The Donkey

Hithű ateistaként azt szoktam mondani, hogy a Vallás nevű szoftver semelyik verziója nem fut az én operációs rendszeremen, de ez a Chesterton-vers azóta az egyik kedvencem, hogy főiskolás koromban (14. század második fele) először találkoztam vele. (És találtam hozzá most egy Szerb Antal-írást.)

THE DONKEY
G.K. Chesterton

When fishes flew and forests walked
And figs grew upon thorn,
Some moment when the moon was blood
Then surely I was born;

With monstrous head and sickening cry
And ears like errant wings,
The devil's walking parody
On all four-footed things.

The tattered outlaw of the earth,
Of ancient crooked will;
Starve, scourge, deride me: I am dumb,
I keep my secret still.

Fools! For I also had my hour;
One far fierce hour and sweet:
There was a shout about my ears,
And palms before my feet.

__________________________

G.K. Chesterton

A szamár

Mikor az erdő járt, a hal
repült, a vad sövény
fügét hajtott s vérzett a hold,
akkor születtem én.

Rikoltva, torz fejjel, fülem
csúf szárnyként röpködött:
ördög torzképe lettem a
négylábúak között.

Kit kivetett rongyként a föld
s egy ősi akarat,
gyötörj, gyalázz: néma vagyok,
megőrzöm titkomat.

Ostobák! Jutott nékem is
egy nap, vad s drága nap:
hangok lengtek fülem körül
s pálmák lábam alatt.

Fordította: Sárközi György

Rudolf vs. süni

Karácsonykor mindig egy kicsit cinikus vagyok. (Jó, máskor is, ilyennek születtem, de karácsonykor főleg.) Ezt váltja ki belőlem az utolsó hetekben a képembe tolt díszítéstenger a városban, a boltokban, mindhenhol, meg az, hogy boldog-boldogtalan jónak látja sztereotíp jókívánságokkal untatni az embert. Az ilyen kötelező köröket sose szerettem, a "kellemes ünnepeket" kifejezés szerintem csecsemőkorom óta nem hagyta el a számat. (És ezúton szeretnék köszönetet mondani a fotóboltos lánynak amiért így szólt hozzám, midőn ma délelőtt kiléptem a bolt ajtaján: "Viszontlátásra".) Idén valahogy sikerült megúsznom a Jingle Bells, a Rudolph the Red-Nosed Fucking Reindeer, illetve a White Christmas napi hússzori meghallgatását mindenféle üzletekben, és még a Reszkessetek betörők se lesz semelyik tévébe se - ezen csodálkozom erősen, de megnyugtató; a mindenhol kötelezően szóló, végtelenül unalmas szezonális örökzöldek szintén nem emelik karácsony presztizsét a szememben.

Viszont kizárni a világot, feldíszíteni a fát (amit természetesen kurva nehéz volt belefaragni a talpba) a gyerekeddel, aztán nézni, ahogy meggyújtja a csillagszórókat meg a gyertyákat, utána meg megkapni tőle és odaadni neki az ajándékot, azért nekem is jól esik. Szóval miatta érdemes mégiscsak, hajaj, de mennyire. Meg a mákosbejgli miatt is.

Arról nem is beszélve, hogy amekkora marha nagy szíve van kilencéves korára, már tegnap nekiállt gyertyákat készíteni mindenkinek ajándékba (tökegyedül, én csak néztem, hogy csinálja), én meg megkaptam (gondosan valami régi ajándék díszzacsijába süllyesztve) a sünis ceruztartóját, mert "ő úgysem használja, nekem meg sok ceruzám van". (If this isn't nice, I don't know what is.)

Minekutána ekképp eluralkodott rajta a "jobb adni, mint kapni" szellemisége, tényleg fingom nincs, hogy tudja még mindig bedumálni magának ezt a Jézuskás blődséget. Mondjuk nem erőlteti, nyilvánvaló, hogy a lelke mélyén tisztában van mindennel, csak azért jó még egy kicsit visszabújni a legendák melegébe.

Így, hogy a végére Lóci segítségével sikerült felszámolni a karácsonyi cinizmust, meg még egy csillagszórót is küldök boldog-boldogtalannak. Imhol:

Újabb gyermekeim

Ha most hevenyészve jól számoltam össze, mindent egybevéve ők a huszonkettedik és a huszonharmadik:


És még mindig jó kézbevenni egy újat, meg megmutatni barátoknak, szülőknek, kedvenc diákjaimnak (E már haza is vitt egy példányt a Fétis-ből a szünetre kölcsön, miután a csütörtöki osztályfőnöki órán nagyon belelendült.)

És továbbra is utálok beleolvasni a saját fordításaimba, mert marha elégedetlen vagyok magammal mindig. Találok kretén szóismétléseket (azzal vigasztalom magam, hogy 12 ívben néhány ilyen elkerülhetetlen, és különben is: mér nem nyúlt bele a szerkesztő?), egy-egy megbotló mondatot, ezt-azt.

Illetve a Legenda vagyok igazság szerint tetszik. Így, hogy egy fél év távlatából beleolvasok, úgy érzem, sikerült visszaadni az eredeti mondatainak szikár kopogását. Nem is szólva a kisregény után következő novellák némelyikének igencsak sajátságos stílusáról. Szóval jó lett, na (úgyis mint önfényezés). Meg máris egy csomóan mondták, hogy látták a filmet, úgyhogy tán emiatt még meg is veszik majd sokan.

A Fétis meg annyira nem tetszik (már most a saját munkámról beszélek), bár igazság szerint az az érzésem, hogy az elsőkönyves írónő kiforratlansága jön kicsit át az én mondataimon is. Mindenesetre utólag egy-két mondatot másképp csinálnék. Megnyugtató viszont, hogy apám már a felénél jár, és tetszik neki, és szerintem megmondaná, ha baja lenne. És már láttam a főutcán a kirakatban is, az meg mindig jól esik.

Különben meg a Bookline-on olcsóbbak, mint a Librinél, úgyhogy itt érdemes megvásárolni őket, felebarátaim:
Ricard Matheson: Legenda vagyok
meg
Tara Moss: Fétis

A nyavalyablog folytatódik

Na most akkor foglalkozom még egy kicsit testem rejtelmeivel, mert ma meg szívultrahangon voltam. És az van, hogy "b. kamra hypertrophia jelei láthatók, amelyek firssen felefedezett tensiója nem magyaráz, hanem ASH-nak megfelelő Echo lelet".

Ez persze kissé zavaros, szerintem a nővérke ezt-azt elgépelt, de a doki volt olyan jó fej, hogy még le is rajzolta nekem, miről van szó. Szóval az ASH annak a rövidítése, hogy asymmetricus septum hypertrophia, és tulajdonképpen úgy áll a helyzet, hogy a bal kamra fala a billentyű alatt duplájára van vastagodva. Az nem jó. Persze kell nekem most guglizni, akkor nem olvasnék olyan mondatokat, hogy "[m]inden balkamra-hypertrophia jellemzője a ritmuszavarra való hajlam, ill. a cardiovascularis mortalitás fokozódása". Nem szeretném, ha fokozódna a cardivascularis mortalitásom.

Ha nem lett volna elég a CT januárban, megyek majd MR-re is, úgyhogy tényleg végiglátogatok minden orvosi szarságot, amihez eddig kizárólag a House MD-ben volt szerencsém.

De azt hiszem, elsősorban pihenni kéne végre egy adagot, elhúzni egy lakatlan szigetre jó két hétre, vagy legalább tényleg keresni végre valakit, akihez hozzá lehet bújni néha. Az a baj, hogy egyik nehezebb ügy, mint a másik.

Kilencven

És lefogadom, egy szaros összeesett ciszta nem sok, annyi sincs a veséjén.

Daliás idők

Van ez a vérnyomásbiznisz ugye, amit azért mégse hagytam annyiban, úgyhogy elmentem az új dokihoz (aki egy évvel alattam járt gimibe), ő meg elküldött többek között hasüregi ultrahangra, merthogy aszongya, az én koromban (márminthogy relatíve fiatalon) a magas vérnyomás oka simán lehet a vese.

Szóval ma délelőtt megnéztem a vesémet egy monitoron. Utoljára Lócit láttam hasonló technikával, és az jobb volt ugyan, de azért ez is tetszett. Van egy kellemetlen emlékem egy 15 évvel ezelőtti veseultrahangról (merthogy kövem volt), de ez most nem csikált egyáltalán, és nem is álltak neki görcsösen rángatózni az izmok az oldalamban.

Node jó tudni, hogy "a cholecysta kőmentes, híg epével telt, a máj nem nagyobb, szerkezete reflectivitása megtartott, a pancreas UH képe szabályos, a lép normális nagyságú, szerkezete homogén". A vesém meg "daliás". Ez utóbbi nem a leleten szerepel, hanem a doki személyes közlése.

Viszont van valami a bal vesémen, ami állítólag egy "összeesett ciszta" (collobalt kéregcysta!) lehet. Úgyhogy megyek CT-re (de előbb még van a jövő héten egy szívultrahang is). Az orvosok nem tűntek épp zaklatottnak, szóval nem hiszem, hogy izgulnom kéne, ezt meg úgyse olvasom el - na jó, lehet, hogy mégis, de nem vagyok egy hipochonder típus, és ugyebár az én cisztám "összeesett".

Érdekesnek azért érdekes lesz, CT-t eddig csak a Doktor House-ban láttam.

Hírnév

Írtam tavaly novemberben egy ilyet a helyesírásról. Arra akkor nem gondoltam, hogy még kisebb karriert is be fogok futni vele, de az utóbbi napokban szárnyára kapott a hírnév, oh yeah.

Az történt, hogy legkedvesebb félrefordításos blogomban vitatkoztam egy barátságosat arról, hogy lehet-e "földcsuszamlásszerű győzelem"-nek fordítani a "landslide victory"-t (ugyan mér ne az adott kontextusban?), amikor vitapartnerem, bizonyos TH egyszercsak megtalálta hivatkozott eszmefuttatásomat, és mivel egyetértett vele, linkelte, és mások is bólogattak, és más olyan fórumokba is betették, ahol egyesek szartak a posztra, és nekiálltak a helyesírással foglalkozni. Kattintottak is egy csomóan innen-onnan.

Tök jó. Terjesztem az igét.

Gyrostörténeti link

Sándor kis gyrostörténeti összefoglalója annyira meghatott, hogy muszáj idelinkeltem.

Ó azok a jó kis nyíregyházi állomásos gyrosok! Összefut a nyál a számban, de komolyan. Nosztalgiahegyek.

A tokaji bor kultúrhistóriájának históriája

"Önéletrajzom új fejezete egy nyirkos, ködös november végi napon kezdődött a Zemplénben" - írom majd 2067-ben megjelenő visszaemlékezéseimeben nyilván, amikor színészi szárnypróbálgatásaimra terelem a szót.

A hétvégén ugyanis Tolcsván és Sátoraljaújhelyen statisztáltunk Kántor Pisti barátom A tokaji bor kultúrhistóriája című filmjének forgatásán.



Egészen konkrétan azt a feladatot kaptuk, hogy korabeli kosztümökben igyunk. Igaz, azt mondták, forgatás közben csak tea lesz (úgyis mint bordublőr), de nem az volt. Leereszkedtünk hát a föld alá a tolcsvai Oremus pincéjének nemespenésszel borított falai közé, és filmtörténeti jelentőségű vágóképeket rögzítettünk régi és új barátokkal. Nekem egy bordó köpönyegbe öltözött jedi lovagot nemesembert vagy ilyesmit kellett eljátszanom. Doktor Kántor (miszerint rendező) mondta, hogy koccintanunk kell Zsolt kollégával, leülni a padra és beszélgetni mindegy miről, mert hát a hang nem játszik. A method acting hívei volnánk, tehát Éva (a kamerának háttal, hogy ne látsszon a szűkös kosztümből kibuggyanó terjedelmes mellbősége) teletöltötte a kupákat furminttal, aztán koccintottunk, leültünk a padra, és az instrukcióknak megfelelően beszélgetni kezdtünk. Vagyis nekem valami rejtélyes oknál fogva az bukott ki a számon, hogy "1964-ben ismertem meg Bárczi Benőt". Ezek után még kábé öt másodpercig bírtuk, mielőtt elröhögtük volna, de állítólag ennyi elég volt.

Sikerült végeznünk, mielőtt valami orvoskonferencia résztvevői megérkeztek volna borkóstolni (ez szempont volt!), aztán folytattuk a sátoraljaújhelyi múzeumban, ahol gátlás nélkül szedtük össze a műtárgyakat, hogy idétlenkedhessünk velük. Hamarosan az is kiderült, hogy az itt nekem szánt szerepről simán lemaradok, mert a 19. századi zekének (szókincsem az van ám)halvány esélye sem volt, hogy rámjöjjön. A segédoperatőr ugrott be helyettem, de tartok tőle, hogy így megfeleződtek az esélyeim az Oscarra a Best Supporting Actor kategóriában.

Aztán kipróbáltuk, hogy igaza van-e Margaret Mead antropológusnak, akit Vonnegut idéz: Men are happiest "[w]hen they're starting out on a hunt with no women or children along". Azt kell mondjam, nem hülyeség. A male bonding nagyon is jól tud esni alkalomadtán. Igaz, nem vadásztunk, csak babgulyásra, zsíroskenyérre, furmintra meg valami félédesre, de azokra rendesen. Hajnalra alig maradt a 16 liter borból (két liter már forgatás közben elfogyott) úgy, hogy heten voltunk, akik ittunk, és ebből legalább ketten tulajdonképpen alig. A hangulat emelkedett volt, viszont a másnaposságot simán megúsztuk - igencsak jó volt az a furmint, na (ennek lehetett valami kevésbé flancos évjárata).

Azt meg csak valahol a másfeledik liter után tudtam meg, hogy az ónkupát, amiből filmen meg egész este is ittam, több száz éve (tényleg) úrvacsoránál használják az olaszliszkai reformátusok. Ami azért nem semmi, még akkor se, ha belegondolok, miféle bacilusok járhattak már rajta, mire a kezembe vettem. Pestis lehetett? Simán.

Most már aztán ide nekem Hollywoodot.

És rég kopíroztam poszt végére az odalt leledző Vonnegut-idézetet: If this isn't nice, I don't know what is.

Crap

I wonder what's wrong with me. Something apparently is.

Or is it because the last time I was well and truly loved I made a mess of it and now I am being punished for that?

Macbeth Talaxiában

Kicsit húzósak voltak az utóbbi hetek, úgyhogy hétvégén kikapcsolódásként elmentem dolgozni. Na jó, nem hazudok, elmentem jól érezni magam, amihez némi cseppet sem fájdalmas dolgozás is hozzátartozott. Volt ugyanis AXN Sci-fi SF Portal találkozó (a sci-fi szó a csatorna igényei szerint angolosan "szájfáj"-nak ejtendő, esetleg "száj- és körömfáj"-nak) Star Trek beütéssel. Na most hozta úgy az élet egyszer régestelen régen, hogy egy csomó Star Treket néztem (mert a kábeltévék hőskorában mindenen csüngtem, ami angolul volt), de hardcore vagy akármilyencore fannek aligha lehet nevezni.

Csakhát ugye Sándor barátom révén rossz társaságba keveredtem, így oldalágilag be-belógok a magyar sci-fis közösségbe, és amióta egyszer a színpadra löktek, aztán a jelek szerint beváltam mint tolmács, úgy maradtam, aztán megyek, amikor jönnek a mindenféle színészek.

De hát a hétvége nem csak a tolmácsolásról szólt persze.



Már a péntek este se volt rossz a mongol étteremben, ahol a másnap visszanézett felvételek tanúsága szerint folyamatosan a halántékomat dörzsölgettem, ugyanis konkrétan görcsölt a röhögéstől. A Cabernet Sauvignon olyan volt, mintha nem is Cabernet Sauvignon lett volna ugyan (valahogy hiányzott belőle a test), de hát jónak kétségtelenül jó volt, fogyott is rendesen a kecske, a muflon meg a nyúl meg a whatnot mellé (a Dzsingisz Kán lova fantázianevű ételt én inkább mellőztem, de állítólag az is finom volt). Mindenesetre, amikor hajnali egykor beállítottunk a MOM parkba, hogy segítsünk termet berendezni, nemigen voltunk hadra fogható állapotban (Jun valamiért a "seggrészeg" kifejezés használatát tartotta adekvátnak.) A legjobb tán mégis az volt, hogy két taxival mentünk haza, így én a hátsó utasülésére pattanva odakiálthattam a sofőrnek: "Kövesse azt az autót!".

Namost ezek után szombat reggel fel kellett kelni. Hát kurvára nem volt könnyű, de némi késéssel azért sikerült Junnak mindenkit kirángatnia a pihepuhából. Bevágódtunk a rézvörös(!) Szuzukiba (vágódtunk egy fenét, cipőkanállal betuszkoltuk magunkat), út közben megtekintettük a Szabó Béla Sándorné asztalos feliratú táblát, aztán odaértünk a MOM-ba, nekem a kezembe nyomták egy kilencszemélyes Nissan Izé kulcsát, és indultam a budai rakpartra a vendégekért - álmosan, másnaposan a fakking pesti forgalomban. Szegény Michaleczky folyamatosan instruált telefonon, de így is töménytelen kavar után sikerült csak odaérni. És az első gyors hellóból meg kézrázásból még nem derült ki, hogy micsoda remek fickókkal kerültem össze két napra. Ethan Phillips, Vaughn Armstrong, Seth Armstrong, Eric Stillwell ugyanis remek fickók. Ide is elkelt a cipőkanál, de nyomás. Kábé az ötödik méteren egy terepjáró majdnem elgázolt bennünket, de nem, pedig ha igen, biztos még a CNN is bemondott volna.

Aztán az ebédnél már haverkodni is elkezdtünk, Ethannak alapfokú magyar nyelvleckét tartottam, de csak amíg ki nem jött a libacomb, mert onnantól azzal volt elfoglalva. Nem lennék meglepődve, ha alsógatyát kellett volna cserélnie kaja után, annyira élvezte. Kábé kettő perccel azelőtt, hogy letették volna elém is a kajámat, megjelent Jun, a hajcsár, és közölte, hogy akkor indulás. A sarkamra álltam, és megvártam a rumpsteaket, de megenni nem volt akkora élvezet úgy, hogy közben egy mangószínű (állítólag) inges féljapán lihegett a nyakamba.

De megettem, és Eric Stillwellel együtt már rohantunk is a kisterembe. Elkezdődött a nagy menet, a következő asszem hat órában gyakorlatilag le se tettem a mikrofont. Eric és Sündör úgy sejtem, az amerikai és a magyar forgatókönyvírás dolgairól beszélgettek, biztos érdekes volt, de én nem értem rá figyelni, mert tolmácsolnom kellett (ha paradox, ha nem, ezt most ki nem fejtem). Amikor ezzel megvoltunk, átkocogtunk a nagyterembe, ahol Erichez és hozzám csatlakozott Richard Arnold. Richardot gyakorlatilag nem lehetett lelőni, mondta, mondta, mondta, néha meg győztem legyezni, hogy talán fogja be kicsit, hogy fordíthassam.

Pisiszünet után Vaughn Armstrong volt a következő páciens. Félelmetes karizmával képes elkapni és vinni magával egy tele moziteremnyi közönséget; bődületes volt föl-alá rohangálni utána a színpadon és fordítani a gyerekkorát meg az életét (amerikai álom: a teljes csóróságból Hollywoodig) meg a sztorijait meg a szerepeit. Hát még amikor előkapta az ukulelét, és előadta saját szerzeményeit. Persze pihenés akkor se nagyon fért bele, csak tolmács helyett mikrofonállványként funkcionáltam kicsinyég.

Aztán Ethan Phillips. Pici ember nagyon amerikaira formált szavakkal, nikotinos rágógumival, állandó mosollyal és egy teljesen más, de ugyanolyan nagyszerű történettel. Az ő apukája nem kőfejtőben dolgozott, hanem egy neves étterme volt a Broadway környékén, és nem az illegálisan elfoglalt kunyhó falain keresztül nézte a csillagos eget gyerekkorában, hanem Marlon Brandótól kért autogrammot, amikor az náluk evett, és most itt jöttek egymás után Pesten.

Amikor ez is megvolt, gyakorlatilag már fingom nem volt, milyen nyelven beszélek éppen, a büféscsajt gondolkodás nélkül szólítottam meg angolul meg ilyenek.

Szerencsére az autogrammosztás közben nem igazán volt rám szükség, csak néztem ki bután a fejemből. Miután kifogyott a fotókból, Ethan felbecsülhetetlen értékű önarcképeket osztogatott a sorban állóknak. Rajztudása az enyémmel vetekszik amúgy, de volt olyan, akinek bár jutott fénykép, még egyszer befizette a 2000 forintot, hogy rajzot is kapjon. Fényképe bárkinek lehet, de ilyen...

Aztán nyomás a kocsma rajongók tömegeivel meg a vendégekkel. Én csak nyálcsorgatva néztem a sörözőket a kólával (igen, hosszú évszázadok óta először kólát ittam) a kezemben, mert ugyebár haza kellett még vinnem a társaságot Velencére, ahol megszálltak. Miután kajáltunk (a székelykáposzta is ízlett nekik) meg eszement mennyiségű fotót készítettünk, el is indultunk, ami rendben is lett volna. Kivéve, hogy a saját kocsimmal mutatták előttünk az utat, és egy hirtelen fékezésnél majdnem sikerült lekoccolnom hátulról. Adhattam volna betétlapot saját magamnak.

Végül hajnali kettőkor megérkeztünk Sándor lakására, bepótoltam a kimaradt vörösbor- és vodkaadagot, felébresztettük Kántor Pistit, aki a kocsmai program helyett aludt, közöltük vele, hogy tízkor márpedig rántottával ébresszen, és lefeküdtünk. (És megadtam Howardnak a mailcímemet, amiben csak 1, azaz egy "g" van.)

És Kántor Pisti - áldassék a neve -, tíz órakor rántottával ébresztett bennünket (a retket talán nem kellett volna, de jót akart). Miután békésen elfogyasztottuk e kitűnő reggelit, úgy visszaaludtunk, mint a huzat. Aztán fél egykor megint fölébredtünk, rendeltünk egy pizzát, megnéztünk néhány Enterprise-epizódot Vaughnnal, betegre röhögtük magunkat megint, és ötre mentünk megint a mongolba búcsúvacsorára (eközben integettünk Szabó Béla Sándorné asztalosnak, illetve huzamosabb ideig haladtunk a Mechwahrt liget mellett).

Vacsora közben aztán végleg nagyon jóban lettünk a vendégekkel, asszem. Ha már színészek, hát megtanítottuk nekik, hogy "lenni vagy nem lenni", de a rendelkezésre álló információk alapján Vaughn egyedül is összerakta a "király, haver!" exklamációt. Még Macbethet is szavaltunk együtt ("Tomorrow and tomorrow and tomorrow creeps in this petty pace from day to day..."). És sztoriztunk - nem ám csak ők, felváltva. Éppen olyan kíváncsiak voltak ránk, mint mi rájuk, és amikor Vaugh búcsúzóul azt mondta, örül, hogy megismerhetett, simán elhittem neki, mert nem rutinból bökte ki (nem úgy tűnt, de lehet, hgoy csak jó színész). Ethan meg Johnnie-ként írta alá a képeket, mondván, a barátai így ismerik. Itten kérem marha jól érezte magát öt vendég meg egy csomó házigazda.

És még a két bűbájos trill lányt is én fuvaroztam haza a végén. (Az muris, ahogy az Index cikkéhez tartozó fotógalériában több róluk a kép, mint a vendégekről - de megértem, mindenkit levettek a lábukról.)

Hajnali egykor aztán hazaindultam Kaposvárra, fél háromra haza is értem, négykor le is feküdtem. Aztán nyolcra vissza a retrészbe.

Kötelező olvasmány

Kicsit lestrapált vagyok mostanság, úgyhogy ez itten kurvára rámfért. Rég kacagtam ily jóízűt.

Tizenkilenc

Az jutott eszembe, ma van tizenkilenc éve, hogy megy ez a se veled, se nélküled, szeretlek is meg nem is állapot exszel. És marha sok idő után kábé most rendben is a világnak a kettőnkre vonatkozó szeglete. Ámen.

Vérnyomás

Tegnap jöttek, hogy szaladjak át az iskolaorvoshoz, mert kötelező alkalmassági vizsgálat meg whatnot. Át is mentem, kellemesen elröhörésztem a doktornővel, aztán a karomra kanyarítottuk a vérnyomásmérőt, és...

170/115. Aztán még kétszer, hogy hátha valami nem stimmelt, de még kétszer ugyanannyi lett. Aztán este átbattyogtam anyámékhoz, és megmértük ott is. És megint 170/115. Ma délután vagy egy órányi nyugis és dolgozásmentes gép előtt ülés után 165/110. Ráadásul durva pulzusokkal (bár az már nyilván azért van, mert a vérnyomásmérő látványától is rámjön a frász).

Basszukulcs, jó lesz vigyázni magamra, asszem. De hogyan, a tücsök rúgja meg?

Befellegzett

Nem akartam a tegnapi taljános posztot elbarmolni ezzel, úgyhogy külön. Jártunk a szentendrei marcipánmúzeumban is. Sajna csak a telefonnal tudtam fényképezni, de ezt nézzétek meg felebarátaim, ezt nézzétek meg.

Erre, bazmeg, erre nincs mentség. Az emberiségnek befellegzett.

Taljánok

Van ugye egy olasz testvériskolánk Rómától délre 60 kilométernyire. Most vannak itt az ő embereik, és ippeg engem ért az a frenetikus megtiszteltetés, hogy péntek-szombat-vasárnap elkísérjem őket a Balatonhoz, Pestre meg Szentendrére. Nem akarok én mostan töviről hegyire elmesélni mindent, csak elmondom össze meg vissza, ami eszembe jut.

Naszóval.

Ezek a gyerekek aranyosak voltak. Úgy 16 körüliek, lelkesek, élvezték, hogy kirándulnak, nem a vállukat vonogatták, hanem megtalálták mindenhol, ami érdekes volt nekik. Azt gondoltam volna, hogy egy francot érdekli őket az operaház, de még kérdeztek is mindenfélét az idegenvezetőtől. Meg megették a kaját az éttermekben meg a koliban, ahol megszálltunk, ami váratlanul szép teljesítmény, mert a két évvel ezelőttiek előszeretettel fintorogtak, és inkább neki se álltak a teljesen jó bakonyi sertésszeletnek, amikor vacsoráztam velük.

Különben édes, ahogy levonják a következtetéseket. Vasárnap virslit vacsoráztunk reggeliztünk, amiből izibe biztosak lettek benne, hogy ilyen nép ez a magyar: minden reggel virsli. De mondtam, hogy én még az életben nem reggeliztem virslit.

Márminthogy mutogattam. Nyelvtudásilag az olaszok (a dél-olaszok biztosan) lényegesen siralmasabbak nálunk. A mi tanári karunkból azért elég sokan elvannak valamilyen szinten angolul, ott gyakorlatilag senki - illetve két éve Latinában járva két tanárral tudtam angolul beszélgetni a sokból, de hát persze ezek most nem jöttek. És hát a diákok se jobbak. Két éve egy nem volt, aki vagy velem, vagy a némettanárnővel képes lett volna szóba állni, és most is csak egy Silvia nevű kiccsajnak eredt meg a nyelve Szentendre felé tartva a hajón, igaz, őt idős kollégámmal izibe megtanítottuk tízig számolni magyarul is.

Akárhogy is, elhatároztam, hogy mire jövőre jönnek, valaim minimálszinten megtanulok olaszul, mert marhára frusztrált, hogy nemigen tudtam velük beszélni. Részben közismert kommunikációs kényszerem (miszerint szófosás) miatt, de azért is, mert marha nehéz úgy megtárgyalni bármit, hogy a tolmácsnő a vállát vonogatja, és közli, hogy ő márpedig nem mondja meg nekik pölö azt, hogy féltízkor kéne indulni. Ha én ezt csinálnám, hát legközelebb nem hívnának a mindenféle színészekhez tolmácsolni, az is tuti. De hát neki persze lehet, mert már idős és haver és ő csinálja majd húsz éve mindig. Ha szóvá teszem a főnökségnek, nyilván én leszek a hülye. Azért finoman célozgatok majd. Mindegy.

Különben meg az ember rá tud jönni ilyenkor, hogy mennyi szép dolog van körülötte. Hogy szép a Balaton egy őszi délutánon, hogy Budapest is szép este a Citadelláról meg ilyesmi. Valahogy más szemmel nézem a saját világomat, ha 42 külföldi van velem. Az ő szemükkel próbálom vagy mi. Tök jó.

Secret

Some night. Intresting rather than exciting, but I wouldn't have missed it for the world. I'd have a story to tell and a long train of thought to share (not that anyone cares, I know) though I'd rather keep my mouth shut for now. That's how it is.

Ellenség a kapun belül

Elkeseredett lépésre szántam el magam, de nem volt más választásom. Jön a tél, Lóci hála az égnek elég sokat alszik itt, és hát néha azért muszáj megmosni a haját is.

Úgyhogy kénytelen voltam venni egy hajszárítót.

De ragaszkodom hozzá, hogy nem az enyém, hanem Lócié, rá is fogom írni a nevét jó nagy betűkkel a félreértések elkerülése végett.

Mert hajszárítóm és esernyőm nekem nem lehet. Ehhez ragaszkodom, hozzátartozik az identitásomhoz.

Mennyire hülye az az ember...

Mennyire hülye az az ember, aki vezetés közben vagy egy percet beszél a hátsó ülésen ülő gyerekének, mire rájön, hogy egyedül van az autóban?

McEnroe vs Borg meg a Tesco

Bónuszvideó az előzőekhez.

McEnroe vs Borg
Uploaded by Almiron

Nemcsak zseniális sportolók, óriási emberek.

Két nap az Olümposzon

A Papp László Sportaréna székei irdatlanul kényelmetlenek. Vagyis a székek rendben lennének, csak hely nincs a közelben kettő darab lábnak sehogy. Hát üsse kő, kibírtuk. Megérte.

Ugyanis van abban valami varázslatos, amikor az ember hirtelen ott áll pár méterre a gyerekkori bálványaitól. Persze csak akkor, ha azok a bálványok nem dőlnek le. És nem dőltek le.

Jó, a tévében is lehetett látni, hogy fittek az öregek rendesen, de azért közvetlen közelről egyértelmű igazán, milyen sebességgel képes futni az 52 éves Borg, hogy egészen kiszorított helyzetből eldöngessen egy elütést a vonal mellett, milyen lendülettel csapódnak be a 45 éves Leconte ma is gyönyörűen ütött fonákjai, milyen kemények a 43 éves Cash röptéi, milyen felfoghatatlanul finom mozdulattal képes lehetetlen szögben áttenni egy félröptét a 49 éves McEnroe, milyen gyilkosan pörögnek a 41 éves Muster alapütései. Vilas 56, na jó, rajta már látszik, de asszem, sokan szeretnénk ilyen 56 évesek lenni. Ivanisevics szerváit meg Bruguera alapütéseit nem említeném, ők arcátlanul egy teljes évvel fiatalabbak nálam. (Basszus, ez a legendák versenye vagy mi, szóval, ha kurva jó teniszezőnek születtem volna, ma már én is csak legenda lehetnék.) Kíváncsi lennék, ha ennyi idősen ezt a teniszt lehetne nyomni évi marha sok héten keresztül, mire lenne jó a maiak között ez a játék. A százban biztos benne lennének. Az ötvenben. Az meg tuti, hogy Borg vagy McEnroe fénykorában semmivel sem volt kevésbé jó, mint Federer vagy Nadal.

Hogy gyerekkori abszolút kedvencemet hozzam példának, egészen más élőben látni, ahogy McEnroe a hálónak hátat fordítva szervál, ahogy semmilyen emberi számítás szerint nem lehet - és szórja az ászokat, ahogy a maiak közül se sokan. Egészen más közelről figyelni, ahogy hisztizik. Valahogy az volt a benyomásom a tévén keresztül az utóbbi években, hogy a műsort már csak a közönség kedvéért rendezi, azért veszekszik, mert tulajdonképpen elvárják tőle. Hát jelentem, nem. A csávóban éppen úgy buzog a versenyszellem, mint régen; amikor dühöng, a jó öreg igazságérzet tör fel belőle (az az igazság az persze a saját igazsága, ami relatív, de hát istenem).

Egyebek

1. McEnroe vonul a lelkes sorfal előtt és dedikál. Sokmindenki lemarad róla, mert ennyi labdát az isten nem tudna aláírni. Egy magamkorabeli fickó, aki kimaradt a szórásból, korrekt angolsággal utánaszól:

Guy: Could you sign this for me? It's for my brother. It's his birthday. He wanted to come today but he got sick.
McEnroe: Can't you come up with anything better?
Guy: Is there anything better than the truth?
McEnroe: How old is your brother?
Guy: Thirty-three.
McEnroe: Then he doesn't need my signature, right?

Persze tényleg elvan az ember McEnroe aláírása nélkül, a dedikálásért rohangászást meghagyhatjuk a gyerekeknek szerintem is. De hét épp mi, harmincasok vagyunk azok, akik ezek miatt az emberek miatt kezdtünk el talán teniszezni. Én biztosan, nyilván a beteg tesó is. Szóval tényleg kicsit béna volt, ahogy a pasas McEnroe után szólogatott, de ő meg igazán aláírhatta volna. (Ha nem is tolongtam aláírásért, azért közelről sikerült megörökítenem. A szutyok telefonos képen az ember, aki miatt elkezdtem teniszezni + Temesvári Andrea).



2. A leginkább oda nem illő tárgy díját a neccbíró fémkerekes, szögletes műbőr foltele nyerte el, ami nyilvánvalóan egy hetvnes évekbeli falusi művelődési ház klubhelyiségéből származik.

3. Ilyes rendezvényre távcsőt vinni remek ötlet, mert távolról is kitűnően megfigyelhető Ivanisevics szervamozdulata, Bahrami arckifejezése, miközben hülyeségeket csinál meg Borg, amint a VIP páholyban üvegből sört kortyolgat. Valamint a bájos szőke hosztessz a pálya mellett.

4. A legkínosabb ember az arénában verseny második helyezettje a technikai személyzetnek az a tagja, aki végig filmet nézett a laptopján. A fentebb említett távcső segítségével van Damme-ot, Robert de Nirót, illetve a Szökés új epizódját sikerült azonosítanunk a két nap alatt.

5. A legkínosabb ember az arénában verseny első helyezettje Gundel Takács Gábor. Nem tudom, nem valamiféle hülye magyar betegség-e, hogy minden rendezvényre be kell szervezni egy vásári kikiáltót. Ha igen, akkor legalább keríthettek volna olyat, aki kevésbé rettenetes angolsággal egy árnyalattal kisebb baromságokat kérdez. Egészen gyönyörű volt, amikor Ivanisevics ápolása közben Gundel Takács elkezdett pofázni, hogy mégis hogyan alakul a helyzet a csoportban, ha ez meg ez lesz az eredmény a meccsen. Mire McEnroe beszólt neki, hogy talán fogja be. És igaza volt, basszus! Azt se értem, hogy jutott eszébe egyáltalán.

No végszó: kurva jó volt, nagyon rám is fért ennyi kikapcsolódás, és nyomorgunk egy sort a székeken jövőre is. Ha esetleg Samprast meg Edberget is láthatunk, az megintcsak fenomenális lesz. Ha meg Gundel Takács megszólal, akkor legföljebb bedugom a fülem és csendben sírdogálok.

McEnroe vs Borg meg én

Most néztem végig Borg meg McEnroe meccsét a tévében. Gyönyörű volt. A nyomaték kedvéért még egyszer: gyönyörű volt. A két pasi 27 éve játszott utljára egymással Grand Slam-döntőt Wimbledonban meg New Yorkban, Borg 52 éves, McEnroe 49, a sebesség persze nem az, mint egy Federer-Nadalon. De ki nem szarja le. Ilyen kezet, ilyen játékintelligenciát, hát emberek!

Kicsit sajnálom, hogy nem láttam őket a helyszínen egymás ellen. De persze holnap megyek, és látom őket. Borgot Pat Cash ellen (akkora királyság volt, amikor a kockás fejpántban fossá röptézte Lendlt Wimbledonban), McEnroe-t meg Ivanisevics ellen (akiről mindenkinek a szervák jutnak eszébe, pedig hát mecsoda csuklója van). Plusz Muster (Iron Man) vs Vilas (ő persze még az én időm előtt volt) meg Leconte (az a Davis-kupa győzelem Samprasék ellen!) vs Bruguera (spanyol tucatsalak, de nem baj).

Az embernek ritkán adatik meg, hogy gyerekkora bálványait megnézhesse felnőttként, úgyhogy viszek tartalék alsógatyát, hátha becsinálok a gyönyörűségtől. (Szemét mód irigylem azt az embert, aki nekik tolmácsol.)

Majd mesélek.

Two Types

I was watching 30Rock (hilarious) last night and they said:

You've got two types of women in this world. One who gives you strength, and one who takes strength from you like Delilah took strength from Samson in that movie.

Boy, do I know that to be true.

Fed Up

I'm more or less dead.

Publishers are frustrating me as they see fit to postpone paying me as long as possible - and during the process they don't even bother answering my enquiring e-mails or sending me my copies of the newly published book.

The new school timetable (to be called into action next week) is frustrating me as the half a morning that I have had relatively free so far has been taken away from me.

My ex is frustrating me and I don't even want to go into that.

I never seem to have five minutes to relax any more other than the Friday afternoon football (which was at least satisfying today).

I am, I guess, fed up.

On a more cheerful note, though, I ran into L this afternoon. I haven't really seen her since I decided it was dead end stuff with her, but now it was surprisingly nice to see her and she seemed glad, too.

[í]

Egy ideje már figyelem, hogy Lóci fiam rendszeresen olyanokat mond, hogy [tízes]. (A szögletes zárójel most azt óhajtja jelölni, hogy a benne foglaltak a kiejtést tartalmazzák, nem a helyesírási konvencókat, még ha a kettő alkalmasint egybe is esik.) Na most magyar dialektológiát sose tanultam bár, de amennyire tudom, a keleti határ mentén előfordul ugyan nyelvjárásokban ez a kiejtés, de a köznyelvben biztosan nem.

Nem volt nagy művészet rájönni, hogy a tanítónéni a ludas a dologban. Már úgy értem, a régi tanítónéni, az új ez alatt a három hét alatt még nem lehetett ekkora hatással (de tuti, ő se lesz jobb ebből a szempontból) . Sajnos ma Magyarországon az anyanyelvi műveltség olyan szinten van a béka segge alatt, hogy még a tanítónők is azt hiszik, hogy ami hosszú í-vel van írva, azt pedig hosszú [í]-vel kell ejteni, különben rosszul beszélünk magyarul. Külön vicc, hogy természetesen spontán beszédben ő se mondja [tízes]-nek, viszont nyilván azt hiszi magáról, hogy igen.

Hát ez nagyon nagy gáz. Ha van olyan, hogy valami "magyartalan", ez az. Egészen röhejes ilyeneket hallani, hogy [tízes] meg [színész] meg [óvoda]. Ezek a magyar köznyelvben [tizes], meg [szinész] meg [ovoda]. Fordítva is működik ám: [únió], [pacsírta].

Vajh miért olyan nehéz kevésbé olvasott embernek megkülönböztetni egymástól az áru meg az árú szavak írásmódját például? Megmondom, ezek homofónok. Szóval a különböző írásmód ellenére a kiejtésük teljesen azonos. Magyarban ugyanis eleve nem végződik egy szótagnál hosszabb szó hosszú [ú]-ra. Nincs mese, a suliban azt kell megtanulni, hogy melyik szavak a kivételek, azaz azok, amelyeket nem csak rövid [u]-val ejtünk, hanem rövid u-val is írunk.

Mire a gyerek besétál az iskolába (nem pont Lóci, bármelyik gyerek), az anyanyelvtudás a nagyjából rendben van. Aztán durr bele, jön egy tanítónéni, aki nekiáll tökéletes sületlenségre javítani azt, amit otthon a szüleitől megtanult. Hát ha van, ami kurvára rosszat tehet a nyelvi kompetenciának, az éppen ez.

(Boncolgatnám tovább, de még meg kell találnom ma este egy felkoncolt hullát.)

Logout

Vége a Rákóczi-meccsnek (1:0-ra megverték a fiúk a Nyíregyházát), lassan a hangosbemondós emberek is hazamennek. Ezt onnan tudom, hogy az imént zengett végig az utca fölött néhány klasszikus Windows rendszerhang. Vicces volt.

Érinthetetlen

Mondanék néhány nevet a közelmúltból. Pete Sampras, André Agassi, John McEnroe, Ivan Lendl, Jimmy Connors, satöbbi (de főleg a satöbbi). Ezek az emberek egyetlen egy Grand Slam-tornát sem tudtak megnyerni zsinórban ötször. Náluk kicsit jobban áll bizonyos Björn Borg, ő Wimbledonban megcsinálta az ötöt egyhuzamban 1976 és 1980 között.

Olyan ember viszont nem volt, aki kettő darab Grand Slam-tornát bírt megnyerni ötször zsinórban. Már van. Roger Federer az előbb felmosta szegény jobb sorsra érdemes Andy Murrayvel az Arthur Ashe stadiont, és a US Open is meglett neki ötödször. Szépen sorban egymás után. (Bill Tilden 1925-tel bezárólag hatot is nyert, szóval e téren még van hová fejlődni.)

Federernek szar éve volt, mert hát ezidáig egy Grand Slam-elődöntő meg két döntőbeli vereség jutott neki, ráadásul már csak második a világranglistán, és az ő mércéjével ez nudli. Bárki máséval persze álom lenne, de RF nem bárki más. Végigcsinált egy pocsék nyarat - Simontól meg Karlovicstól meg az olimpián Blake-től kikapni elég gáz volt -, és az ember már kezdett beletörődni, hogy a rusnya, rakkolós teniszt játszó Nadal lenyomhatatlan lesz.

És akkor jött a US Open. RF nem kezdett valami fényesen, döcögött, bénázott, az önbizalma láthatólag továbbra sem volt sehol. Stepaneket azért úgy rendezte le, ahogy kell, de az Andrejev elleni meccs egyszerűen rémes volt. Aztán jött az elődöntő meg Gyokovics. És derengeni kezdett valami abból, amiért rendes teniszbuzinak boldogabb időkben elhomályosodott a tekintete, ha RF-et játszani látta. Mert ilyet nem tud senki más:



(Ugye volt Gyokovics mamának az Aus Open után az a szerencsétlen megjegyzése, hogy meghalt a király, és a gyerkőc lenne az utód. Nu, ez most szépen a helyére került.)

És a jött a döntő. A döntő első szettjében meg az a Federer. Asszem, amennyit a második szettben bizonytalankodott, annyi bármikor benne volt nála - de hát azt a keveset is tökéletesen feledtette a négynyerős (na jó, három és háromnegyed) brék 6-5 után, amivel vitte a játszmát. A harmadik meg formalitás volt, még ha a legeslegvégén jött is még egy döccenő.

A tegnap esti Federer az érinthetetlen Federer volt. Amikor azt műveli, amit az első szettben művelt, senki nem érhet fel hozzá - Nadal sem. Más kérdés, hogy játszott-e volna így, ha Nadal áll vele szemben. Tán igen, de igazából azt hiszem, megkönnyebbült, amiért egy rutintalan Grand Slam-döntős püfölte neki vissza a labdákat, és ez is hozzájárulhatott ahhoz a tenisznek álcázott költészethez, amit helyenként produkált. Sosem tudjuk meg, úgyhogy könnyen pofázom, de asszem, tegnap Nadal ellen is nyert volna, csak sokkal nehezebben. Viszont mennyivel nagyobb katarzis lett volna. Akárhogy is, várom a következő Federer-Nadalt.

13 GS-győzelem. Sampras 14-gyel a rekorder - tán még egy évig... 2002-ben fordult elő utoljára, hogy RF egyetlen egyet sem nyert.

(És ne menjünk el szó nélkül Andy Murray mellett: kurva jó. Megvert már mindenkit, aki számít, és úgy tűnik, a régebben mutatott mentális bizonytalanságán is túllépett. Szeressük őt is az állán pelyhedző legénytollal egyetemben. Nem ez volt az utolsó GS-döntője.)

Bájbáj, Kodály!

Elkezdődött Lóci fiam második hete az új iskolában. És hát persze volt bennem aggodalom, hogy hogyan lesz, hogy nem kerülünk-e csöbörből vödörbe vagy ilyesmi. Sejtettem, hogy az eddigi tanítónéninél gázosabb nem jöhet, és azért utánajártunk, hova visszük, szóval nem a vakvilágba indultunk vele, de a jövőbe akkor sem láthattunk.

Úgyhogy egy hét meg egy nap után baromi jó érzés, hogy ki merem jelenteni: jól döntöttünk. Lóci nem oldódott még föl teljesen, mert hát az ilyesmi őneki annyira könnyen sajnos nem megy (jó lenne, ha kicsit lazább lenne, de hát nem az - ő ilyen, micsinájjak), de az egész iskolát valami egészen normális légkör veszi körül, sokkal barátságosabb és emberibb könyvekből tanulnak, ami meg a legfontosabb: ennyi idő alatt több dicséretet kapott, mint a náci jégszobortól a régi suliban három év alatt. Mit tesz isten, nem jön rá többé a frász, ha matekházit kell csinálni, hanem leül, és különösebb kecmec nélkül lezavarja a dolgot (két pirospontnál járunk matekból!). Ha környezetből jelentkezik, hogy tud valami extrát a könyvben lévőkön kívül, mindenféle jutalmakat kap, nem pedig rideg elutasítást, hogy olyasmit mert mondani, ami nem való oda (a kedvencem az volt, amikor a Kodályban tavaly bevitt valamit környezetórára, ami kapcsolódott az anyaghoz, mire Kati néni, az állat nem megdicsérte, hanem gyorsan kihívta felelni, nehogy kedve legyen még egyszer bármi ilyes devianciához.) Satöbbi.

Egészen felfoghatatlan, hogy vannak pedagógusok (márpedig kurva sokan vannak, attól félek), akik szerint az az egészséges, ha a gyerek fél tőlük, mert akkor fogja megtanulni, megírni, megcsinálni. Az új tanítónéni is kellőképpen szigorúnak tűnik elsőre, csakhogy eközben úgy gondolja, hogy a kiccsávóknak kedvet kell csinálni a tanuláshoz, nem pedig szögletes szabályok közé kell szorítani őket. Lócinak, aki az istennek nem passzol bele semmilyen sablonba, tuti, éppen ilyen kell. Messze még a negyedik vége persze, de úgy érzem, rendben leszünk.

Aztán meg persze a régi suli a sarkon túl tanítónénitől eltekintve is szart a gyerekekre. Innen viszont rendszeresen viszik őket úszni, moziba, táborba, akármi, és még a nyelvoktatást sem szükséges nyűgnek tekintik (nem mintha az lenne a jellemző, hogy olyan veszettül penge németes/angolosokat képeznek bármelyik általánosban sajna).

Kapkodva ennyit, megyek vissza Tara Mosshoz. Arról nem is beszélve, hogy mindjárt Federer-Murray US Open-döntő. Vár rám a multitasking.

UPDATE:
Bazmeg, ma még a tökfőzeléket is megette a menzán. És újabb pirospont. Matekből. Meg énekből is. És nyelvtanból meg irodalomból. Több órája nem volt.

Beautiful as ever. Damn it.

-i

Tegnap megvoltak a pótvizsgák, most először láttam gyereket június óta. Nyilván nem hiányoztak , de mindegy, ez van. Nálam persze nem olyan könnyű megbukni, mint teszem azt, matekból, de aki keményen megdolgozik azért a bukásért, különösebb lelkifurdalás nélkül meghúzom. De ez most mellékes, nem a sajátjaimról akarok írni.

Már megint a helyesírás miatt jöttem füstölögni. Egyszer már elmondtam a véleményem a helyesírás fő funkciójáról a mai magyar rögvalóságban, most meg megint sikerült kicsit kiakasztani a kilencedikesek pótvizsgatesztjével. Az öt feladatból három foglalkozott a helyesírással, plusz egy negyedik részben.

Az értelmestől az ostoba felé haladva nagyjából-egészéből így néztek ki (nyilván hosszabbak voltak, csak egy-egy példát hozok):

1. Írj mondatokat a páros mindkét tagjával: versel - verssel.
Ezzel igazából semmi bajom, sőt, önálló mondatalkotás, némi szókincsfejlesztés, remek. Főleg, ha esetleg nemcsak a helyesírás különbségét veszik észre, hanem azt is, ami tényleg fontos: a morfémákat. Hogy az egyik végén igeképző van, a másik végén meg rag. De mindegy is, ez tényleg jó feladat, asszem.

2. Írd le az alábbi, kiejtés szerint megadott szavakat. [tuggya] --> ....
Ez is oké, mert némi morfológiai ismereteket is feltételez, ráadásul bármennyire berzenkedem a helyesírás túlzott komolyan vétele miatt, én se gondolom, hogy tök jó lenne, ha a népek fele úgy írná, hogy tuggya, a másik fele meg úgy, hogy tudja. Ezek olyan helyesírási szabályok, amelyeket van értelme tudni és tisztességes szövegben alkalmazni.

3. Két betű egy hang, írj a kihagyott helyekre j-t vagy ly-t. Gó__a
Ó de nem fontos egy pótvizsgán. Tisztességes helyesírási szabályzat már rég szabadon választhatóvá tette volna a ly-j párost, az egész tényleg csak arra jó, hogy szivatni lehessen vele a kölyköt. (Megjegyzem, én akkor is szép következetesen használmám a ly-t, ha a szabályzat opcionálissá tenné, sőt ha eltörölné, akkor is. Hiába, konzervatív vagyok. De hogy jön ide az én ízlésem?) Annyival, de annyival hasznosabb és érdekesebb ismereteket lehetne tanítani a nyelvről.

4. Lásd el -i melléknévképzővel az alábbi tulajdonneveket.
Magyarország
Magyar Köztársaság
Nyugat-Magyarország
Petőfi Sándor
Petőfi utca

Nyilván népünk és nemzetünk egésze, kultúránk életképessége és számos más emelkedett szempont miatt rendkívül lényeges, hogy ezt a kérdést szénné variáljuk, hiszen ha azt az istenverte -i képzőt ehhez az öt tulajdonnévhez nem öt különböző módszerrel kéne hozzáadni, annak beláthatatlan következményei lennének. (Ha valaki nem érzi az iróniát, most szólok, hogy a fenti mondat dugig volt vele.)

De nehogymá pont ennek a lárpúrlár okoskodásnak a beseggelése vagy be nem seggelése döntse el, hogy valaki érdemes-e a 10. osztályba lépésre. Javallom, emberek, próbálkozzatok meg magatokban ezzel a feladattal, megoldókulcs odalent. A legtöbben a negyedikhez hasonlókat szokták elszúrni.

Annyi, de annyi mindent lenne érdemes tudni a magyar nyelvről, amiről az átlagembernek fogalma sincs. Mert ezt a blődlit tanítják és kérik számon helyette.

(Érintőleges ajánlott olvasmány kommentestül donB szösszenete a helyesírás ún. reformjáról.)



____________________________________
Megoldókulcs: magyarországi, magyar köztársasági, nyugat-magyarországi, Petőfi Sándor-i, Petőfi utcai

Ketrecbe zárva

A squash nagy előnye a tenisszel szemben, hogy az ember nem érzi magát totál bénának. Merazér teniszezés közben sok a kajla ütés, a francba elzavart labda meg az egészen kretén mozdulat. A squashlabdát lényegesen könnyebb az ütő közepével eltalálni, ez tény. Nyilván semmivel sem vagyok jobb squashban, mint teniszben, viszont sokkal kevésbé látszik, mekkora hülyét tudna csinálni belőlem egy igazán jó játékos.

Viszont én akkor is sokkal jobban szeretek teniszezni. Levegőn vagyok, futározok. Squash közben meg be vagyok zárva egy ketrecbe.

Fagyhalál

Úgy egy hónappal ezelőtt végképp meghalt az asztali gépem (miszerint Jenő), nem csoda, öreg jószág, kiszolgálta az idejét. Úgyis le kellett zsúrulni róla mindent, gondoltam egyet, és raktam föl rá Ubuntut. Végül is miért ne, úgyis a laptopon (miszerint Béla) zajlik az életem , ezen meg elég lesz a net meg majd időnként az egyoldalas fordításos melókat megcsinálom rajta az open office-szal. Meg nézem az amerikai dvd-imet vele, meg hallgatok zenét.

Mindenféle fórumokon megnéztem, milyen médialejátszó programokat ajánlanak, aztán kipróbáltam elég sokat. Fos az összes. Amelyik használható, abból is olyan förtelmes dobozhangon jön a zene, hogy szó se lehet róla.

Aztán próbáltam dvd-t nézni, de leálltak a programok, anélkül hogy egy büdös szót szóltak volna arról, mi bajuk. Guglizással viszonylag hamar kiderült, hogy persze, mert ahhoz, hogy bármilyen régiókóddal hajlandó legyen szóbaállni a linux, ezt meg azt még telepíteni kell, ráadásul a fórumokon adott tanácsokkal is nehéz mit kezdeni a totál linux-amatőrnek.

Aztán az előbb úgy fagyott le kétszer egymás után az open office, mint a word sok év alatt soha, és visszaállítani is képtelen volt, amit csináltam. Nem sok meló veszett el, max 5 percnyi, de hát azér ezt mégse.

Nincs kétségem felőle, hogy király az Ubuntu, csak rá kéne fordítani egy csomó időt, hogy az ember megismerje, némiképp mániákusnak kéne lenni hozzá, hogy egy egyszerű telepítés helyett össze-vissza buherálja az ember mindenféle obskúrus fórumokon utánajárva, mit kéne még csinálni, meg nyilván több memória se ártana, de én inkább hagynám a fenébe, mert az Ubuntura fordított időt inkább dolgozással, dvd-nézessel vagy zenehallgatással töltöm, asszem.

Szóval szórakozzon az Ubuntuval, aki akar, Jenő meg visszakapja a Vindózt, ha ettől elmaradottnak számítok, akkor is.

Kilenc

Tavaly ugye írásbeli szófosásom támadt az aktuális Balatonátmászás után. Az akkor fizikailag igen szarul esett, lelkileg - vagy hogy - viszont igen jól, mint korábban is mindig. Az embernek a töke tele van a közepén, és gyűlöli, hogy ott van, de aztán kimászik, és vigyorog, mint a tök, mert megcsinálta megint.

Na ez idén változott. Most lelkileg - vagy hogy - is szarul esett.

Nem tudom, miért. Egyedül mentem, Cs, akivel együtt szoktunk úszni, nem ért rá, biztos ez is benne volt. (Igaz, úszószemüveg-vásárlás közben összehaverkodtam egy kollégával, és egész jól elvoltunk együtt a vízbe ugrásig.) Meg hát éreztem, hogy nem vagyok annyira edzésben, mostanában több volt a meló és kevesebb a sport. Valahogy már reggel a kocsiban megvolt a nagging feeling, hogy ez nem lesz az igazi, aztán kicsit elfelejtettem, mert csomagleadás, hajózás, nevezés közben nem foglalkozik ilyesmivel az ember.

Különben még az úszás eleje sem volt rossz, kellemes volt a víz, nem nagyon hullámzott, szóval nem éreztem rosszul magam. Hogy nem fogok rekordot dönteni, azt akkor kezdtem sejteni, amikor lehagyott egy hatvanas pasas kitartott fejjel, szalmakalapban, napszemüvegben. (Pedig előtte megittam egy Red Bullt, a minimum lett volna, hogy száraz lábbal átkelek, de hát nem jött össze, ettől az izétől nem is lehet igazából repülni, bazmeg.)

Úgy két kilométernél még szőlőcukrot is kértem egy vitorlásról, hátha akkor kialakult szokásával ellentétben nem görcsöl be három kilométernél a vádlim, és ez bejött, mert nem görcsölt be.

A gond két kilométer után kezdődött. Röhej, komolyan. Pisilni kellett. Nagyon. Kurvára. Rettenetesen. Rettenetesen kurvára nagyon. Súlyosbító körülményként marhára lerohadt a bal térdem, úgyhogy következő két kilométeren inkább csak fürödtem, de hiába adtam volna egy pofont kényszerből saját jólneveltségemnek, az ember izmai nem úgy működnek, hogy csak úgy el tudja engedni magát öt méternyi víz tetején.

Mindegy, négy kilométernél tudtam, hogy ebből toitoi lesz a parton, és kemény hajrába fogtam. És amikor már közelített a legszebb pillanat, látszott, hogy száz méter, és letehetem a lábam, megjelent két rendőrmotorcsónak, és mindenkit leállított. Mert jött körösztbe egy hajó. A tücsök rúgja meg, az nem esett jól. Megkapaszkodni a rendőrcsónak oldalában, aztán újra elindulni, az ötödik kilométer végén már brutális kínszenvedés.

Utána érdekes módon a vállam fájt vagy inkább a karom, pedig az sosem szokott. Leégett a hátam piszkosul, valami kisebb napszúrást is kaphattam, otthon jégakkukkal hűtögettem magamat. Szóval nem a megszokott jó érzés volt bennem este meg másnap sem, inkább csak a fáradtság, a nyűgösség, a felforrósodottság, a fájás. Ehh.

3 óra 21 perc. Muhaha. A legjobbam 2 óra 18 még 2001-ből, már a tavalyi 2 óra 52-t se szerettem. Mindegy, jövőre lesz a jubileumi tizedik, ha minden stimmel. Előtte majd megint edzek tisztességgel, és előre a 2 óra 30 perces kitűzött szintidőért.

Fetish

Ez a néni itten Tara Moss. Mutatok még egyet, aztán folytatom.


Azt írtam a múltkor Harry Harrisonnal kapcsolatban, hogy még soha nem fordítottam olyan írótól, aki ült már a Szuzukim első ülésén. Nos, még nemzetközi jócsajtól sem fordítottam soha. Igaz, Tara Moss valamikor modell volt, de ma már thrillereket ír. Ha végzek Harry Harrisonnal (kapkodom magam rendesen), ő jön:

Hát nem lenne rossz, ha ő is utazna egyszer a Szuzukim első ülésén. És akkor senki nem mondhatja, hogy túlzott igényeim vannak.

Kedvenc britjeim

Annyi mostanában az amerikai sorozat, hogy Potomacot lehetne velük rekeszteni, jön a tévéből szar szinkronnal, használható szinkronnal (igazán jóval nyilván sosem, olyan asszem, nincs is), jön a netről torrentezve (fúj, csúnya dolog, csapjatok a kezetekre, torrentezők, én sose csinálnék ilyet, ááááááááá).

Vannak egészen szarok is, a Heroesból végigszenvedtem másfél szezont, de nem is értem, miért. Aztán vannak egészen viccesek is, mint a Scrubs (nehogy valaki belenézzen a szinkronosba, az komoly agykárosodást okoz!).

Meg hát a House-t muszáj nézni, mivelhogy Hugh Laurie-nak lelkes rajongója vagyok, amióta valamikor a 14. század második felében először láttam A Bit of Fry & Laurie-t meg Blackaddert (és amióta a dögunalom Szakácsi helyett Kulka van, még magyarul is nézhető, bár úgy minek).

És ezzel kellemesen át is vezettem magam oda, amit mondani akartam: az amerikaiak totál sehol nincsenek a britekhez. Sokáig azt gondoltam, hogy ez elsősorban a jó öreg klasszikusok miatt van így, a mai legnagyobb sláger, az Office (a brit eredetiről beszélek persze, az amerikait nem igazán láttam) erősen az agyamra megy, csak ülök, nézek ki bután a fejemből, és nem értem, most min kéne nevetni. Persze azért van a Little Britain meg legfőképpen a Coupling.

Na ja, de ezek mind szitkomok.

Aztán valami hirtelen, nem is tudom, honnan jött inspiráció hatására elkezdtem Doctor Who-t nézni. A modernet persze, bár a klasszikus sorozatokat is jó lenne beszerezni. Ugyebár minden idők leghosszab ideig futó sci-fi sorozatáról (a magyar címért én kérek elnézést) van szó.

Emberek, zseniális. És persze megint attól, amiben a britek annyira jók: nem veszi túlságosan komolyan magát. Nyivánvaló, hogy van sorozat, amelyik alaposabban ki van dolgozva, és kevesebb benne a logikai bakugrás, aprólékosabban össze van rakva a cselekmény meg minden. A Doktor ebből a szempontból nem hasonlítható Jack Bauerhez. Ellenben ilyen imádnivaló humort, ilyen hangulatot, ennyi iróniát és öniróniát csak britek tudnak produkálni.

Sürgősen nyomás Doctor Who-t nézni. Most.

Két nő mínusz egy fej

Most fejeztem be épp a Tudors második évadát. Kellemes hollywoodi hatásvadászat persze, főleg a vége, de annak egyébként nagyon jó. Akik kimaradtak az angol történelem eme kalandos szappanoperájából - szerelem, halál, cselszövés!!! -, azoknak szpojler ugyan, de elárulom, hogy Anne Boleynt a végén jól kivégzik. Amiről is két dolog jutott eszembe.

Egyfelő Natalie Dormer iszonyatosan jó színésznő. Az elején, amíg csábítja Henriket elfele, irdatlan gyönyörű és kívánatos nő, az embernek kedve lenne iskolás lelkesedéssel szerelmesnek lenni bele, és szent meggyőződése, hogy ezért a nőért bőven megérte összebalhézni a pápával meg fél Európával. Aztán amikor kissé stresszesebb körülötte a helyzet, sikerül elfelejtetnie mindent, ami valaha vonzó volt benne, és éppen olyan meggyőzően hozza a szarban lévő, már hisztérikus nőt, aki tudja, hogy nem csak a férje, de az élete, a gyereke, mindene kockán forog, amit tétnek tettek föl a nem kispályás játszmában.

Még sosem voltam lenyakazás előtt álló királynő, szóval nem könnyű megítélni, de ott, a Towerben is tudott egyszerre kétségbeesett, beletörődő és méltóságteljes lenni.

Kár, hogy olyan rövid még rövid az a filmográfia.


Aztán itt van Natalie Dormer eredetije, Boleyn Anna, aki kétszer járt a Towerben. Egyszer a koronázása előtti éjszakát töltötte ott, aztán a kivégzése előtti három hónapot. Hogy poénosabb legyen, ugyanabban a lakosztályban.

Na szóval milyen lehetett már arra kelni reggel, hogy viszik az embert lenyisszantani a fejét, aztán megtudni, hogy bocs csak délután, aztán megtudni, hogy bocs, csak holnap? Milyen lehetett már aztán tényleg arra kelni, hogy indulás van, és jön a francia kardja? Milyen lehetett már fölállni az emelvényre, végignézni a tömegen, és tudni, hogy mindjárt vége mindennek? Milyen lehetett félteni az árván maradó hároméves kislány életét - és nem tudni, hogy ez a hároméves kislány lesz az, aki nem sokkal később igazi nagyhatalommá teszi Angliát?

Milyen lehetett az végtelenül rövid pillanat, amikor meghallotta a kard suhanását, megérezte a hideg fémet a nyakán?

Nem értem

Ha meleg lennék, felvállnám. Kamingaut teljes gázzal. Azt hiszem. Persze baromi nehéz beleképzelnem magam annak az embernek a helyébe, aki soha végig nem mehetett a szerelmével az utcán kézenfogva, aki soha nem adhatatott neki egy búcsúcsókot, amikor kikísérte a vonathoz.

És persze azt sem tudom, milyen, amikor kiállok magamért, megpróbálom egy ellenséges vagy jobb esetben közönyös társadalomnak megmutatni, hogy létezem és önmagam szeretnék lenni, és erre némelyek azt találják adekvát válasznak, hogy hozzámvágnak ezt-azt.

Azt hiszem, csak néznék ki nagyon bután a fejemből, és nem érteném, miért zavarja a létezésem azokat a csuklyás alakokat ott a tojással, az utcakővel, a molotovkoktéllal a kezükben annyira, hogy fizikai valómban tartják helyesnek fenyegetni. Pedig nem ártottam senkinek.

Aztán még butábban néznék ki a fejemből, amikor a bírónő közli, hogy a fiúkat nem is kell megbüntetni, hiszen élelmiszerrel dobálózni frankó, nincs abban semmi. (A tárgyalóteremben kéne az ilyenhez hozzávágni egy dugig fazék romlott bablevest, ha következetes, úgyse büntethet meg.)*

Bosszantana, hogy sokan még mindig a tollboás transzvesztitákkal azonosítanak, pedig egyszerű, hétköznapi fickó vagyok, semmi más. Nem mintha a tollboásokkal bajom lenne, vagy bárkinek ártanának.

Megköszönném a rendőröknek, hogy megtették, amit tudtak, és megérteném, hogy nem mindig merték határozottabban használni a gumibotot vagy a könnygázt. És lélekben egy komplett élelmiszerraktárt vágnék annak a pártvezérnek a fejéhez, aki szerint a rendőrségnek határozottabban kellett volna fellépnie, mert a lelkes rajongókkal ellentétben nem vagyok annyira hülye, hogy ne emlékezzem rá, amikor éppen ő hisztizett a gumilövedékek meg a gumibotok miatt. (De igazából nem vágnék hozzá semmit, nem vagyok olyan.)

___________________________

No de az utolsó csekkolásnál még heteró voltam, a jelek szerint most már az is maradok. De akkor se értem.


*Hopp, tán mégse olyan következetesek.

6-4, 6-4, 6-7 (5-7), 6-7 (8-10), 9-7

Én megmondtam, hogy marha jó lesz. Amit Federer és Nadal vasárnap produkált, az egyszerűen mennyei volt. Előtte úgy éreztem, Nadal simán nyer, mert egyszerűen nem múlhatott el egyikükből sem nyomtalanul, ami a párizsi döntőben történt. Aztán persze úgy is indult, bár az első két szettet nemigen láttam, mégiscsak be kellett dobni valami kaját egy kissé mozgalmas hétvége zárásaként (miután úgy hajnali négy körül egy nagyon részeg ember egészen konrét fizikai erőszakot alkalmazván és római katonának gondolván magát megpróbált lerángatni a Bodrog partjára, én pedig még Asterixre hivatkozva sem könnyen tudtam lerázni).

Szóval az után az első két szett után azt hittem, simán vége lesz. És nem lett. Federer nyert itt ötször, eleinte simán, tavaly már nem könnyen. De soha wimbledoni dötőben nem került hátrányba, főleg nem kétszettesbe. És bezony két szett hátrányból itt Cochet győzött utoljára. 1927-ben.

És Federer mégis felállt, és egy zseniálisan végigszervált meg egy zseniálisan végigküzdött tájbrékkal máris (máris egy francot) egálban voltak. És nem egyhamar felejti el az ember azt a Nadal-tenyerest, amivel meccslabda lett meg azt a Federer-fonákot, amivel aztán a meccsben tartotta magát mégis.

Federert szeretem, tavaly elmondtam, miért, ott van a link az elején most is. Nadal remek fickó és teljesen szimpatikus, de ezt a terminátorkodást én teniszpályán nem díjazom. A finesz, az elegancia sokkal többet ér a szememben, mint az, hogy valaki a világ végére is odaér lábbal, és bárhonnan kurva nagyot tud ütni a labdába. Zseni mindegyik, nem kétséges, de Federer a jobb teniszező, Nadal csak a jobb buldózer. A legnagyobb füvespályások, Borg (bár ő ebből a szempontból azért határeset), McEnroe, Becker, Edberg, Sampras hagyományát Federer folytatja, nem vitás. És ha a fű olyan lett volna, mint szokott, szerintem most is nyer. Marha kíváncsi lennék, mi a bűbánatos francért csináltak a wimbledoni centerpályából ilyen vackot, amin kellemes lassúsággal a francba felpattan a labda. Lehet, hogy nem direkt volt, de hogy ez a terminátortenisznek kedvezett az biztos. Azt meg látni eleget salakon, és oda is való. Éppen ezért nem szeretem a salakot. Nekem az jön be, ha egy jó ütés pontot ér, nem az, ha mindennek van idő utánaszaladni, és visszakanalazni. Vagy Nadal esetében visszabrutalizálni.

Mindazonáltal.

Eszement volt, ahogy játszottak, hiba alig, baromi jó labdamenetek egymás után. Szóval a döntőjátszmában egyszerre azon kaptam magam, hogy nem drukkolok egyiknek sem. Mindegy volt, ki nyer. Az 1980-as Borg-McEnroe-t persze felvételről láttam, ami nem ugyanaz, de asszem, ez volt annyira jó, és meg is marad majd úgy az emlékezetben, mint az. Ott Borgnak sikerült nyernie ötödször, itt Federernek nem sikerült hatodszor.

És persze Nadal megcsinálta azt, amit utoljára Borg éppen akkor, 1980-ban: egymás után megnyerte a Roland Garrost salakon meg Wimbledont füvön.

Terminátor ide vagy oda, megérdemelte, a tücsök rúgja meg.

Közép-Európa legnagyobb tava

Szeretem a Balatont akkor is, amikor dugig van emberrel, és délután van, és odabenn hajigálom a gyerekemet, igaz.

De sokkal jobban szertem este, amikor szélcsend van, tükörsima a víz, langymeleg minden, megy le a nap, és egyáltalán: baromi giccses az egész.

Meg sokkal jobban szeretem akkor is, amikor éjszaka van, és titokzatos, és az ember isten tudja, miféle dolgokat képzelhet bele a vízbe.

Meg sokkal jobban szeretem akkor is, amikor megindul a szél, és zúg mint az őrült, és az ember a saját hangját se hallja, és a part felé futva is alig halad.

És akkor ez még csak a nyár.

A legjobban ősszel szeretem a Balatont; amikor szeptember végén még nyílnak a völgyben van ereje a napnak, és lehet fürödni, de már nem merészkedek bele más, csak én, főleg mert nem is nagyon van ott más. Olyankor olyan, mintha az enyém lenne az egész.

Kurva jó lenne, ha hülye rokonok miatt nem veszne el a kis öreg vityilló, Fonyódliget harmadik háza.

I

I a legeslegjobb tanuló volt az idén nálunk éreccségizők közül. Intelligens, szorgalmas, elbűvölő csaj, ennél sokkal jobb iskolában is bőven megállta volna a helyét. Az angollal kezdett, persze ötös with flying colours, nem volt kétségem felőle előzetesen sem. Magyar sima ügy, töri sima ügy. És jött a biológia.

Amikor leült, még mondtam is neki valami vicceset, mert neki lehet, úgyse zökken ki, úgyis csípőből mondja majd. És így is volt. Amíg valahogy össze nem kevert két izét egymással. Nem nagyon figyeltem addig, megint mondtam valami barátságost a sarokból, és ahogy visszanézett rám, csillogott a szeme. Aztán némi visszafogott sírdogálás és tanári vigasztalás után vett egy mély levegőt, és a lehető legvilágosabban felépítve és a lehető legpontosabban lenyomta még a B-tételt is.

Amikor kiment, kimentem utána megnézni, mi van vele. Elkenődött smink, oldódó feszültség. Olyan édes volt, hogy még picit meg is öleltem, aztán elzavartam lovagolni, merthogy állítólag az nyugtatja meg.

Tulajdonképpen az egészben az az érdekes, hogy mennyire nem ismeri az ember a diákjait még pár év után sem. Merthogy I-ről azt el tudtam volna képzelni, hogy mosolyogva, a feszültség legkisebb nyoma nélkül leéreccségizik, esetleg azt is, hogy ha tele van a töke, odacsapja a cuccait, és kirobog a teremből. De azt, hogy elpityergi magát felelet közben, hát, sose gondoltam volna.

Vannak pedig, akiket nagyon is jó lenne nem csak diákként, de emberként is sokkal jobban ismerni. I ilyen.

H

Hű.

Citromsárga

Voltunk övvizsgázni.

Most már öt kyunál tartunk mind a ketten, szóval citrom övet viselhetünk büszkén ezentúl. A többi apuka, aki nagyjából ott tart, ahol én, magasabb övszínre vizsgázott inkább, én viszont nem akarom lehagyni Lócit, meg különben is, hova az a nagy rohanás, így több idő jut gyakorolni mindent.

A kellemetlen élmény, hogy Lóci éppen olyan, mint én. Szétizgulja magát stresszhelyzetben. A gyakorlatnál mondjuk gond nem volt egy szál se, de az elméletnél totál lefagyott. Azért némi atyai bíztatással megoldotta, mert tudta, amit tudni kellett, de mi lesz így az éreccségin? Már csak kilenc év! (Úristen, már félúton jár az éreccségiig, most esett le.) Majd valahogy tréningolni kell, hogy nyugi.

Make Room! Make Room!

Ez itten a következő meló.

Nem lesz unalmas nyaram, attól tartok. Vagy lehet, hogy unalmas lesz, de azon biztos nem kell aggódnom, hogy nem fogok tudni mit csinálni.

Ebben itten mostan különben az a szép, hogy Harry Harrisonnal két éve az Átjáró fesztiválon volt szerencsém személyesen is találkozni, sőt fölmentem érte a Korda-villába, ahol megszállt, és körbefuvaroztam fél Budapesten. Még sose fordítottam olyan írótól, aki ült a Szuzukim anyósülésén (a szponzor Volvó nem ért rá éppen). Meg söröztünk meg vacsoráztunk, és remek társaság volt az öreg, és pedzegettük is, hogy majd kéne valamit, mert nem jelent meg nálunk tőle túl sok minden, asszem, csak a Rozsdamentes Acélpatkány.

Vett az öreg a környéken kapható mindenféle fűszerpaprikából egy csomót, mert az asszony azt mondta neki, vigyen haza. Amerikai különben, élt kábé a világ összes országában hosszabb-rövidebb ideig, aztán sok évvel ezelőtt végleg megtelepedett Írországban.

Úgyis mint illusztráció egy író plusszal:

Szomszédok

Történt Ukrajnában, hogy három tizenéves úgy gondolta, jó móka lenne eltenni láb alól néhány embert, és meg is öltek 21 tök ismeretlen valakit, kínosan ügyelve, hogy az áldozatok ne tudjanak védekezni. És rémes és borzasztó és iszonyat. Viszont azt hiszem, természetes emberi reakció, hogy miután elolvasunk egy ilyen hírt, lapozunk, és izibe' el is felejtjük. Mert messze van, úgyhogy előkerül a jól ismert "úgyis csak mással történik" érzés.

Aztán persze történt Kaposváron, hogy két srác úgy gondolta, el kéne tenni láb alól az egyik osztálytársukat, mert "eltávolodott tőlük, lekezelően, nagyképűen viselkedett, agresszíven bánt velük". És nem lehet lapozni meg izibe' elfelejteni, mert mind a három abba az iskolába jár(t), ahová én is húsz évvel ezelőtt, mert az egyik kolleganőm délelőtt elmesélte, hogy az áldozat általánosban a fia osztálytársa, mi több jóbarátja volt, náluk is aludt sokszor, jól ismeri a szülőket is. Mert ex, aki kollégiumi nevelő ugyebár, nemrég kiállítást rendezett a gyerekek dolgaiból, és bizony az egyik gyilkos készítette (állítólag nagyon szép) tarsolylemezeket is kiállították. És beszélt vele a koliban szerdán a gyilkosság előtt, meg csütörtökön a gyilkosság után. És azt mondja, csendes, szerény, szimpatikus srác - a jó öreg séma, miszerint róla aztán sose gondoltam volna. Szóval igen, emberek, történhetnek ilyenek a szomszédban is. Atyám, velünk is. Azért nem szívesen élnék úgy, hogy fosok elengedni a gyerekemet iskolába vagy ilyesmi, meg nem is fogok egy ilyen eset miatt félni. De most egy darabig szerintem sokunknak ott motoszkál majd a fejében valami kellemetlen érzés.

Eszembe jutott viszont egy-két dolog.

Ezek a srácok állítólag mind baromi rendes, aranyos gyerekek voltak. Azért az is hamar kiderült, hogy Martens-bakancs, árpádsáv, minden megvolt otthon a repertoárban, és hát nem épp angolkisasszonyok közé jártak. Hadd sejtsem hát azt (de hát tényleg csak sejtés, nem ismertem őket nyilván), hogy a magukba sulykolt elvakult gyűlölet fordult most saját társuk ellen. Az az érzés, amit mindenféle primitív militáns társaságok sugallnak: minden bajodnak mások az okai; aki nem olyan, mint te, az borzalmas, azt el kell zavarni, azt el kell pusztítani. Hát ők most megtették.

Aztán. Olvasgattam internetes fórumokat ez ügyben. A spontán reakció számtalan embertől, hogy most kéne a halálbüntetés, azonnal kivégezni az ilyet. És nem veszik észre, hogy éppen ezzel kerülnek az ő szintjükre. Soha sehol nem szült jót, ha erőszakra erőszak volt a válasz. Nekik sem volt joguk embert ölni, de a társadalomnak sincs. Rács mögé őket sokáig (aszongyák, max. 15 év mert kiskorúak - akkor annyi, másokkal ellentétben én nem szívesen ítélném meg csípőből, hogy jól van-e így vagy nem).

Aztán. Milyen már annak az embernek a lelkivilága, akinek erről is az jut az eszébe, hogy bezzeg a cigányok sokkal rosszabbak? Márpedig meglepve (még ha azt is hittem, hogy már semmin) tapasztaltam, hogy van ilyen, nem is kevés. És nem veszik észre, hogy éppen ez a zsigeri, primitív gyűlölet az, ami aztán némelyeknél lecsapódik valahol. Ha nem cigányon, hát osztálytárson.

Aztán. Volt kolléga, aki rögtön azt mondta, hogy nyilván valami drog volt bennük. Marhaság. Az a drog, ami igazán képest agresszivitást kiváltani, persze az alkohol, de hát aki részegen ilyesmit csinál, az nem sétál vissza másnap az iskolába meg a kollégiumba, mintha mi se történt volna. Szegény drogokat meglehetősen józan életű pasas lévén igazán nem akarom védeni, de sokaknak azért kurva könnyű mindent rájuk fogni.

Borzalmas lehet most az áldozat szüleinek lenni. De a tettesekéinek, ha lehet, még borzalmasabb.

Húsz

Voltam szombaton huszadik éreccségi találkozón (simán azt hittem a jövő héten lesz, úgy telefonáltak utánam, hogy hol vagyok már).

Rájöttem, hogy azok közé tartozom, akiken messze nem látszik az a 38 év, mert sokakon meg igen. És ez jó. Rájöttem, hogy van, akinek jobban alakult ezmegaz az életében, de arra is, hogy van, akinek meg szarabbul. És arra is rájöttem, hogy ettől teljesen független, ki mennyit nyafog, hogy hű de milyen nehéz az élet. Nemtom, nekem valahogy fura, ha valaki arra hegyezi ki a maga kis mondanivalóját a mi történt velem az elmúlt években témakörben, hogy mennyire szar neki. Illetve hát ítélkezni biztos nem akarok, meg biztos tényleg nehéz, meg nem is baj, hogy mondja, de rossz lehet annak, aki főleg ezt szeretné közölni magáról.

Nekem nem rossz, és ilyenkor ezt jó a helyére tenni. Jól érzem magam tulajdonképpen a bőrömben, a sulit se utálom picit se, kis könyveimet meg szeretem kimondottan, jó rájuk nézni a polcon. Arról nem is beszélve, hogy van egy frenetikus gyerekem. Szóval I feel good. Még akkor is, ha csóró vagyok és nincs csajom a 14. század második fele óta.

Különben meg 39 embernek csak 63 gyereke született (and counting, bár hát így 40 felé araszolva már nem hiszem, hogy sok utód lesz), szóval a magyarság fogyásához keményen hozzájárulunk mi is. Viszont hatan szeparálódtunk házastársunktól, öten meg nem is házasodtak soha. És négyen főállású anyák. Hogy mik vannak.

És van egy halottunk. Hiányoztál, Ági.

Döglött vonal

Gyűlölöm a közelítő határidőket. Amikor számolnom kell, naponta hány oldal kell még minimum, hogy végezzek. Most éppen sok. Tücsök rúgja meg.

Megyek dolgozni.

Botanikailag kommunikálható

Az történt, hogy volt hétfőn magyaréreccségi. Írásbeli mármint. Na most ugye amióta a kétszintű éreccségit toljuk, a magyar írásbeli két részből áll, amiből az első a szövegértés. És ehhez a szövegértési feladathoz idén egy Nádasdy Ádám-interjút használtak fel. Először is hadd szögezzem le, hogy ez egy csodásan progresszív lépés. Tudván, hogy azért a magyar nyelvtan mint tantárgy tananyaga agyament nyelvművelő (a szó lehető legrosszabb értelmében) szempontok alapján lett összeállítva, és tudván, hogy mi Nádasdy véleménye erről a nyelvművelésről, nemigen számíthattunk ilyesmire.

A feladatsor egyébként alapvetően korrekt, a dolog természeténél fogva a szöveg értelmezésére megy rá, nem kell sem a diáknak, sem javítás közben a tanárnak állást foglalnia semmiben. A kérdések a beszélő (mármint Nádasdy) mondanivalójára, az ő véleményére vonatkoznak. Zokoghat tulajdonképpen a magyartanár, hogy ő ezekkel nem ért egyet, és a nyelv akkor is szörnyen romlik, mert ő jobban ért hozzá, mint a tudós, aki ezzel foglalkozik, a válaszok akkor is egyértelműek.

Más kérdés, hogy mondjuk egy ilyenre: A 20. század második felében jelentősebb nyelvi változások történtek, mint a 15. században, meri-e rávágni vödörnyi év iskolai agymosás után egy kevésbé gyors felfogású csávó, azt, amit rá kell vágni, miszerint hamis. Mondjuk két dologban reménykedhetünk. Egyrészt sok magyartanár alig tart nyelvtanórát, úgyhogy a hülyeségeket se nagyon terjeszti, másrészt ha mégis, a kevésbé gyors felfogású csávók tudatáig talán az agymosás se jutott el.

A vicc mindazonáltal a következő. Idézem a megoldókulcsból:

3. Keressen két példát a beszélgetés szövegéből a következő, említett nyelvi változásra!

„(Rengeteg az) idegen szó, amit magyarítunk, és magyarként ragozunk tovább.”

Lehetséges példák:
• botanikailag
• tippelném
• aposztrofálod
• dresszúrával

2 jó példa: 2 pont
1 jó példa: 1 pont
0 jó példa: 0 pont

Csak ragozott szó fogadható el jó példaként.
(Például a kommunikálható szó nem fogadható el.)

Na most megnézném azokat az érveket, amik szerint a botanikailag-ból a -lag rag. Melléknévből határozószót csinál, ha pedig szófajt vált, azt ugye még ők is képzőnek szokták vennik. Szóval ha már ennyire genyák, hogy nem egyszerűen toldalékokra kérdeznek, ezt nemigen kéne elfogadhatónak tekinteni. (UPDATE: közben persze rájöttem, hogy ez szerintük határozórag. És miért rag? Hát mert szóalakzáró. Szóval a saját kissé izzadtságszagú elméleti keretükben igazuk volt legalább. Ettől még tökéletesen komolytalannak gondolom, hogy a szóalakzárás kritérium legyen. De ez nagyon messzire vinne most. Hasonló témában mindenesetre lásd a következő bekezdés linkjeit.)

Aztán ugyebár a kommukiálható nem fogadható el szerintük, merthogy az -ó képző. Igen, ha a melléknévi igenevet külön szófajnak vesszük. Igaz, hogy a mai iskolai nyelvtan így tesz, de hát ez ellen elég komoly érvek szólnak azért. Ha pedig a melléknévi igenév nem külön szófaj, hanem az igei paradigma része, akkor az -ó miért is ne lenne rag? Mint ahogy az előtte álló -hat is sokkal inkább rag, mint képző, ha komolyan el akarunk gondolkodni ezekről a kategóriákról.

Na mindegy, különben. Nádasdy volt a magyaréreccségin, legalább a diákok meg azok a magyartanárok, akiknek eddig fogalmuk se volt róla, hogy a nyelvi változásnak nincs köze a szókincshez, és hogy a változások alapvetően nem förtelmesek, is olvastak valami értelmeset. Királyság. Legyen mondjuk az első lépés a normáis nyelvtantanítás felé.

Az iparos és a színész

Iparos vagyok. Szövegipari alkalmazott. Nem hiszem, hogy regényt akarnék valaha írni, de szeretem fordítani őket. Nekem való meló. Ugyanígy sosem tudnék kiállni a színpadra és produkálni magam, de meglepő lazasággal olvadtam bele most már másodszor a tolmács szerepébe odafönt a reflektorfény bal oldalán. És ez nekem így jó.

Nem hiányzik, hogy velem akarjanak fényképezkedni a népek, és az én autogramomért perkáljanak le mindenféle pénzeket, de jó móka ott ülni egy ember mellett, akitől éppen ezt várják, és segíteni neki. Benne lenni kicsit ebben a világban, de kívülállóként.

Marha izgalmas megismerni valakit, az emberi oldalát, aztán megnézni este a tévében (ma éppen Julian Glovert az Indiana Jones and the Last Crusade-ben). És persze sokkal érdekesebb ő is hús-vér emberként, mint valami elvont rajongás tárgyaként, akihez odajárulnak autogramért. Sokkal jobb, hogy a színpadi hóbelevanc előtt egy kávénál elmondja nekem azt a történetet, ami neki igazán fontos, és nem csak azt hallom, amit öt percenként megkérdeznek tőle úgyis, akármerre jár, és mindenki más is hallhatja. Azt nem tudom, az RTL Klub riportere mit kérdezhetett (majd megnézem a Fókuszban vagy hol), de utána Glover röhögve súgta oda nekem, hogy 'Ask a damn silly question, you'll get a damn silly answer'. Vicces hallgatni, ahogy kiborul, amikor telefonon ebéd közben megtudja a feleségétől, hogy Boris Johnson lett London polgármestere, aztán megkérdezi, ismerem-e azt a szót, hogy buffoon - és jó érzés jó iparosként ismerni a szót (miszerint pojáca). És egészen vicces elröhögni vele azon, hogy ott jön ki Darth Vader a vécéből. ('He must have a plastic dick' - vetette fel Glover.)

Julian Glover remek figura. Barátságos, kíváncsi arra, akivel beszélget, kérdez, úgyhogy legalább annyit megtudott rólam másfél nap alatt, mint én róla. Szívesen válaszol, néha látszik, hogy fárasztják a kissé ütődött (a szó lehető legpozitívabb értelmében) rajongók, de tisztában vele, hogy ezek miatt az emberek miatt is az, aki, úgyhogy tiszteli őket, és nem fáj neki lefényképezkedni velük. Főleg a csajokkal nem ('Girls get kisses' mondogatta). Meg a gyerekekkel. Nem esik szét a lazaságtól, de így csak annál nagyobbat üt, amikor egy-egy fucking elhagyja a száját. És még kicsit össze is öltöztünk.