoholistáknak is írtam, de ők nem válaszoltak. A kínálkozó poénokat engedelmetekkel most nem sütném el.

Ami pedig a lényeget illeti. Hogy jó-e a könyv? Hát rosseb tudja. Annyi biztos, hogy nem valamiféle pergő, akciódus szuperkrimire kell számítani, inkább egy történetre arról, mi megy végbe a bankrablóban, az FBI-ügynökben meg a kettejük között rekedt nőben, és az őket körülvevő valóságban. Ha a bankrabló fejlődésregényeként olvassuk, egészen érdekes is lehet - bár benne van egy kicsit az amerikai egyszerűség, szóval nyilván nem egy Dosztojevszkij, de hát nyilván nem is arra számítunk.

Ha viszont abból indulunk ki, hogy a történet a karakterek köré épül, nekem borzasztóan hiányzott a nő alaposabb rajza. Szóval van ez a maca, aki egy bankfiókot vezet, és a rablás után rögvest bolondulni kezd érte a bankrabló is meg az ügyben nyomozó FBI-ügynök is. Oké, egy alapvetően realista regényben is lehet ilyen, de borzasztóan zavart, hogy egy pillanatra sem derült ki, miért. Semmi olyasmit nem sikerült beleírni a szereplőbe, ami ezt érthetővé tette volna. Az a némi kis sebezhetőség, ami a személyisége lényeg lett, ehhez nekem nagyon nem volt elég.

Valahogy mintha ez a karakter kevéssé érdekelte volna az írót. Az első randis fejezetben például gyakorlatilag nem szerepel a neve, csak she, she, she.  Persze ezen magyarul segítettem - ha nem akartam volna is muszáj lett volna -, úgyhogy nem lesz olyan látványos.

A sztori vége meg kissé giccses, de azért jó, azt választotta, amit választania kellett, hogy feloldja a normál krimikhez képest meglévő komoly ellentmondást: az olvasó a bűnöző figurájával azonosul, a nyomozót pedig kissé ellenszenvesnek találja.

Ezzel pedig vissza is kanyarodtunk a filmhez, merthogy annak rohadtul nem ugyanaz a vége, Gézánknak sikerült egy sokkal szarabbat előállítania. Érdekes, de az a második olyan regényem (A Legenda vagyok után), aminek készült filmváltozata, és eddig kettőből kettőben iszonyat gagyi a film vége a könyvhöz képest. (A különbség, hgoy a Legenda vagyok vége zseniális (aki csak a filmet látta, azonnal olvassa el a regényt!), a Tolvajok városá-é meg csak jó.)

Apropó film. Október 21-én volt a magyarországi bemutató, gondoltam, el is megyek jól. Nézem, nézem a moziműsort, hát Kaposváron csesznek játszani. Egyelőre, gondolom, később csak ideér egy kópia, de akkor is bosszantó. A torrentezés nyilván csúnya dolog nagyon, de csak leszedtem egy példányt (természetesen lehánytam magam, de az a szerzői jogvédő, aki szerint ez jelen esetben nem volt tisztességes, kapja be), ami mongyuk ilyen mozis kamerás felvétel volt, annyira szer, hogy meg sem néztem, csak a végébe lestem bele kíváncsiságból az ismert eredménnyel.

Megvenni természetesen.

Spock katartikus szakálláról

És akkor most nekiállok pótolni mindazt, amit az elmúlt egy hónapban nem bírtam megírni, mert úgy nagyjából hajnali háromig voltam általában elfoglalva kedvenc charlestowni bankrablóimmal. Már amikor nem vettem ki magamnak szabadnapot.

Szeptember 28-án például szabadnapot vettem ki magamnak, és Spock's Beard koncertre mentem az A38 állóhajóra. Nem vagyok egy nagy koncertjáró amúgy, sok olyasmit is kihagytam, amihez amúgy kedvem lett volna, tán ez a vidéken lakás egyik hátránya. Persze vacsorákra azért mindig elindulok, meg ki tudja még mire, a koncertekkel viszont az van, hogy nemigen akad társaságom hozzá, de hát így jár az, aki folyton mindenféle rétegzenéket hallgat britniszpírsz helyett.

Azért van nekem Tamás barátom, akivel most már jó sok éve focizunk együtt, és ugyanúgy progrock megszállott, mint magam, ráadásul zenéstársai, meg egyikük húga, Judit is beszálltak a buliba, úgyhogy ötünkkel kellemesen megtelt a Szuzuki. Nem mellékes körülmény, hogy a társaság egészen remeknek bizonyult, amin még az se rontott picit se, hogy egyedül én mint autótulajdonos és sofőr maradtam végig józan.

A világ pedig annyira kicsi, hogy a helyszínen még Adeptussal mag Annatarral is összefutottam, akik maguk is megírták a dolgot még azon frissiben, szerintem inkább őket érdemes elolvasni. 

Előzenekarként az Enochian Theory nevű, számomra eddig ismeretlen háromfős társulat tolta. Róluk erősen megoszlottak a vélemények utólag. Magam annyira nem voltam oda értük, de azért rossznak sem találtam őket egyáltalán, itthon utólag meghallgatva a legújabb lemezüket (George bácsi küldte Portsmouthból természetesen) viszont kifejezetten szerethetőnek gondolom a cuccot. Élőben tán nem szóltak olyan jól, az (oké, nem túl fergeteges) énekhang például alig hallatszott. Aztán viszont az jött, hogy:



És bizony a lényegnél, a Spock's Beardnél már egyáltalán nem lehetett a hangzásra panaszkodni. A szűk színpadon felsorakoztattak két teljes dobfelszerelést, vagy hat billentyűs dolgot meg egy rakat gitárt és mikrofont. Ezek aztán mind rendesen hangosítva is voltak, sokkal mesésebben szólt a cucc, mint remélni mertem.

Vannak, akik szerint a Spock's Beard addig volt az igazi, amíg köztük volt (a később zeneileg fantasztikus, bár az én ízlésemnek szövegileg szinte elviselhetetlenül ájtatos keresztény szólóalbumokat produkáló) Neal Morse is, de nemtom, én a későbbi lemezekért is odáig vagyok. A legújabbért, az X (márminthogy ez a tizedik) címűért meg aztán végképp. Spock's Beard szűzek a MySpace-en hallgathatnak bele a videókon túl is. Ez itt például A császár ruhája.



A koncert első részében éppen ezt az új lemezt játszották el az elejétől a végéig (kivéve az amúgy csak bonus track Their Names Escape Me-t). A fantasztikus az, hogy ezt a hihetetlenül összetett, tempó- és hangulatváltásokkal teli negyedórás dalokból álló anyagot úgy adták le, hogy nyoma nem hallatszott csúszásoknak, bökkenőknek, semminek. Egyszer nem stimmelt csak valami Nick D'Virgilio billentyűivel, akkor odaszaladt a hihetlen fazon Ryo Okumoto cuccához, bebújt a kis japán hóna alá, és ott nyomta le a rá kiosztott három billentyűt.



D'Virgilio amúgy elképesztő. Énekel, aztán az instrumentális részeknél rohan hátra a dobokhoz (hiszen gyárilag ugye ő dobol a lemezeken, csak a turnékra hozzák magukkal Jimmy Keegant), de itt-ott a kanyarban gitározik meg billentyűzik is kicsit. Mindezt hibátlanul. Okumoto is könnyed csuklóval billentyűzik, ha kell, hogy aztán gond nélkül váltson a húzósabb témákra, és a show kedvéért meg is mássza a hangszerét. Komolyan nem tudom felfogni, miért nem vittem magammal a fényképezőgépem. Ne feledkezzünk meg azért ám Dave Meros basszusgitárosról meg a meglepően vicces arc Alan Morse-ról (Neal tesója) sem a szólógitárjával meg a narancssárga koponyákkal díszített ingével (megtekinthető a Man Behind The Curtain akkusztikus változatában).

Az X élő verziója után D'Virgilio és Keegan páros dobszólót vágott le, aztán fordított időrendben következtek számok régi lemezekről. Elhangzott az On a Perfect Day, a zúzós Surfing Down the Avalanche, a mindenkitől összehangolt vokálprodukciót igénylő mesés Thoughts és a világ egyik legnagyszerűbb dala, a Doorway (ehhez sajnos nincs koncertvideó), hogy aztán ráadásként meghallgathassuk az éteri szépségű June-t is.



El lettünk varázsolva rendesen. Zseniális zenészek borzasztóan komoly kompozícióit hallgattuk borzasztó magas színvonalon előadva. Amúgy lehettünk talán háromszázan maximum. Egyfelől tök jó lenne, ha az ilyen igazi zenék töltenék meg a stadionokat, másfelől viszont egészen faszagányos volt centikről látni D'Virgilio arcát, Morse ingét, Okumoto őrült fejét.

Jártak már itt 2007-ben is, talán jönnek még később. Ha jönnek, én is megyek, az hótziher.

(Azért kicsit sajnálom, hogy Ozzy több szempontból sem fért bele egy hétre rá. Ő másért lett volna jó.)

Al Pacino kis barátja meg én (utánközlés)

Megírtam tegnap a Leiterre, minő izglamakba futottam munka közben, és mivel sajnos saját kis blogom az időhiány áldozatául esik az utóbbi időben, úgy gondoltam, ide is bekopizom a cuccot, ne legyen már akkora a sivárság errefelé. (A kopizott részben valamiért nem látszanak a linkek, de ott vannak és működnek azért).

Az úgy volt, hogy tegnap éppen félrefordítottam, amikor egyszer csak kedvenc bűnözőm helyénvalónak találta egy mozi kirablása közben szétlőni az előcsarnokban található kartonfigurákat, mindegyiknek a fejéhez vágva valamelyik klasszikus idézetét. Bruce Willis kapott egy "yippie kay yay, motherfuckers!"-t, és rögtön hasznát láttam a blognak, mert a linkelt bejegyzés segítségével komoly utánajárást spóroltam meg.

A nehéz pillanat akkor jott, amikor Al Pacino kartonfeje a "Say hello to my leetle friend" kiáltás kíséretében lett szétdurrantva. Az könnyedén kideríthető, hogy az idézet a Sebhelyesarcú-ból van, úgyhogy elkezdtem keresni a filmet magyarul. Találtam hozzá feliratot, ami subrip, tehát elvileg a DVD-ről van. Ott a következő mondat szerepel: "Búcsúzz el a kis barátaidtól!" Ez ugye nyilvánvaló marhaság, hiszen a "say hello" az ippeg az ellentéte a "búcsúzz el"-nek. A szituból egyértelmű, hogy a "my friend" az a fegyver, és őt kéne üdvözölniük az Al Pacinóra támadóknak. Félrefordítás numero uno. Ezzel legfeljebb annyi gondom van, hogy azért végsősoron nem lehetek biztos benne, hogy nem valami amatőrfordítást vadásztam-e le. Amennyiben így van, természetesen a dolog tárgytalan, hiszen ilyenekre nem vadászunk.

Gondoltam hát egyet, és megkérdeztem lelkes Facebookos rajongótáborunkat, megvan-e valakinek a film otthon szinkronizálva. És megvolt, így hát megtudtam, mi szerepel a szinkronizált verzióban ezen a helyen. Hát ez: "Isten hozott benneteket!". Ennek persze már annyira semmi köze az eredetihez, hogy erről rögtön eszembe jutott Louis, aki legalább olyan szentimentális, mint én.

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy egy másik forrás szerint ez amondat úgy van a kérdéses jelenetben, hogy "Köszönj a kis barátomnak!", ami viszont már stimmel, csakhogy az illető nem látta személyesen a filmet.

Akárhogy is, sok választásom nem volt, mégse lehet szétlőni egy kartonfigurát azzal a dumával, hgoy "Isten hozott benneteket!".

Úgyhogy azt írtam, "Köszönj a kis barátomnak!", ti meg küldjétek be nyugodtan majd, ha úgy gondoljátok.

Fahéjas csülök & co.

A legeslegelső Lucullus Bt-s vacsorám egy thai cucc volt még tavaly februárban, most meg eljött az ideje, hogy megint thaiföldi ételeket kóstolnunk. Az első és legnehezebb feladatom ezzel kapcsolatban, hogy sikerüljön elkerülnöm a thaijellegű rémes szóvicceket, a tavalyi bejegyzés címe éppen elég volt.

Ezúttal egy kicsit elegánsabb helyre, a Bangkok Thai Étterembe mentünk, ahol a thai főnök és a thai szakács is szólt néhány kerékbetört, de kedélyes angol szót. Utóbbitól megtudtuk, hogy a menü különböző darabjai Thaiföld különböző szegleteiből származnak, úgyhogy az egész országot alkalmunk nyílt végigenni. Persze jegyzetelhettem volna, és akkor most konkrétumokkal is tudnék szolgálni.

Akárhogy is, mesés előételekkel kezdtünk. Volt tavaszi tekercs édes-csípős mogyorószósszal (kaeng massamann) és rákpogácsa korianderes chiliszósszal (thod man kung). Persze a szószokat össze-vissza raktuk mindenre - részben mert kíváncsian vagyunk, részben mert sajnos részletesebb magyarázat ezúttal nem tartozott a kajákhoz, pedig engem érdekelt volna. Én a szószokkal való kísérletezést annyira túlzásba vittem, hogy még a terítőre meg a kezemre is borítottam egy adagot, és mivel olyan sűrűn voltunk, hogy macerás lett volna kikászálódni a mosdóra, igen hosszasan voltam kénytelen nyalogatni az ujjaimat. Mongyuk a szósz annyira finom volt, hogy belefért.

Az előételhez amúgy tartozott még egy finom zöld papayasaláta (nom tam) meg egy savanyú halleves naphalból (kaeng-som pla - ezek a nevek nem vagyok benne biztos, hogy nem klingon nyelven vannak). A halleves nem épp bizalomgerjesztő szaga ellenére valóban kellemesen savanyú volt, és miután a kikészített chilipaprikából beleraktunk egy keveset, ölég brutálisan le is izzadtunk tőle.

Kivételesen talán nem laktunk teljesen jól az előételekkel, úgyhogy lelkesen vártuk a főételeket. Ezekkel kapcsolatban van egy jó meg egy rossz hírem. Kezdem a rosszal, az a kevésbé fontos, és essünk túl rajta: marha gyorsan jöttek-mentek a kaják, néha győztük kapkodni a fejünket. Igazából sokkal jobb lett volna lassabban és tudatosabban kóstolgatni a cuccokat.

A jó hír ugyanis az, hogy minden iszonyat finom volt. Minden, úgy mint:

• sertéscsülök gyömbéres szószban (mu pa lo)
• mogyorós-currys bárány burgonyával (kaeng massamann)
• kókusztejes-chilis kacsamell licsivel (kaeng phed ped)
• fűszeres darált csirkehússaláta korianderrel, mentával, gyöngyhagymával és chilivel (larb kay)
• rizstészta marhahússal sütve borssal, osztrigaszósszal (phad seau yaou)
• sült zöldségek fokhagymaszósszal
• meg köretnek főtt jázminrizs és tojásos sült rizs

A sertéscsülök ízéhez a gyömbéren kívül nagyon határozottan hozzájárult a fahéj, és bármilyen meglepően is hangzik esetleg ez a kombináció, egészen mesés végeredmény született. Kicsit bosszant, hogy nem kértük el a receptet, igen jó lenne reprodukálni a dolgot (és sajna a mu pa lo guglikereséssel se megyek semmire).

Nem igazán bírom eldönteni, hogy ez, vagy a bárány volt a vacsora csúcsa, mindenesetre az sem ízlett kevésbé. És a kacsamell se volt sokkal mögöttük.

A marhahúsos rizstészta egész csúnya volt első látásra, de csak meg kellett kóstolni, és máris nem volt semmi baj ezzel se, még egy kaja, amit szívesen megennék máskor is, csak kértük volna el a receptet.

Persze eddigre már nagyjából tele voltunk (Judit mellettem például csinos adagba rendezte mindazt, amit nem tudott már megkóstolni se, és elcsomagoltatta), úgyhogy én annyira nem bántam, hogy a csirkesaláta nem igazán ízlett (ez volt az egyetelen ilyen egész este, és akadt olyan, akinek ez lett a kedvence) - állítólag raktak bele zúzát is, akkor biztos azért.

A menüben nem szereplő tengeri herkentyűkből aztán jó csomó kagyló meg rák jutott nekem, merthogy abból már tényleg nem sokan ettek.

Közben elfogyott a második üveg Irsai Olivér is, és meghallgattuk régi barátokból és újonnan szerzett ismerőseinkból álló remek asztaltársaságunk történeteit, aztán azoknak, akikbe fért, jött a desszert, úgyis mint kókusztejes ragacsos rizs mangóval. A keletiek persze desszertben sosem voltak nagyok, úgyhogy ettől se kellett annyira elájulni, de jó volt. Értelmeszerűen a nyomába sem ért az azon a bizonyos első thai vacsorán fogyasztott sós kókusztejbe áztatott bannának.

Én aszondom, thai vacsora jöhet bármikor ezután is.

A végén még Túró kedvcsinálóját is meghallgattuk a következő Lucullusos balhéról, ami csokimanufaktúralátogatás lesz. A jelentkezésről már jól lecsúszott mindenki, pedig én nem is foglalom a helyet - a csoki a fahéjas csülökkel ellentétben nem csigáz fel különösebbképpen, még akkor se, ha gumimacit, 23 karátos aranypelyhet, wasabis makadámdiót vagy kandírozott rózsaszímdarabokat teszünk rá. De érdekesnek azért érdekes lehet.

Tréler

Most meg Chuck Hogan Prince of Thieves címűjét csinálom. Boston, bankrablás, sok bankos duma, meg még több bostoni szleng, amivel bizony akadnak problémáim. Egyelőre azért szimpi a könyv, majd írok még róla később nyilván.

Ez a kurta poszt most csak azért van születőben, mert a regény a jelek szerint megtetszett Ben Afflecknek (kiről tudjuk, hgoy második keresztneve Géza), ugyanis nekilátott filmet csinálni belőle. És akkor én most beágyaznám a trélert, enjoy:

Mielőtt után

Az van, hogy egy hónapja nem írtam ide. De hát jártam itt, jártam ott, közben nagyon be kellett már fejeznem Abercrombie 2-t, úgyhogy dolgoztam is rendesen.

Olyannyira rendesen, hogy végre a végére értem Joe Abercrombie The First Law trilógiája második kötetének. Amit az első kötetről, A penge magá-ról írtam, továbbra is érvényes: a könyv remek, szórakoztató, vicces, dugig zseniális karakterekkel. Így, összesen közel 60 ívnyi szöveg után mongyuk már leginkább azt mondanám, hogy azért egy erős húzás nem tett volna rosszat neki. Így is pörög a történet voltaképp, de bőven vannak olyan részek, amik kimaradhattak volna, hogy feszesebb legyen az egész. Akárhogy is, soha rosszabb melót.

Ami viszont érdekes annyira, hogy itt megosszam, az a könyv címe. Az eredeti keresztségben Abercrombie ugye azt találta ki, hogy Before They Are Hanged. Mielőtt felkötik őket, tök jó. Igen ám, csakhogy a mottó egy Heine-idézet, ami angolul így szól: "We should forgive our enemies, but not before they are hanged".

"Bocsássunk meg az ellenségeinknek, de azelőtt ne, mielőtt felkötik őket"? Nem jó.

Variáltam ide meg oda, és a végén úgy adtam le, hogy "Bocsássunk meg az ellenségeinknek, de csak miután felkötötték őket."

Úgyhogy nálam egyelőre az a könyv címe, hogy Miután felkötötték őket.

Greg! Help!

(Mobilnettel a nemzet félkarú óriás, a poszthoz tartozó képeket csütörtök este vagy pénteken töltöm fel, ha hazaértem a Balatonról.)

Nem először tolmácsoltam most már mindenféle színészeknek, hiszen még a blogom előtti időkben volt alkalmam egy színpadon állni Mira Furlannal, Gerald Home-mal és Garrick Hagonnal, aztán pedig Julian Glovernek segítettem a feltett kérdésekre válaszolni, legutóbb pedig Ethan Pillips és Vaughn Armstrong voltak a pácienseim. Így utólag visszagondolva meg nem mondanám, ki volt a legjobb fej közülük, de vagy szerencsém volt velük, vagy eleve csak a jófejek járnak conventionökre, de mindegyikükkel nagyon jól éreztem magamat én is, meg mindenki más is a környezetükben.

Most viszont azt hiszem, egészen új szintre jutottak a kapcsolatok David Nykllel és Rick Worthyvel. Amikor megtudtam, hogy Jun és Sándor őket hívták meg, cöccögtem kicsit magamban, mert sem a Stargate Atlantisból, sem a Battlestar Galacticából nem láttam még egy epizódot sem soha, ráadásul tudtam, hogy nemigen lesz időm rákészülni a dologra. Aztán megtudtam, hogy a színpadra David Nykllel fogok felmenni, úgyhogy gyorsan elolvastam róla meg az Atlantisról, amit találtam, és Junnal, Matyival, a másik tolmáccsal, meg Csillával már mentem is eléjük a Keletibe.

Mire kiértünk az utcára a taxihoz, már a mind a ketten tudták a számukra legfontosabb magyar kifejezéseket. Ez David esetében a "még egy sört", Ricknél pedig a "kérem a telefonszámod" volt. Jókedv, móka kacagás az első pillanattól.

Az első este a mongol étteremben meg a Trombitásban ismerkedéssel telt, úgyhogy mire másnap reggel összeszedtük őket a Novotelnél, hogy városnézzünk kicsit, már igen jóban voltunk. Felsiklóztunk hát a várba, ott ebédeltünk meg söröztünk egyet, körül is néztünk jól, sőt Ricky még egy fagyira is meghívott, ráadásul gyorsan kiderült, hogy van egy közös kedvenc melegszendvicsezőnk Chicagóban.

Mindeközben a kelet-európai lélek David Nykllel sikerült annyira egy húron pendülni, hogy már kismilliószor röhögtünk össze, és tényleg kezdett olyan lenni, mintha régi ismerősök lennénk. Ez aztán azt hiszem, nagyon jól is jött a délutáni színpadi fellépésnél, mert most először nem bútordarabnak éreztem magam a színpadon (az nem baj, ha úgy van, az a dolgom), hanem a műsorszám részének. Ha olyan volt a helyzet, David simán belevett a bolondozásba, és pontosan lehetett érezni a rezdülésein, hogy mikor fér bele, hogy egy kis saját poént is belecsempésszek a dologba. Egyszer még elemet is cserélt bennem.

Aztán persze arra is rá kellett érezni, mikor fordul árnyalatnyit komolyabbra a dolog, és mikor kell visszahúzódnom, és visszafogott tartozékká válnom a teremben. Szerintem meg a visszajelzések szerint sikerült, remélem, hamarosan meg tudom nézni a felvételt, kíváncsi vagyok rá. Majd azért szörnyülködöm kicsit az akcentusomon, de voltaképp azt is üsse kő.

Különben a közönség java része tudott angolul, és a kérdéseknek szerintem több mint a fele külföldiül is jött. Furcsa mód ez kicsit nehezítette a dolgot, mert nem lehetett ráállni egy ritmusra, ráadásul így egy-egy lelkesebb kérdezőnél előfordult, hogy kissé csevegésbe kezdett volna hajlani a dolog, és legyeznem kellett, hogy hahó, most már én jövök.

A közönséget különben bírtam. Lehettünk volna mongyuk legalább másfélszer ennyien, de jó kérdések jöttek, amikre David jó válaszokat adott, szóval a hangulat remek volt a teremben, meg utána a dedikáláson is. Akadt olyan vendég, aki üzenetet vett fel a weboldala számára Daviddel, de olyan is, aki egy rajzot hozott róla, és arra kért aláírást.

Mindeközben persze Rick is ugyanilyen jól elvolt, de róla Matyi gondoskodott, és a színpadon is csak pár percre néztem bele, dedikálás közben meg egyáltalán nem is láttam. Utána azért megint összejöttünk mind, és Csillával visszataxiztuk őket a Novotelbe, ahol korábban nem kellett kifizetni egy kávét, mert savanyú volt hozzá a tej.

Csilla meg én továbbálltunk a Trombitásba, a két vendég viszont kért egy órát pihenni meg zuhanyozni. A meccs szünetében értek oda, hogy aztán David lelkesen kövesse a második félidőt (a németeknek drukkolt), miközben Rick megosztozott újdonsült ismerősünkkel, Judittal egy tányér tatárbifszteket. David később gulyást rendelt, és a terítőre mert komolyabb adag kivételével jóízűen el is fogyasztotta.

Időközben bájos szokásává vált, hogy valakivel nem értette meg magát, hangos "Greg! Help!" kiáltásokkal rendelt magához segíteni.

Az igazi kaland pár órával később jött, amikor úgy döntöttünk, bejárjuk az éjszakai Budapestet. Első körben a Trombitás lépcsőjéig jutottunk, majd miután ott eltöltöttünk vagy két órát, arra gondoltunk, keresünk egy közeli helyet, ahová beülhetünk. Úgyhogy beültünk a Trombitásba. Itt végre eljött a pálinkakóstolás ideje is. Davidnek semmi gondja nem akadt, azt mondta, olyan, mint a slivovica, de Rick igencsakelfintorodott, és később inkább a tequilát választotta.

Amikor két óra után kidobtak bennünket, inkább már a hotel felé indultunk - gyalog, hiszen igazán nem nagy távolság. Menetközben csárdással és capoeirával szórakoztattuk Budapest lakosságát. David "Greg! Help! What is the rhytm of csárdás?" kiáltását például garantáltan legalább három kerületben hallották.

Miután a rakparton nem sikerült újabb pálinkaárudát találnunk, David háromfele aludni tért, Sándorral, Kittivel, Judittal, Csillával és Rickkel pedig beültünk a Nagyi palacsintázójába a Batthányin. Rick lényegesen elégedettebb volt a túróssal, mint a pálinkával.

Mindezek után lassan hazaindultunk, és valamikor négy óra után, már ágyban is voltunk. Illetve én egy szivacson Sándornál a földön, de egészen remek volt az is.

Másnap délelőttre a fiúk szabadidőt kértek, David például egymaga járta be a várost gyalog meg metróval. Kettőre mentünk értük a hotelba, ahol kaptak egyet Sándor általam angolra fordított novellagyűjteményéből, illetve David még a fürdős panorámaalbumból is, mivel aszonta, legközelebb termálba menne. Meg persze aláírták az előző nap készült, frissen előhívatott fényképeket is, amik mennek a falra a többiek mellé. ("Wall of fame or wall of shame?" - kérdezte Rick.)

Rick annyira jól érezte magát, és annyira kíváncsi volt Magyarországra, hogy úgy döntött, annak ellenére, hogy várja otthon a labradorja, marad még egy napot magánszorgalomból (és azért ez végtelenül jó érzés). UPDATE: Péntekig marad, bakker.

Davidet várta a család Csehországba, úgyhogy őt ki kellett fuvarozni a Keletibe. Azt mondta, tökéletesen megfelel neki az én kocsim is taxi helyett, úgyhogy bepattant az előzőleg a fecskeszar vastag rétegétől megpucolt Szuzuki anyósülésére, és már indultunk is. A vonat persze késett egy csomót, de végül csak búcsút intettünk Davidnek, majd Junnal és Sándorral még betoltunk egy gyrost, és este már a Balatonban fürödtem Lócival.

Csuda jó két fazonnal találkoztam, kénytelen is leszek nekiállni Stargate Atlantist meg Battlestar Galacticát nézni. Meg Sándor jövőre esedékes filmjét, amiben ha minden stimmel, David rosszfiút fog játszani. Teljesen komolyan beszélt, amikor megígérte.

Mindenesetre mondtam neki, hogy ha legközelebb átlépi a határt, csak bődüljön el: "Greg! Help me!", és én máris jövök.

Ha érted, amit szájal, nem talján, ha nem érted, talján

Van nekünk ez az olasz testvériskolánk Rómától 60 kilométerre délre. A dolog szuper, minden évben mehetnek a tizenegyedikesek egy hétre, onnan meg ősszel jön a cserecsapat. Én már voltam egyszer négy évvel ezelőtt, és mivel ippeg tizenegyedikes osztályfőnök vagyok, megint rám került a sor.

Nem köll izgulni, egészen biztosan nem fogom én itt felidézni az egészet, csak egy-két dolgot említenék meg amúgy random.

1. A kevesebb néha több. Mesésebbnél mesésebb dolgokat láttunk, és eljutottunk olyan helyekre is, ahová turisták talán ritkábban, hiszen a fossanovai apátság, Sperlonga vagy főleg Sermoneta városa nem tartoznak a sűrűn emlegetett látványosságok közé. Csakhogy hat nap alatt végigrohanni mindazt, amit végigrohantunk, szinte embertelen. Fájt volna a szívem bármit is kihagyni, mégis azt mondom: egy-két dolgot ki kellett volna. Akkor a diákokban is több maradt volna az élményekből és kevesebb a fáradtságból.

Mert azért jó fejek voltak, és igenis értékelték, amit láttak, csak hát a tempó azért nem tett jót. Erre csak rátett egy lapáttal, hogy a Colosseumot meg a Forum Romanumot hőségriadó idején sikerült bejárni, simán 40 fokban.

2. Imádom a gyerekemet. Végig bírta a tempót, nem nyafogott egy picit se, és imádta, hogy azokon a helyeken járhat, amikről annyi mindent látott meg olvasott. A Colosseumban konkrétan olyan előadást rittyentett, hogy a fele az ezerszer arra járt idegenvezetőszerűségnek is új volt. Marhára élvezem, hogy érdemes elvinni kirándulni bárhová, mert tudja, hová megy, érdekli, hová megy, és mindent tudni akar.

Azon kicsit meglepődtem, hogy nem a lányok istápolgatták, hanem a fiúk szórakoztak vele nagyszerűen. De hát végül is már nagyfiú, szóval tökéletesen be tud szállni a tengerben hancúrozásba, és ha nem is ő hajigálja a nagyobbakat, őt magát remekül lehet hajigálni. A lányok észre se nagyon vették, de hát persze ez nem baj egyáltalán.

Ha meg már Lóci meg nagyfiú, vasárnap, éppen a búcsúvacsoránk napján lett 11. éves. Erre akkora születésnapi tortát kapott az olaszoktól, hogy életében nem lesz neki méretben ehhez fogható - persze vagy 40 emberre készült, nem csoda. Iszonyú jó fejek voltak, és Lócinak is marha jól esett a dolog. Csak azért haragszom magamra, mert nem videóztam le, ahogy vagy húszan éneklik neki a Happy Birhtdayt - olaszul.

3. Irdatlan nehezen viselem az autokrata embereket. Márpedig a kolléga, aki a csoport vezetésével volt megbízva, az volt. Senkit semmiről meg nem kérdezett, csak közölte a döntéseit, és nem volt hajlandó tárgyalni róluk. Bejelentette például, hgoy 11-kor takarodó - aztán nem tudom, mennyire csodálkozott, hogy mi nem foglalkozunk vele, és ő kergeti a diákokat a folyosón. Miután elaludt, és a gyerekek előkerültek megint, elég jól elvoltunk velük.

Nemtom, azért szerintem őrültség hosszú és fárasztó napok után gyakorlatilag megfosztani a diákokat attól, hogy kicsit lazuljanak, biliárdozzanak, beszélgessenek, ne adj isten, borozzanak egy kicsit. Persze, amikor az egyik igen bebaszott, azt én is helyreraktam. A határokat meg kell találni, de nem túlzott és komolyan nem vehető szigorral. Ráadásul a kollégákat sem kéne úgy kezelni, mintha egyszerű alárendeltek lennének a Magyar Néphadseregben.

Azért kedvenc csoportvezetőnket végül sikerült lebeszélni róla, hogy frissen vásárolt Mussolinis kötényében mondja el a búcsúbeszédet magát Benito bácsit is belekeverve.

4. Dilisek ezek a rómaiak. Szóval jó gyerekek meg minden (bár az a faszi, aki Rómában körbekergetett minket, nemigen vette észre, hogy nem egyedül korzózik kedvére), de a lazaságuk bár voltaképp szimptaikus, néha bosszantó tud lenni. Sperlongában teszem azt, közölték, hogy ötre jöjjön vissza értünk a busz. Olyan negyed hat körül oda is ért a csapat a megbeszélt helyre, a busz is ott volt, csak a kolleganők meg a velük együtt hátul érkező olaszok tűntek el a balfenéken. Mint kiderült, beültek kávézni. Miután megtaláltuk őket, szóltunk vagy háromszor, hogy a rendőrök már el akarnának kergetni bennünket a helyijáratú busz megállójából, de ők higgadtan kávéztak tovább, mondván, hgoy a busznak nem ötkor kellett jönnie, hanem öt körül. Otthagytuk őket a picsába, nem volt más választásunk, aztán a városon kívülről visszamentünk értük. Öt körül, vontak vállat ismét szeretetreméltó (tényleg) házigazdáink.

Ekkor negyed hét volt.